Isten állatkertje

És el­jött az a ka­rá­cso­nyes­te, ame­lyen a Kis­jé­zus ele­get tett ígé­re­té­nek. Egy­szers­mind ez volt az a szen­tes­te, amely – ál­mod­ta vagy sem – fe­led­he­tet­len­né vált. Épp annyi­ra a bol­dog­ság tet­te az­zá, mint a fáj­da­lom: a le­he­tet­len me­gis­métlődé­sé­nek vég­te­len, só­vár vá­gya.
Azon az es­tén Fé­ni­xet a kas­tély leg­na­gyob­bik ter­mé­ben – ahol ha­tal­mas cse­rép­kály­ha állt meg egy fe­ke­té­re lak­ko­zott, hosszú zon­go­ra a kas­té­lyok­ban kö­te­lező, bensősé­ges há­zi kon­cer­tek­hez, ak­kor is, ha egyet sem ad­tak – éle­té­ben először be­a­vat­ták a ti­tok­ba, s ő ma­ga is részt ve­he­tett a ná­la két­szer ma­ga­sabb, ter­mé­sze­tes fenyő fel­dí­szí­té­sé­ben, amely­nek a te­te­jé­re Ju­dit tűzte fel a csil­la­got egy szék­re áll­va. Így ér­te­sült ar­ról, hogy nem min­dent a Kis­jé­zus hoz ki sze­mé­lye­sen, s
hogy se­gí­te­ni kell ne­ki. Ju­dit egy pil­la­nat­ra el­te­rel­te Fé­nix fi­gyel­mét, s ek­kor a Jé­zus­ka hir­te­len, han­gos csen­gettyűszó­val ad­ta hí­rül, hogy tel­je­sí­tet­te az ígé­re­tét. Fé­nix oda­sza­ladt; a fenyőfa­a­ro­mán, az er­dei szellő il­la­tán túl a gyer­tyák vi­asz­sza­ga is meg­csap­ta az or­rát, me­lye­ket épp ak­kor gyúj­tott meg a nagy­pa­pa. Be­lé­pett az any­ja, s ők né­gyen en­ge­del­me­sen vég­re­haj­tot­ták a ri­tu­á­lét: a fa elé tér­de­pel­tek s há­lát ad­tak az Úris­ten­nek és a Kis­jé­zus­nak a fa alatt lévő aján­dé­ko­kért. A cso­ma­gok kö­zül ki­ma­ga­so­dott egy nagy do­boz, az imád­ság alatt el­mé­lá­zó Fé­nix pe­dig le nem vet­te ró­la a sze­mét, mert biz­tos volt ben­ne, hogy „az az”. Nem volt túl­sá­go­san hosszú imád­ság, sen­ki­nek sem saj­dult be­le a tér­de, sen­ki sem adott há­lát a Kettő az Egy­ben­nek a há­bo­rú­ért, a kö­ze­ledő fron­tért, sem a bom­bá­kért, ame­lyek kö­nyör­te­le­nül le fog­nak majd hul­la­ni, min­tegy vét­ke­ik bün­te­té­se­kép­pen, ami­ért úgyis hi­á­ba­va­ló lett vol­na fe­lol­do­zást kér­ni­ük. A kö­szö­net­nyil­vá­ní­tás után ar­ra szo­rít­koz­tak, hogy em­lé­kez­tes­sék Is­tent: még él­nek, s ar­ra kér­jék, tart­sa meg őket eb­ben az ál­la­po­tuk­ban, el nem kö­ve­tett bűne­ik ju­tal­má­ul, amit igen meg­kö­szön­né­nek ne­ki.
A rö­vid ce­re­mó­nia vé­gez­té­vel, mi­vel ka­rá­cso­nyes­ti va­cso­ra nem volt, az anya rá­pa­ran­csolt Ju­dit­ra, hogy etes­se meg Fé­ni­xet, ad­ja rá a pi­zsa­mát s dug­ja ágy­ba ko­rán, mert azt még az Is­ten sem tud­ja, mi­re éb­red­nek más­nap.
Az anya jól be­bur­ko­ló­zott Bu­da­pes­ten vá­sá­rolt nut­ri­a­bun­dá­já­ba, a nagy­pa­pa pe­dig kí­vülről hosszú bá­ránybőrze­ké­vel, be­lülről pe­dig egy po­hár bor­ral me­len­get­te ma­gát, az­tán ki­men­tek a hi­deg­be,
hogy ta­lál­koz­za­nak a ro­kon­ság­gal. Be kel­lett ren­dez­ni a pin­cét, ami majd vé­del­met nyújt a bom­bák és a grá­ná­tok el­len, ki tud­ja, mennyi időre va­ló élel­met kel­lett fel­hal­moz­ni, s be kel­lett köl­töz­ni, mi­előtt még oda­ért vol­na a front.
