Egy nyelvi háború – és a következő

Azt is mondta, hogy szerinte „az LMP és a Jobbik közötti falat mind a két oldalról elkezdték bontani”, s lehet, hogy ez csak egy gondolatkísérlet, de „van benne ráció”: a „jobb-bal felosztás meghaladásával” jöhet létre olyan blokk, amely erősebb a Fidesznél.

Ráció csakugyan van benne, ugyanis a közvélemény-kutatások szerint a Jobbiknak és az LMP-nek együttesen már most ugyanannyi vagy több szavazója volna, mint a baloldaliként számon tartott pártoknak (MSZP, DK, Együtt, PM). Egyébként a tavalyi választáson is majdnem pontosan ugyanannyi volt, és mivel a fiatalok körében a két „új” párt lényegesen népszerűbb, ha 2018-ig nem változik meg radikálisan a színtér, és nem talál be valami méretesebb meteorit, akkor a demográfia szinte biztosan a dolgát, és a Fidesznek egy Jobbik–LMP koalíció lehet a veszélyesebb ellenfele.

Ennek én nem örülnék. Nem azért, mert a baloldali pártokat siratom (azokat a demokrata barátaimat, jó embereimet viszont igen, akik ezekben akarják megtenni a hazájukért, amit az adott körülmények között lehet). Hanem mert vészesen emlékeztet a Sziriza–ANEL koalícióra, mely Görögországnak csak nettó bajt és szégyent, Európának pedig geopolitikai válság idején csak plusz (fölös) nyugtalanságot hozott.

Azzal a különbséggel, hogy a magyar ANEL sokkal nagyobb, mint az európai szemszögből még mindig szalonképesebb másik párt. És míg az LMP-nek bizonyos témakörökben (nem feltétlenül a legfontosabbakban) mégiscsak vannak képzett szakértői, akár a Szirizának, akik legalább képesek egy nemzetközi tárgyalás lefolytatására, a Jobbiknál ennek nemigen látni nyomát.

Ha közülük, illetve a mostanitól nem különböző, orbánista Fidesz közül kell választanom, akkor inkább egy európai országot választok, amennyiben megtehetem. De ez a magándöntésem, a dolgok jelenlegi állása szerint a politikailag aktív magyarok túlnyomó többsége (például Török Gábor politikai elemző) vígan megelégedne valamelyikükkel.

Az ilyenkor kötelező kérdés: Hogyan jutott éppen ez az ország idáig?

A győztesek oldalán kész a válasz: a baloldal a saját bűneinek és politikai hibáinak a levét issza, úgy kell neki. A baloldali pártok körében viszont az a meggyőződés él, hogy ha voltak is hibák ezen az oldalon, a hanyatlás legfőbb oka az ellenfél és legfőképpen Orbán Viktor gonoszsága. Sohasem hal el bennük a remény, hogy helyesen megválasztott taktikával, mondjuk minimálbér-emeléssel, nagyarányú jövedelemadó-csökkentéssel vagy az alapjövedelem bevezetésének ígéretével vissza tudják fordítani a folyamatot, már jön a megváltó ötlet, ott van a sarkon túl.

És: összefogást! Feledjük nézetkülönbségeinket, tegyünk úgy, mintha egy párt lennénk! (Még mindig nem jöttek rá, hogy összefogással sem tudják legyőzni Orbánt, viszont Orbán szándékainak megfelelően a politikai identitásuk feladásával saját magukat gyengítik.)

Mindkét oldal téved: a baloldal felmorzsolódásának fő oka az, hogy van Magyarországon egy uralkodó politikai nyelv, és a többi párt ezt beszéli, legföljebb különböző nyelvjárásban. (Főleg az MSZP tesz kísérleteket rá, hogy ő is e nyelvi közösség részese legyen, de ezzel csak saját magának árt. Lásd még: Stockholm-szindróma.)

