Kotleba megint mások pénzét...

De most épp nem a magyarokkal tolt ki a Kotleba gyerek, hát akkor elvileg – megnyugodhatnak a magyar választói (lehet fb-kommentekben tovább ajnározni, példának lásd a linkeket) – minden rendben is volna. Ha az a volna...

A bizonyos fénytörésben bordónak álcázható, de mára már szimbólummá vált egyetlen és másfél számmal kisebb barna zakó barna ideológiához (nem, nem bőrszínhez) húzó viselője most épp szlovákokat fosztott meg a pénzüktől. (Meg persze az emiatt elmaradó táncművészeti fesztivál külföldi résztvevőit is. De minek ide táncos külföldi, amikor a nem táncos bevándorlókkal sem bír el az ország – pedig azokat Ausztriából hozzuk kölcsönbe, hogy nekünk is legyenek bevándorlóink, mert maguktól csak akkor jönnek e kánaánba, ha nagyon eltévednek...) Mert a szlovákok sem egyformák ám, vannak, akik kevésbé szlovákabbak a kelleténél, s jaj azoknak, ha a valódi nemzet feleszmél sötöbö, sötöbö, sötöbö... meg persze tábortüzek a Tátra ormain, ilyesmi...

Nem először van ám ilyen financiális bölcsességrohama a jugendből lassan kiöregedő, dagadt csöcsüket puffasztó, feketepólós biztonsági őrezred főerőművészének. Megfosztotta ő már a megyét kábé egy millányi eurótól is, amikor nem volt hajlandó aláírni, hogy egyes szociális intézmények pénzt kapjanak az EU-tól. Érted? Nem a megyének került volna pénzébe. Csak nem hagyta, hogy az EU segítsen, mert a Brüsszel, az fúúúújjjderosszellenség. Most persze mindez a megyének (neked szintén, kedves magyar Kotleba-választó) fog pénzébe kerülni.

Hát a napokban ugyanezt követte el a besztercei ispánságführer. A minisztériumi dotáció szerződését nem írta alá, hogy a táncművészek ne táncolhassanak, a táncot szerető nézők ne nézhessék (pl. Kotleba antiszemita megyei újságja helyett), s hogy a megye és az ország kultúrája szegényebb legyen. Pedig azért a minisztérium sem szokott csak úgy dobálózni a stexszel.

Azon túl, hogy nem lesz táncika – amit a magyar és a szlovák Kotleba-választó és nemválasztó úgy-ahogy túl fog élni, mert itt mindent szinte szótlanul, behúzott farkincával túlélünk... – ez azért másról is szól.

Mégpedig a hatalomról.

Na, azt meg már csak nehezebben éljük túl!

Mindenkit megnyugtatok, a Kotleba gyereknek halovány lilásbarna illatú fingja sincs a táncról. Annyira, hogy – elég látni: „megismerlek járásodról...” – egy gacsos lábú bivaly is többet konyít hozzá. A művészetről meg aztán végképp nincs fogalma. Csak épp ezen a terepen adódott lehetőség fitogtatni, hogy ő a valaki. Mert ha nem tenné, a „munkája” és teljesítménye alapján azonnal kiderülne, hogy egy senki.

Az itt a lényeg, hogy megmutassa, van elég hatalma hozzá, hogy elvegye mások pénzét.

Az itt a lényeg, hogy megmutassa, van elég hatalma hozzá, hogy eldöntse, lesz-e Bébén művészet vagy sem. S ha lesz, akkor milyen. Mert ilyen nem lesz. Magyarán: ő mondja meg. Magyarán: nem csupán mások pénzét veri a csalánba, hanem gyakorlatilag cenzúrázhat egyszerre sok-sok és kiemelten egy helyi művészeti formációt.

Csak. Mert megteheti. Mert ott volt.

És ez az igazi baj, hiszen mindezt számára a szlovák törvények megengedik. A Kotleba gyerek első látásra semmilyen törvényt meg nem szegett. Már a józan észt leszámítva, de az meg nem törvény, hanem kiváltság, szerencse már ebben a mai világban... Vagy épp az ellenkezője, lásd a Mátrixban választható tabletták színét... Nem, barna bogyó nem volt...

Egyébiránt az a nagyon gáz „indoklás” (inkább bokákolás...), mely szerint ne kapjon támogatást a dekadens kultúra, megérdemel három megjegyzést. 1. A Kotleba gyerek pont ezzel bizonyította cenzori gerjedelmét, s egyben szakmai hozzá nem értését... 2. Ha itt valami vagy valaki igazán dekadens, akkor az a Kotleba gyerek. 3. Azoknak a művészeknek a többsége, akikre a világban a 19. sz. közepétől rásütötték az akkor még nem a szép-rút viszonyban, a hanyatlásban és pusztulásban is esztétikumot fellelő, s az addig negatívként felfogott fenomént is esztétikai értékkel felruházni képes művészeti felfogást definiáló, hanem egyértelműen lesajnáló jelzőt, ma világhírességek, tankönyvi anyagok, a jelen alkotóinak viszonyítási pontjai. Az őket ledekadensező nyiktosok pedig kikoptak a világból, s csakis a dekadens művészeknek köszönhetően képezik még részét a kollektív emlékezet leltárának. Valahol az alsó, poros, egérszaros-patkányhúgyos, korhadt polcon...

Persze, az említett Kotleba-előadás egy performansznyi demonstrációt leszámítva nem kelt feltűnést tájainkon. Megszoktuk az ilyet ebben a fene nagy rrrencerben... Annyi a különbség, hogy most nem a legfelsőbb szinten bírálták felül a szakemberek döntését politikusok és politikusok által funkcióba ültetett hivatalnokok, hanem egy szinttel lejjebb. S ne gondoljuk, hogy adott esetben a bársonyszékekben tespedő szorgalmas magyarjaink ne szólnának már évek óta „oda” a megfelelő helyre idehaza és „odahaza”, hogy ki mire kapjon vagy ne kapjon némi suskát. Mert ugye a mieink is nagyon jól tudják, mi a dekadens, az erkölcstelen, a kétes művészi értékű, ne adj isten a nemzetietlen és keresztényietlen. Szóval semmi új a nap alatt, Kotleba csak pepitában koppintja a magyar és nem magyar barnákat. Meg vörösöket. Meg bíbor palástokat és trágyahányáshoz is trikolór fuszeklit hordókat. Mert ők tutira értenek hozzá. Annyira, hogy konkrét példaképe is akadt már Viktor kán személyében (s ez nem csak Kotlebát minősíti): „a magyar védőfal – az európai civilizáció eme védvonala...”, sőt: „Istenért, a nemzetért, Brüsszel ellenében!”

Kotleba így épít határt.

Neki nem igazán jutottak bevándorlók, akik ott helyben, Bébén veszélyeztetnék a nézeteit.

Az ő nézeteit a szabadság, a szabad és kreatív gondolkodás és mindezek létrehozói, letéteményesei, a művészek veszélyeztetik. Kénytelen hát a művészeket kizárni az ő kicsinyes, kirekesztő világából. Infantilis, de veszélyes. Mint egy megfent kaszával játszadozó óvodás.