Fé­nix a do­boz­ra ve­tet­te ma­gát. Bár azok­ban az
időkben sem a fa, sem a vi­lág nem volt műanyag­ból, s nem volt ak­ko­ra tűzve­szély, mint ma, Ju­dit sor­ra ol­to­gat­ta a gyer­tyá­kat be­nyá­la­zott uj­já­val. Azu­tán, mi­köz­ben Fé­nix ki­sze­de­get­te a villany­vo­nat do­bo­zá­ból a va­go­no­kat és a sí­ne­ket s a moz­donyt ke­res­te, amely nél­kül a vo­nat nem moz­dul meg, Ju­dit meg­rak­ta tűzi­fá­val a szép orosz cse­rép­kály­hát, s nyit­va hagy­ta a kály­ha­aj­tót.
Le­ült, két kar­ját a két lá­ba kö­ré fon­ta, s ál­lá­val a tér­dén, tűnődve néz­te a tü­zet: a lán­gok kezd­tek erőre kap­ni, s hab­zsol­ták a fa­ha­sá­bo­kat. Időnként egy-egy fel­ki­ál­tás­ra, nesz­re kö­te­les­sé­gér­zetből föl­né­zett, s Fé­nix fe­lé for­dí­tot­ta a fe­jét, aki most, mi­u­tán sza­na­szét szór­ta a vo­nat ele­me­it, anél­kül,
hogy bár­mi­fé­le út­mu­ta­tó­ra szük­sé­ge lett vol­na, le­le­mé­nye­sen bir­kó­zott az in­tel­li­gen­ci­a­teszt­tel és már ja­vá­ban sze­rel­te a sí­ne­ket.
Oda­kint a hó­fed­te vi­lág, bent pe­dig a cse­rép­kály­ha a ro­po­gó fa­ha­sá­bok­kal. Fé­nix tett-vett, s cso­dá­kat al­ko­tott a ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló da­ra­bok­ból; egy moz­dony két utasszál­lí­tó ko­csi­val, egy te­her­va­gon, egy víz­tar­tály, egy hosszú és haj­lott pa­pír­ma­sé ala­gút, egy jelzőlám­pa, egy ál­lo­más ma­ga­sí­tott pe­ron­nal meg egy kap­cso­ló­val el­lá­tott transz­for­má­tor, ame­lyen ká­bel fu­tott át a fal­tól a pe­ro­nig az ál­lo­más vá­ró­ter­me alatt. A sí­nek már a he­lyü­kön vol­tak, ön­ma­guk­ba vissza­térő ka­nya­ru­la­ta­i­kon úgy jár­ha­tott kör­be a vo­nat, hogy min­dig új­ra és új­ra kezd­je út­ját. Alig he­lyez­te rá a moz­donyt a sí­nek­re, hogy út­nak in­dít­has­sa a vi­lág vé­gé­re, egy re­kedt, aka­do­zó han­got hal­lott, s ha nem lát­ja a mel­let­te ál­ló Ju­di­tot, azt hi­het­te vol­na, hogy va­la­ki más­tól szár­ma­zik.
– Gye­rünk, Fé­nix, va­cso­ráz­nod kell és föl kell ven­ned a pi­zsa­má­dat.
Leg­több­ször nem is tud­juk, hon­nan ta­nu­lunk
vagy má­so­lunk bi­zo­nyos moz­du­la­to­kat. Fé­nix a sí­nek­re tet­te az egyik utasszál­lí­tó va­gont, fe­lállt – a fe­je már föl­jebb volt Ju­dit de­re­ká­nál – és ke­zét csípőre té­ve, ahogy any­ja szok­ta, akit kü­lön­ben nem sze­re­tett, ener­gi­ku­san vág­ta oda:
– Nem! Majd később. Most ját­szom.
Ju­dit más­kor föl­kap­ta vol­na és tré­fál­koz­va, si­mo­ga­tá­sok vagy fi­nom ha­ra­pá­sok és csik­lan­do­zá­sok kö­ze­pet­te igen­né vál­toz­tat­ta vol­na a ne­met, most azon­ban vö­rös sze­me, szo­mo­rú és bá­gyadt mo­so­lya, bár Fé­nix nem tud­ta vol­na e sza­vak­kal ki­fe­jez­ni ma­gát, meg­bé­ní­tot­ta Fé­ni­xet. El­bi­zony­ta­la­no­dott, s mint ak­kor, ami­kor Ju­dit be­fog­ta a szá­ját, hogy ne ki­ált­son, ő pe­dig leg­szí­ve­seb­ben ne­ki­tá­madt vol­na, az­tán mé­gis va­la­mi ért­he­tet­len gyen­ge­ség fog­ta el, most is el­gyen­gült, szin­te me­gad­ta ma­gát. Szó nél­kül nyúj­tot­ta ke­zét Ju­dit­nak, aki ki­vit­te a kony­há­ba. Mi­vel a tűzhelyt már jó ide­je nem rak­ta meg sen­ki – azok­ban a ré­gi időkben ez a na­pi fog­la­la­tos­sá­gok kö­zé tar­to­zott –, a fafűté­ses tűzhely már ki­húnyt és új­ra be kel­lett gyúj­ta­ni.