A Fidesz, a Jobbik és az LMP között nincs lényeges ideológiai különbség; ha a Fidesz is ellenzékben volna, még kevesebb különbség lenne, de így a hatalom birtoklása meghatároz bizonyos politikai döntéseket. Vannak erre látványos példák, mint Paks, de az európai–amerikai szabadkereskedelmi egyezményhez fűződő viszonyt is meg lehet magyarázni a hatalomhoz fűződő viszonyból: a Fidesz jól felfogott érdekből fékezi máskor oly heves Amerika-ellenes és zöld demagógiáját.

Tehát hogyan kezdődött?

A posztkommunista átmenetek szabványosan három elemből állnak: diktatúrából többpártrendszerű, azaz képviseleti demokrácia, szocialista tervgazdaságból (illetve Magyarországon a domináns állami tulajdon és a kis- vagy mikro-magánvállalkozások együttműködéséből) kapitalizmus, keleti függőségből nyugati szövetség. Akik nálunk 1989 második felében a nemzeti sors kegyéből döntéshelyzetbe jutottak – kormányoldalon éppúgy, mint ellenzékben –, ezt akarták. (Pontosabban 1990 derekáig, amíg még nem volt világos, hogy mi történik a szovjet szövetségi rendszerrel, a többségnek a Kelet és Nyugat közötti politikai „hídszerep” és – ötvenhat hagyományaként – a katonai semlegesség volt az eszménye.

Aztán az utódok szép lassan elfeledkeztek minderről.

A magyar politikai közösség mindinkább természetesnek, sőt a demokrácia feltételének tartotta a képviseleti demokrácia megannyi hiányosságát a kétharmados rendszertől a nem demokratikusan választott, hanem háttéralkuk után kinevezett Alkotmánybíróság politikai ellenőrző szerepéig.

A többség az évtizedek során elszánt antikapitalista lett. 1991 és 2007 között a régió posztkommunista országai közül Magyarországon zuhant a legjobban a kapitalizmus elfogadottsága).

Végül az iraki háború nyomán Magyarországon is fölerősödött az Amerika-ellenesség, ami aztán a 2008-as válság hatására, az antikapitalizmussal összefonódva, dühödt Nyugat-ellenességé fajult. Ebben nagy része volt a Fidesz taktikai célú – bár nem kétlem, indulatosan átélt – agitációs kampányainak (emlékeztetnék, hogy a Gyurcsány-kormányt még azért szidták, mert nem eléggé Amerika-barát), és alighanem – bár ezt a téma jellegénél fogva nehéz következtetéseken túl bizonyítani – a növekvő és ellenállásra nem találó orosz befolyásolásnak is.

A magyar politikai közösség alapnyelve tehát nem a képviseleti demokrácia, a kapitalizmus és a nyugatosság nyelve? Hanem mi? Másképpen: mi határozza meg a magyar rendszert e hármas cél megvalósulása (és az ilyen rendszeren belül például az igazságosságról és a helyes külpolitikai cselekvésről folytatott viták) helyett?

A Bárányvakság könyv bevezető fejezeteiben négy, pontosabban öt – a baloldal bűneitől vagy Orbán személyiségétől független – tényezőről írok, mint amelyek meghatározzák Magyarország mai állapotát. Ezek:

1. A tudat alatt ideológiává lett történelmi tapasztalatok, egyrészt a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmus, ami minden más politikai érdeket és meggondolást felülbírál, és a politikai valóság érzékelését is megnehezíti (a képviseleti demokrácia nem értése, Nyugat-ellenesség); és a Kádár-kori életszínvonal-emelkedés szintén tudatalattiba süllyedt emléke, az a hit, hogy a jólétet nem a tanuló, dolgozó, szabadon vállalkozó egyén, hanem a kormány csinálja, ez a kötelessége (antikapitalizmus).

2. Az alapelemeiben 1989-ben átmeneti céllal megalkotott, aztán úgy maradt, többszörösen alkalmatlanná vált politikai intézményrendszer, azaz ennek a kételyek nélküli elfogadása.

