S(z)erény zenész a mókuskerékben

A szép MGT-s évek

A vmk-be­li iro­dá­já­ban be­szél­ge­tünk, ahol öt­per­cen­ként meg­szó­lal a mo­bil­ja, a szük­sé­ges be­ren­de­zé­si tár­gya­kon kí­vül pe­dig leg­több a gi­tár.  Ked­venc hang­sze­re­i­nek gyűjte­mé­nye. Ő ma­ga, mint me­sé­li, ab­szo­lút au­to­di­dak­ta, so­sem járt ze­ne­is­ko­lá­ba, és a maj­da­ni ze­nész kol­lé­gá­i­hoz ké­pest arány­lag későn kezd­te. „Volt itt a vá­ros­ban Márk Gyu­szi­ék­nak egy ze­ne­ka­ruk, sa­ját da­lo­kat ír­tak, s ez va­la­hogy meg­fo­gott. Időseb­bek vol­tak, mint én, de ott sün­dö­rög­tem min­dig kö­rü­löt­tük, mert tet­szett, amit csi­nál­nak. Mi az MGT-vel, amely­be a már ko­ráb­ban is ze­nélő Mol­nár Ali és Gú­tay Pe­ti mel­lé ke­rül­tem, Felsőpa­tony­ban kezd­tünk el ját­sza­ni. Az­tán meg­hall­ga­tott ben­nün­ket Mar­ták La­ci bá­csi, a Ku­lacs ak­ko­ri főnö­ke, s be­ho­zott min­ket Szer­da­hely­re. Na­gyon lá­to­ga­tott szó­ra­ko­zó­hely volt a Ku­lacs, főleg a blue mon­tag­nak be­cé­zett hétfői bu­lik vol­tak fer­ge­te­ge­sek. Nem sze­re­tek nosz­tal­gi­áz­ni, de azok na­gyon jó évek vol­tak. Nos, va­la­hogy így kezdődött az én ze­né­szi pá­lyám,” em­lék­szik vissza az in­du­lás­ra.
Kül­föl­dön, őrült hon­vággyal

„Később, a már pro­fi­ként kül­föl­dön ze­nélő Alit egy­szer el­jöt­tek meg­lá­to­gat­ni kol­lé­gái Szer­da­hely­re, s a ze­ne­kar­ve­zetőjük­nek tet­szett, hogy da­lo­kat is írok. Ő em­lí­tet­te, nem sze­ret­nék-e pro­fi ze­nész len­ni. Ne­kem nem vol­tak so­se ilyen am­bí­ci­ó­im, rá­a­dá­sul nagy lo­kál­pat­ri­ó­ta va­gyok, tíz kö­röm­mel ra­gasz­ko­dom eh­hez a kör­nye­zet­hez. Az­tán mé­gis hagy­tam ma­gam rá­be­szél­ni, és el­men­tem kül­föld­re ját­sza­ni. Be­jár­tuk pél­dá­ul, ke­resz­tül-ka­sul Nor­vé­gi­át, az­tán Své­dor­szág­ban és Svájc­ban is so­kat ját­szot­tunk. S jó volt. Ha­zud­nék, ha azt mon­da­nám, hogy nem. Pe­dig köz­ben szen­ved­tem. Rend­sze­rint min­dig öt hó­nap­ra men­tünk ki, s én ne­he­zen bír­tam a tá­vol­lé­tet és az össze­zárt­sá­got. A ki­vá­ló stú­di­ó­ze­nész szax­o­fo­no­sunk, Zi­má­nyi Ró­bert egy­szer a reg­ge­li­nél, a ze­ne­karfőnök
előtt, rá is ját­szott, per­sze csak viccből, hogy én va­ló­sá­gos pszi­chó­zist ter­jesz­tek köz­tük az örö­kös ha­za­vá­gyó­dá­som­mal,” ele­ve­ní­ti fel Imi a pro­fi­ze­né­szi kor­sza­ká­nak egyik epi­zód­ját.
A le­hetősé­gek kor­lá­tai

