Viki, az életmentő

A du­na­szer­da­he­lyi szlo­vák tannyelvű nyol­c-osz­tá­lyos gim­ná­zi­um ne­gye­di­kes di­ák­lá­nya élet­men­té­sért ve­het­te át dí­ját Ti­bor Mi­kuštól, a nagy­szom­ba­ti ön­kor­mány­zat el­nö­kétől. Ha­za­té­ré­se után be­szél­get­tünk ve­le. „Még ta­valy de­cem­ber­ben tör­tént az eset.
A nagy­ma­má­mat lá­to­gat­tuk meg Lú­cson. Mi­si, a szom­széd kis­fiú is át­jött, hogy játszszon a nem­rég szü­le­tett kis­ku­tyák­kal – mond­ta Vi­ki és az­zal foly­tat­ta, hogy ha­ma­ro­san bú­jócs­káz­ni kezd­tek. „Na­gyon me­gi­jed­tem, ami­kor rö­vi­de­sen a kö­zelből se­gély­ki­ál­tá­so­kat hal­lot­tam. Először azt hit­tem, hogy ez csak va­la­mi tré­fa. Ami­kor még min­dig ki­a­bált, elin­dul­tam, hogy  meg­ke­res­sem őt.” Az­zal foly­tat­ta, hogy a két­ség­be­e­sett ki­ál­to­zás a szenny­víz­gö­dör felől jött, aho­va a kis­fiú, aki úsz­ni sem tud, va­la­ho­gyan be­le­e­sett. Vi­ki először megp­ró­bál­ta ki­húz­ni őt, ez saj­nos nem si­ke­rült ne­ki, mert a fiú ne­héz volt. A men­tést pe­dig még az is ne­he­zí­tet­te, hogy az emésztőgö­dör­ben a meg­ré­mült lur­kó­nak nem volt mi­be meg­ka­pasz­kod­nia. A nagy­ma­má­ja há­zá­tól olyan messze vol­tak, hogy a se­gély­ki­ál­tá­sok oda már nem hal­lat­szot­tak el. Vi­ki nem ve­szí­tet­te el a lé­lek­je­len­lé­tét, elővet­te a mo­bil­te­le­fon­ját, ame­lyen se­gít­sé­get hí­vott, rö­vi­de­sen me­gér­kez­tek a tűzol­tók és így a ba­le­set sze­ren­csé­sen végződött. „Na­gyon me­gi­jed­tem, de csak ar­ra tud­tam gon­dol­ni, hogy Mi­si ki­jus­son a gö­dörből” – mond­ta sze­ré­nyen Vi­ki. A ti­zen­négy éves di­ák­lány, aki rá­a­dá­sul kitűnő ta­nu­ló is, a lé­lek­je­len­lé­té­ért és a felnőtte­ket meg­ha­zud­to­ló bá­tor­sá­gá­ért min­den­kép­pen me­gér­dem­li a ki­tün­te­tést.