Ábránd és forradalom, avagy Jó-e nekünk a következő Európa?
Nem annyira az euróövezet, inkább az euróövezeti status quo megmentésének érdekében Görögország megint kap egy irdatlan pénzösszeget, de nagyon súlyos áron. Nemcsak további „megszorításokat” követelnek tőle, hanem egy ötvenmilliárdos privatizációs alap létrehozását is. Egy évtizedek óta államimádó gazdaságban.
Hogy a gazdasági feltételeket hogyan teljesítik, azt most tegyük zárójelbe. Legalább ennyire fontos kérdés: hogyan oldja meg ezt Ciprasz politikailag?
Minthogy a bailout feltételeinek elfogadásával nemcsak a saját, egy héttel korábbi népszavazási akcióját vette semmibe, hanem a választóinak tett ígéretét és saját radikálbalos ideológiáját is meghazudtolta, két lehetősége volt: lemond, és utána az özönvíz; vagy – megkockáztatva, hogy elveszíti táborának egy részét – kiegyezik azokkal a mérsékelt ellenzéki pártokkal, amelyeket a választáson legyőzött.
Végül is csak a pénzügyminiszterét mondatta le, és a második opció valósult meg. Alexisz Ciprasz megkapta a szükséges szavazattöbbséget a parlamentben, saját pártjából viszonylag kevesen fordultak el tőle, a palota előtti tüntetésből nem lett forradalom, még súlyos zavargás sem – de a kérdés megmarad: hogyan kormányoz tovább Ciprasz? Hiszen minden fontosabb intézkedéséhez az avíttnak és bűnösnek minősített régi pártok – a jobbközép Új Demokrácia, az eltűnőfélben lévő Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASZOK) –, valamint egy új alakulat, az inkább baloldali-liberális, de Görögországban centristának számító To Potami (A Folyó) együttműködésére van szüksége.
A radikális, szabadságharcos kísérletnek így is, úgy is vége. A következő választásig. Aztán jöhet rosszabb is.
Az ugyanis legenda, hogy Ciprasz pártja, a Sziriza (Radikális Baloldali Koalíció) valami elsöprő demokratikus felhatalmazás kapott volna ábrándos politikájának megvalósítására – már hogy államháztartási szigor és a versenyképességet gyorsan javító piaci reformok nélkül benn maradjon az Unióban, sőt az euróövezetben. Az Európai Parlamentben a kommunistákkal egy csoportban ténykedő Sziriza a szavazatok 36 százalékát kapta (ilyen kevéssel Magyarországon 2002 óta nem lehet választást nyerni), a törvény még hozzávágott 50 parlamenti mandátumot a győzteshez, de még így is koalíciókötésre kényszerült az orosz támogatású, „nemzeti konzervatív” ANEL-lel. És a különféle „'rendszerkritikus” pártokra, szélsőbaltól szélsőjobbig, körülbelül 55 százalék voksolt. Fölényes többség az Európában egyelőre még domináló mérsékeltekhez képest.
Két lehetőség van: vagy a Sziriza, pontosabban a Ciprasz mellett kitartó része középre tolódik – történt már ilyen –, és egyáltalán, megerősödnek a mérsékelt irányzatok, vagy a nacionalista, jobb- és baloldali szélsőségek erősödnek meg, és Görögországban megszűnik a nyugati jellegű demokrácia. Ilyen is történt már.
Rég nem hallottam mérsékelt politikust olyan aggodalmasan beszélni, mint most Donald Tuskot, az Európai Tanács elnökét. A volt lengyel miniszterelnököt az döbbentette meg a legjobban, hogy amikor az Európai Parlamentben Ciprasz előhúzta azt az arcátlanul hamis érvet, hogy „bezzeg a németeknek elengedték az adósságukat”, a képviselőknek csaknem a fele szenvedélyesen támogatta. „Először láttam a radikálisokat ilyen heves érzelmekkel” – mondta, pedig már sok mindent látott.
