Plébános, aki gyermeket nevelt

2008. december 21. - 10:56 | Régió
Önszántából ment el a Csehországba deportált magyarok után, sokszor megverték, két évet börtönben ült. Pletykáztak is róla. Mindezek ellenére nyolcvanhét évesen is aktív pap és derűs ember.

Bolyongunk fotós kollégámmal a párkányi panelházak között, sehogy sem találjuk a megadott címet. A járókelők is csak csóválják a fejüket. Én is, hiszen eddig úgy véltem, hogy ebben a határ menti kisvárosban könnyűszerrel odatalálok bármelyik lakótömbhöz. Hívom hát újra Burián Lászlót, aki azonnal megoldja a helyzetet: - Várjatok meg a benzinkútnál, odaugrom értetek! - rikkantja a mobilkészülékbe. Alig telik el néhány perc, és máris feltűnik a sárgásbarna Škoda, amelyből szaporán integet a gépkocsivezető: - Gyertek utánam! - s elrobog. Ugyanilyen fürgén pattan ki az autóból, s vezet fel első emeleti lakásába. Pedig már elmúlt nyolcvanhét éves az ebedi plébános, akit országszerte és Magyarországon is csak Laci bácsinak vagy Laci atyának ismernek. És tisztelnek.

Két határ közt

Szencen gyermekeskedett, édesapja közmegbecsülésnek örvendő gyógyszerész volt. Békés polgári életet él a négygyermekes család, amikor rájuk zúdult a második világháború, a világégést megelőző, majd pedig a rá következő évek, amelyek főleg a szlovákiai magyarságnak okoztak további súlyos tragédiákat. De ne szaladjunk ennyire előre.

„Már a gyermekkoromban valamiféle elhivatást éreztem, amely fokozatosan erődödni kezdett bennem: Krisztus földi követe szerettem volna lenni, talán nem túl fellengzős, ha hozzáteszem, hogy a magyar nép egyik papja. Ilyen elhatározással kerültem a komáromi bencés gimnáziumba, a Marianumba, ahol fokozatosan mind a három testvérem is tanult. Jómagam aztán már papnövendékként Esztergomban folytattam tanulmányaimat. De eljött 1945, s ezzel együtt az újabb határmódosítás, amely a mi sorsunkat is bizonytalanná tette. Mindszenty József, Magyarország hercegprímása azt javasolta, térjünk vissza a szülőföldünkre, ám sem Pozsonyban sem Kassán még magyarul sem mertek velünk beszélni, akkora volt a gyűlölködés. Végül a pozsonyi Szent Márton székesegyházban szenteltek pappá, 1946.június 23-án.“

Nem éppen derűs évek következtek, céljai közül sem minden vált valóra.

„Színtiszta szlovák faluba, a Nyitrához közeli Krušovcére (egykor Nyitrakoros) helyeztek, ahol nem volt könnyű dolgom, hiszen alig beszéltem ottani híveim anyanyelvét. Ma sem bírom tökéletesen, s máig nem értem, hogy ha valaki nevet, az szlovákul „smeje sa“, de ha sír, akkor csak „plače“, vagyis a visszaható névmás használatával még mostanság is gondjaim vannak. Törtem a szlovákot, mégis úgy tekintettek rám, hogy a mi papunk. Hadd tegyek egy kitérőt: nemrég az egyik fiatal csallóközi oltártestvérem barátja révén meghívtak első szolgálati helyemre. Idős emberek ölelgettek, a mai kiélezett szlovák-magyar viszony ellenére nagy szeretettel fogadtak, senki sem emlékezett arra, hogy bizony, rosszul beszéltem a nyelvüket. Ennyi a friss emlék, visszatérek hát a szomorúbbakhoz. A jogfosztottság szörnyűségeihez. Szüleimet Zoltán öcsémmel együtt viszontagságos körülmények között Magyarországra telepítették ki. Szenci patikánkat elkobozták, amelyet először egy szlovák partizánnak utaltak ki, majd a Tótkomlósról átköltözött gyógyszerész kapta meg. Negyvenhat őszén a rendőrök eljöttek Antal öcsémért, aki nem sokkal azelőtt tért haza németországi fogságból, miután Budapestről egyetemistaként leventének osztották be a nyilasok. Tífuszt átvészelve, csontsoványan érkezett meg, alig két hetet töltött otthon, amikor sokadmagával marhavagonokba terelték. Sokáig nem tudtuk, hova hurcolták, végül levelélben tudatta, hogy Příbramba került, kényszermunkára. Ekkor értesültem először a Beneš-dekrétumok tragikus következményeiről. Napról napra vészjóslóbb értesüléseim voltak, pedig a hivatalos propaganda azt próbálta elhitetni, hogy a szlovákiai magyarok önként jelentkeztek csehországi vendégmunkára, az elhurcolt szudétanémetek helyére.