– Brrr, de hi­deg van itt – mond­ta Ju­dit resz­ket­ve.
Sze­le­te­ket vá­gott az asz­ta­lon lévő ka­rá­cso­nyi bejg­likből, a má­kos­ból, a di­ós­ból meg az al­más­ból; te­li­ra­kott egy tá­nyért s oda­ad­ta a gye­rek­nek:
– Ne­sze. Óva­to­san vidd be a fá­hoz és várj meg.
Fé­nix szó nél­kül en­ge­del­mes­ke­dett, oda­bent vár­ta a vo­nat.
Ju­dit nem fu­tott, de gyors, kap­ko­dó lép­tek­kel szed­te a lá­bát. Ki­ho­zott egy pi­zsa­mát Fé­nix há­ló­szo­bá­já­ból, s vissza­fe­lé po­hár­ral a ke­zé­ben lé­pett be a még a kony­há­nál is min­dig hi­de­gebb kam­rá­ba. Te­jet ön­tött be­le egy kan­csó­ból. Fél perc múl­va már me­gint ott ült ke­reszt­be tett láb­bal Fé­nix­szel szem­közt, a tűz mel­lett.
Oly­kor még a meg­szo­kás­tól ter­mé­sze­tes­nek tűnő cse­le­ke­de­te­in­ket sem tud­juk meg­ma­gya­ráz­ni ma­gunk­nak, hát még azo­kat, ame­lyek nem tűnnek ter­mé­sze­te­sek­nek. Fé­nix és Ju­dit úgy evett és úgy osz­to­zott meg a te­jes po­há­ron, mint ad­dig még so­ha: temp­lo­mi, ün­ne­pé­lyes csönd­ben, mint­ha ke­helyből kor­tyol­ná­nak, mi­köz­ben csak a fa­ha­sá­bok pat­to­gá­sa hal­lat­szott a kály­há­ban, ame­lyet Ju­dit, mint­ha át vol­na fagy­va, vagy mint­ha at­tól tar­ta­na, hogy a je­ges hi­deg­ség be­kú­szik az aj­tó vagy az ab­la­kok ré­se­in, új­ra meg­ra­kott. Sem­mi két­ség, va­la­mi nyug­ta­la­ní­tot­ta. Fé­nix­nek pe­dig sürgős dol­ga volt; sűrűn oda-oda­pil­lan­tott a moz­dony­ra, ne­hogy egy­szer csak el­szök­jön a va­go­nok meg a ra­ko­mány nél­kül.
A te­jes po­hár ki­ü­rült, Fé­nix éh­sé­ge el­múlt, s már hoz­zá is kap­csol­ta a va­go­no­kat a moz­dony­hoz. Ahogy az utol­só­val is vég­zett, el­for­dí­tot­ta a do­boz kap­cso­ló­ját, s a vo­nat las­san ne­ki­ló­dult, ma­ga után húz­va a va­go­no­kat. Kör­be­ment egy­szer, az­tán még egy­szer és még egy­szer. Hir­te­len ásí­tott egyet, a ke­zét sem tet­te a szá­ja elé. El­for­dí­tot­ta a kap­cso­lót, s ad­dig ügyes­ke­dett, míg si­ke­rült elér­nie, hogy a vo­nat épp az ál­lo­más­nál áll­jon meg; jöt­tek a né­me­tek a ra­gyo­gó sár­ga csil­la­got vi­selő em­be­rek­kel, köz­tük a ba­rát­já­val, s a Las­sie-ku­tyák vi­gyáz­tak rá­juk, ame­lyek annyi me­g­in­dí­tó film­ben sze­re­pel­tek, va­ló­sá­gos hősnők vol­tak, s több jót tet­tek az em­be­ri­ség­gel (le­ga­láb­bis, ami a szó­ra­koz­ta­tást il­le­ti), mint ma­guk az em­be­rek. Ott volt Da­vid, mo­so­lyog­va néz­te őt az ab­lak­ból, bol­do­gan, hogy va­ká­ci­óz­ni megy. El­for­dí­tot­ta a kap­cso­lót, a vo­nat las­san ki­gör­dült s Da­vid bú­csút in­tett ne­ki, Fé­nix pe­dig vissza­in­te­ge­tett ne­ki; a vo­nat las­san tá­vo­lo­dott, be­ro­bo­gott a sö­tét ala­gút­ba, s Fé­nix anél­kül, hogy ab­ban a pil­la­nat­ban tud­ta vol­na, im­már má­sod­szor vesz­tet­te el örök­re a ba­rát­ját.  

(Rész­let az Ipoly­sá­gon szü­le­tett, Ka­na­dá­ban élő, spa­nyo­lul író szerző re­gé­nyéből Do­bos Éva for­dí­tá­sá­ban)