Amely kor­szak, a má­ból néz­ve, bi­zony sok kép­te­len­sé­get is rá­kény­sze­rí­tett a ze­né­szek­re. „A Slov­kon­cert­nél ez úgy műkö­dött, hogy mi itt­hon kon­cert­ze­né­szek vol­tunk. Kül­föl­dön pe­dig jár­tuk a disz­kó­kat, bá­ro­kat, ét­ter­me­ket, aho­vá ép­pen az ügy­nök­sé­günk szerződé­se kö­tött ben­nün­ket. De ah­hoz, hogy egyál­ta­lán ki­jus­sunk, itt­hon bi­zo­nyos na­po­kat, he­te­ket le kel­lett ját­sza­ni. Nos, az ilyen kon­cert­je­ink re­pe­rtoár­já­nak na­gyon sok szá­mát én ír­tam. Ze­né­ben, szö­veg­ben egya­ránt. A szlo­vák szö­ve­ge­ket pél­dá­ul, mert­hogy én ma­gya­rul gon­dol­ko­dom job­ban, jó­ ba­rá­tom, Ľubo Nav­rá­til, a Csal­ló­köz egy­ko­ri szer­kesztője ír­ta ne­kem,” árul­ja el Imi. Aki nem ta­gad­ja, hogy ak­ko­ron ha­zai rá­di­ó­fel­vé­tel, sőt kül­föl­di le­mez­fel­vé­tel is szó­ba ke­rült da­la­it il­letően. Ám ő er­re, is­mer­ve a Slov­kon­cert­ben ural­ko­dó vi­szo­nyo­kat, nem am­bi­ci­o­nál­ta ma­gát. Ma már ne­vet­ve me­sé­li, hogy min­den ki­me­ne­tel előtt, il­let­ve ha­za­jö­ve­tel után amo­lyan po­li­ti­kai fej­tá­gí­tás­ra kel­lett jár­ni­uk. Nagy volt rá­juk a nyo­más, leg­több kol­lé­gá­ját még a párt­ba is be­kény­sze­rí­tet­ték. „Egy­szer vet­tem oda­kint két hang­szedőt az elekt­ro­mos gi­tá­rom­ra és el­hoz­tam ha­za, de a Slov­kon­cert nem en­ged­te, hogy meg­tart­sam. Vissza kel­lett kül­de­nem Né­me­tor­szág­ba, ahol vet­tem. Min­dent annyi­ra fi­gye­ltek, főleg a pénzt, hogy ne­künk va­ló­já­ban nem lett vol­na sza­bad egy kó­lá­ra se be­ül­nünk oda­kint. A vá­mon pe­dig meg­csi­nál­ták ve­lünk azt, hogy a több­ hó­na­pi szennye­sün­ket ki­for­dí­tot­ták a hó­ba, s ott tur­kál­tak ben­ne. Vagy pél­dá­ul egy oda­kint, az ut­cán in­gyen osz­to­ga­tott je­ho­vis­ta lap vé­let­le­nül be­ke­ve­re­dett a kot­tá­im kö­zé, s ezért majd­nem le­til­tot­ták az egész ze­ne­kart...”
Kettős élet

A pro­fi mu­zsi­ká­lást Ti­lajčík Im­re a nyolc­va­nas évek vé­gén ugyan be­fe­jez­te, a min­den­na­pi mun­ka mel­let­ti ze­né­lést azon­ban nem.
A vmk hang­tech­ni­ku­sa­ként na­pon­ta a leg­kü­lön­fé­lébb kul­tu­rá­lis és egyéb ren­dez­vé­nyek han­go­sí­tá­sát biz­to­sít­ja, hogy az­tán es­tén­ként, de főképp a hét­vé­ge­ken, ele­get te­gyen a so­ros ze­né­szi meg­hí­vás­nak, ilyen-olyan bu­lik­ra, szü­li­na­pi par­ti­ra, va­dász­bál­ba, ro­de­os­how­ra, fa­lu­nap­ra stb. „Így van. S ez a bu­li­zó vi­lág, nem ta­ga­dom, tet­szik ne­kem. An­nak el­le­né­re, hogy ma­nap­ság az em­be­rek va­la­hogy gond­ter­hel­teb­bek, mint a ré­geb­bi időkben, sok­kal ne­he­zeb­ben la­zul­nak fel. Azt a vá­ra­ko­zást ér­zem na­gyon sok ak­ci­ó­ban, hogy mi, ze­né­szek majd meg­vált­juk ne­kik a vi­lá­got. Saj­nos ez nem így műkö­dik. Em­lék­szem, ré­gen ki­lenc­kor már min­dig ol­dott volt a han­gu­lat. S no­ha ma sok­kal job­ban csi­nál­juk a műsort, jobb a hang­tech­ni­ka, ami szin­tén na­gyon fon­tos, mé­gis kell úgy es­te ti­ze­negy, mi­re iga­zán be­in­dul­nak,” mond­ja el egyik ta­pasz­ta­la­tát Imi. Ám ez őt ab­ban nem be­fo­lyá­sol­ja, hogy ne vé­gez­ze el be­csü­le­te­sen a mun­ká­ját. Egy­szerűen sze­ret dol­goz­ni. „Jó dol­goz­ni és lát­ni, hogy az em­be­rek elé­ge­det­tek kö­rü­löt­tem. A ze­nei kré­dó­fé­lém is ilyen volt: ab­szo­lút min­degy, hogy mi­lyen ze­nét ját­szol, de ha aki­nek ját­szod, az jól ér­zi ma­gát, ak­kor te már mint ze­nész, tel­je­sí­tet­ted a kül­de­té­se­det,” vé­li ma is.
Ze­nén in­nen, ze­nén túl

A jó­ke­délyű ze­nésszel be­szél­get­ve per­sze az is ki­de­rül, hogy mi min­dent ha­lasztott éle­té­ben későbbre a pergős je­len. Má­ig nem ve­zet au­tót, nincs jo­go­sít­vá­nya, imád­ja a ter­mé­sze­tet, sze­ret­ne egy­szer szép tá­ja­kat fo­tóz­ni, elol­vas­ni, meg­hall­gat­ni min­den ked­vé­re va­ló köny­vet, le­mezt, tizenöt év után nya­ral­ni egy jót, vagy csak rá­érősen évődni Mir­ko és Edo nevű rossz­csont uno­ká­i­val... „At­tól, hogy me­gál­lít­ha­tat­la­nul sza­lad­nak az évek, még nem ér­zem ma­gam öreg­nek, me­gyek, a mó­kus­ke­rék fo­rog. Ta­lán ak­kor fo­gok me­gö­re­ged­ni, ha egy nap nem lesz mun­kám. Ha nem fog­nak hív­ni...”, mond­ja el­gon­dol­kod­va.
Be­reck Jó­zsef