3. A lusztráció híján teljesen ellenőrizetlen és átláthatatlan állambiztonsági érdekhálózat befolyása politikára, gazdaságra, médiára stb., és ennek a tudomásul vétele.

4. A magyar középosztály árulása, nagy csoportjainak az a jellemző meggyőződése, hogy a jó élethez nem szabadságra, hanem privilégiumokra van szüksége, ezeket pedig a saját magából delegált politikai kaszt garantálhatja. Egyszerűbben: nem függetlennek kell lennie az államtól, hanem akkor jó neki, ha birtokolja az államot, és minden körülmények között jóban van vele.

Ezekre épül Magyarországon a politikai alapnyelv. Ennek változatait beszéli a Fidesz, a Jobbik, mindinkább az MSZP. Az LMP – dicséretére legyen mondva – egymaga követeli hihetetlen makacssággal az állambiztonsági feltárást. A Jobbik és az LMP nemcsak a szorosabban vett középosztály életnívóján akar javítani, de arra, hogy a szegényebbek helyzete az ő receptjeik szerint hosszú távon javuljon, sincs esély a két „új” párt elemi antikapitalizmusa, gazdasági nacionalizmusa és – az LMP esetében posztmodernnek képzelt, de valójában régi magyar szellemi hagyományt folytató – bukolikus vidékközpontúsága miatt.

Az MSZP és koalíciós partnere, az SZDSZ a 2004-es népszavazással végleg kizárta magát a magyar politikai nyelvnek abból az egyeteméből, amelynek szerves része a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmus. Ez ugyan még nem volt elég a bukáshoz, de a következő évek során nagyban meghatározta az ellenük folytatott harc modorát és eszköztárát. 2006-ban az őszödi beszéd kiszivárgásától a Gyurcsány-kormány nemcsak annak a követelménynek nem felelt meg már, hogy „a kormány csináljon az embereknek jólétet”, hanem azt a hallgatólagos (bár hazug) megegyezést is felmondta, hogy a kormány köteles mindig folyamatosan, közvetlenül jót tenni az állampolgárokkal; éppenséggel bevallotta, hogy folyamatosan becsapta őket.

Végül a válságba, a másfél évtizede nem tapasztalt életszínvonal-esésbe az MSZP végleg belebukott. A végleg azt jelenti, hogy végleg, amíg az akkori politikusai aktívak.

A két „új” párt azokat képviseli, akiknek sem az MSZP nem tetszett, sem a Fidesz, illetve akiknek a Fidesz hadviselése kevés volt, de ez nem változtatott a fentebb leírt politikai nyelv elsöprő győzelmén.

Lehet, hogy ha Orbánék nem tudják teljesíteni a kormány iránti jóléti várakozásokat, esetleg minden nacionalista pörgetés ellenére kiderül róluk, hogy mekkora szájmagyarok ( a sérelmi nacionalizmust a Jobbik hatásosabban, az LMP ártatlanabbul műveli), akkor egy jobbikos túlsúlyú választási szövetség, esetleg az MSZP-vel kiegészítve – ilyet képzelt el Schiffer András Veszprémben – legyőzheti a Fideszt. De aztán ugyanolyan rossz lesz, mint addig, vagy még rosszabb.

Ahhoz, hogy Magyarországon jobb legyen, ezt a nyelvet kell legyőzni. Hogy ez mikorra történhet meg, nem tudom. Majdnem biztos, hogy egy választási ciklus kevés hozzá. Két feltétele van: egy vagy több viszonylag népszerű politikai csoport, amelyik fölismeri a nyelvváltás szükségességét (az alternatív nyelvre itt volt javaslatom), és az, hogy ezek a csoport semmilyen módon ne kötődjenek a politikailag jövőtlen régi baloldalhoz. Az előző nyelvi háborúban 17–18 év kellett a győzelemhez. A következő még el se kezdődött.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.