Tusk egyébként a nagyszabású interjúban az ordoliberalizmust nevezi „talán a legjobb” irányzatnak – ez az a gazdaság- és társadalompolitikai filozófia, mely a jóléti állam nyugat-németországi berendezkedését megelőző korszakban lehetővé tette a gazdasági csodát és a liberális demokrácia megszilárdulását. Erős államot hirdet – de nem azért, hogy az állam részt vegyen a gazdaságban, hanem hogy minden lehető jogi eszközzel garantálja a piaci verseny tisztességét és egyenlő feltételeit (amellett a jóléti minimumot is azoknak, akik önhibájukon kívül nem tudnak dolgozni ). A német ordoliberalizmushoz hasonló gazdaságpolitika segítette a lengyeleket abban, hogy a magyarországinál sokkal rosszabb helyzetből fölemelkedve megelőzzék a jóléti állam eszményétől soha elszakadni nem tudó Magyarországot.
Lengyel belpolitikai tapasztalatával Tusk még valami ellen be van oltva: érzékeli, és igyekszik semlegesíteni a romboló sérelmi nacionalizmust. A legújabb görög mentőcsomagról folytatott viharos tárgyaláson ő mentette meg a helyzetet azzal, hogy pozícióját és tekintélyét latba vetve megakadályozta a nemzeti sérelmek, dacok és dühök felülkerekedését. Az interjúban is kifejti, hogy szép dolog a nemzeti büszkeség és méltóság, de a gazdasági válságot nem a méltóság felől, hanem a gazdaságon belül maradva, gyakorlatiasan kell megoldani.
„Európai történelmünk legnagyobb tragédiáit mindig ez a játszma előzi meg: minden oldali radikálisok taktikai szövetsége.” Mi az a közös ügy, ami most egyesíti a szélsőbalt a szélsőjobbal? Mondjuk, az Unió- és németellenesség. Tusk nem használja a sérelmi nacionalizmus kifejezést, de élesen bírálja azt a retorikát, amely szerint Németország „bünteti” Görögországot, és ki akarja terjeszteni rá politikai hatalmát – a valóságban segíti, és az euróövezeten belül a legnagyobb áldozatot hozza a megsegítésére (miközben – teszem hozzá – a mérhetetlen eladósításában sokkal kisebb szerepe volt, mint a franciáknak, nem beszélve a demokratikusan meg- és újraválasztott görög kormányokról).
Tusk szerint a szélsőbaloldali vezetők sutba akarják dobni az olyan európai értékeket, mint a takarékosság, a liberalizmus és piacpártiság. Holott „illúzió”, hogy föl lehet építeni egy alternatív modellt az EU mai modelljéhez képest. Megjegyzem, az antiliberalizmus és piacellenesség a szélsőjobbra, valamint a magyar kormánypártokra is jellemző.
Az Európai Tanács elnöke arra figyelmeztet, hogy a lázas baloldali retorika és a fiatalok nagyarányú munkanélkülisége robbanékony elegy: ha a türelmetlenség egyéniből társadalmi élménnyé válik, az már a forradalom előzménye. Tuskot a mai hangulat 1968-ra emlékezteti.
Hatvannyolc nem volt tragédia. De a szélsőbal irracionalizmus akkor egy felívelő korszak vége felé tört át, nem pedig egy válságokkal teli periódusban, amikor jó pár fejlett országra a stagnálás vagy visszaesés jellemző.
Tusk tudja, miről beszél. Abban az Európai Parlamentben érte a döbbenet, amelynek szerény becslés szerint 30 százalékát alkotják a liberalizmust, a piacot vagy mindkettőt tagadó, esetleg sérelmi nacionalista vagy etnosoviniszta pártok képviselői. Ha összefognának, már most övék lenne a legnagyobb frakció (ehhez persze az kéne, hogy a Fidesz kilépjen az őt féltve védelmező Európai Néppártból). 2019-re övék lehet a többség. És akkor Európának, ahogy 1989 óta ismerjük, befellegzett.
Lehet, hogy azoknak a híres értelmiségieknek, akik hittel vallják, hogy Görögország szegény, elnyomott szabadságharcos, a németek és az Unió mostani mérsékelt vezetői pedig szívtelen, imperialista elnyomók, szóval Pikettynek, Habermasnak, Krugmannak és sok más kiválóságnak a következő Európa jobban tetszene. Valahogy, valamiért nekem nem. És egyelőre még véleményszabadság van,
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
