Zs. Nagy­ Lajos ihlette meg

Az est be­ve­zetőjé­ben az öt­ve­nes évei de­re­kán já­ró ze­nész el­mond­ta, hogy a het­ve­nes évek ele­jén egyik ba­rát­já­nak fel­ké­ré­sé­re írt ze­nét né­hány Zs. Nagy-vers­hez, aki író-ol­va­só ta­lál­ko­zót szer­ve­zett a költőnek a szen­ci könyv­tár­ban. Aki ál­lí­tó­lag öröm­mel vet­te tu­do­má­sul, hogy a ver­sei ze­né­ért szól­nak. A fel­lel­ke­sült gi­tá­ros er­re elol­vas­ta Zs. Nagy összes meg­je­lent ver­sét, a leg­job­ban tetszők kö­zül ki­vá­lasz­tott egy tu­cat­nyit, ám ak­kor még fél­re­tet­te őket, mert ze­ne­i­leg nem érez­te ma­gát elég fel­ké­szül­t-­nek.

Utá­na a Slov­kon­cert ügy­nök­ség égi­sze alatt hi­va­tá­sos ze­nész lett, há­rom év­ti­zed­re el­nyel­te őt a ze­nei szó­ra­koz­ta­tó­i­par. „Har­minc évig dé­del­get­tem a ki­vá­lasz­tott Zs. Nagy- ver­se­ket, az­tán 2005 má­ju­sá­ban el­ké­szült ez a műsor. Egy­szerűen rá­é­rez­tem, hogy meg kell csi­nál­nom. Né­hány hét­tel később hal­lot­tam, hogy meg­halt a költő...”, me­sél­te el du­na­szer­da­he­lyi kö­zön­sé­gé­nek Hi­deg­héty. Az­tán sor­ra hang­zot­tak el a meg­ze­né­sí­tett ver­sek, zöm­mel a költő ko­rai al­ko­tói kor­sza­ká­ból. Köz­tük az Ének a tisz­ta­ság­ról című, amely cí­ma­dó volt Zs. Nagy La­jos 1964-ben meg­je­lent első kö­te­té­nek. Stí­lu­suk­ban a da­lok is egy ki­csit azok­nak az évek­nek a han­gu­la­tát idéz­ték fel. Ám a költő né­hány későbbi ver­se is he­lyet ka­pott az össze­ál­lí­tás­ban. Így pél­dá­ul a Meg­ta­lált cim­bo­ra az Isa­pur da­lai című 1977-es kö­tetből. A ze­ne és szö­veg egy­más­ra ta­lá­lá­sa ta­lán az Isa­pur pa­na­sza című versből-dal­ból tet­szett ki le­gin­kább, mely­nek ref­rén­ként több­ször me­gis­mé­telt stró­fá­ját („Kősír, amely­be Krisz­tust te­met­ték, / bé nem fo­gad ma zsé­lyi le­ven­tét, / mert­hogy ri­por­ter, mert­hogy me­gír­ná, / s min­den de­ka­dens költő si­rat­ná) a kö­zön­ség na­gyobb ré­sze együtt dú­dol­ta az előadó­val.