Vigasz a deportáltaknak

Öcsém és sok más szlovákiai magyar sorsa nemcsak az érzelmeimet kavarta fel, hanem tenniakarásomat is. Több kérvényt írtam a nagyszombati püspöknek, hogy mennék lelki vigaszt nyújtani a Csehországban deportált magyarok közé. Először azt a választ kaptam, hogy ott a helyem, ahova helyeztek, de én nem hagytam annyiba. Újabb levelemben azt írtam, hogy ezektől a szerencsétlenektől elvették a szülőföldjüket, a hazájukat, most még a hitüktől is meg akarják fosztani őket, amibe az én lelkiismeretem nem tud belenyugodni. Végül a püspök rábólintott a kérésemre. Kaptam egyszeri, odautazásra jogosító szabad vasúti jegyet, amellyel vonatra ültem. Csak az isteni gondviselésben bízhattam. Személyi igazolványon nem volt, csak egy fényképes papírom, amelyen a krušovcei jegyző igazolja, hogy ki vagyok. Prágában a püspökségen, majd a Katolikus Karitász segélyszervezetnél sem sokat tudtak, vagy nem akartak beszélni a magyarokról. Csak annyit közöltek, hogy az a szlovák pap, akinek a hazautazásához át kell adnom a szabadjegyet, Varnsdorfban lakik. Meg is találtam őt, aztán visszaindultam Prágába, ám a vonaton döbbentem rá, hogy késő éjjel érkeznék vissza, szállásom, ismerősöm meg sehol, ezért leszálltam Česká Lipában. Az ottani plébániát akartam felkeresni, de az egyik járókelő az Ágoston-rendi szerzetesekhez küldött, akik befogadtak, vacsorát és szállást is adtak. Tőlük tudtam meg, hogy a közeli Kryryben vannak magyarok, s az ottani idős plébános levelez a taksonyi pappal, ahonnan a deportáltakat ideszállították. Az idős, német pap kölcsönzött egy biciklit, azzal kerekeztem a falvakba. Fokozatosan egyre több helyre, mert akikre rátaláltam, elmondták, hogy még merre vannak magyarok. Becsengettem Podbořanyba is, ahol a plébános a szüleivel lakott. Amikor meghallotta, hogy ki vagyok, hívta az édesapját, aki tört magyarsággal szólt hozzám. Kiderült, hogy még a Monarchia idején Nagyváradon szolgált a császári hadseregben, ott nősült meg, s ott született a fia is, aki aztán szüleivel hazatérve, Csehországban lett pap. Vettem egy térképet is, amely alapján ismerkedtem a litoměřicei püspökséggel, főleg a Žateci járással, ahova sok magyart hurcoltak. Naponta olykor három szentmisét is tartottam, majd beszélgettem is híveimmel. Az egyik alkalommal a férfiak sűrű bocsánatkérés közepette álltak fel: elnézést kértek, de menniük kell, mert meg kell etetniük a rájuk bízott állatokat. Lám, még abban a kiszolgáltatott helyzetben, túlzás nélkül mondhatom, hogy rabszolgasorsban is tisztességesen látták el feladatukat. Dícsérték is mindenütt a magyarokat!“ - révedezik el a tekintete. Aztán ismét felélénkül a hangja.

„Sok helyen jártam, többek között a kórházakban is, ahova negyvenhétben még szabad volt a bejárás a papoknak. Az orvosok és a nővérek előzékenyen tájékoztattak, melyik kórteremben fekszik magyar beteg. Aki kérte, meggyóntattam, megáldoztattam őt. A protestánsoknak  lelki vigaszt igyekeztem nyújtani. Valamelyik kórházban, talán Žatecben nagy darab férfi fogadott, könnyes szemmel. - Atyám, én gonosz ember vagyok, ezért büntet az Isten. Megcsaltam a feleségem, elhagytam a családom, részegeskedtem, most mindezekért meglakolok, még gyónni sem merek, nem merészelek Isten elé kerülni-- zokogta, mire csak annyit mondtam neki, hogy fiam, te most bántad meg a bűneidet, mire nagy sóhaj és érzékehlető megkönnyebbülés szakadt ki belőle – meséli elérzékenyülve.

Újabb embertelen évek

Aztán keményebb hangnemre vált: „Egykettőre meggyűlt a bajom már akkor is a rendőrökkel. Akkoriban mindenféle bűnbandák garázdálkodtak, kezdetben ezek miatt figyeltek fel rám, véletlenül álruhában, vagyis reverendában járva, nem tartozom-e közéjük. Nem sokkal később ennél is veszedelmesebbnek tartottak. Ugyanis a cseh hatóságok igyekeztek ott marasztalni, végképp letelepíteni a szülőföldjükről száműzött magyarokat. Kiadtak egy lapot is, a Jó Barátot, amelyben ezt a lehetőséget propagálták. Magánbeszélgetések során csábítgatták őket: ha maradnak, kapnak személyi igazolványt, jó fizetést, lakást, ismét állampolgárok lesznek. Sokan kerestek fel, hogy mitévők legyenek. Mindannyiuknak határozottan azt válaszoltam, hogy ne engedjenek a kábításnak, törvénytelenül hurcolták ide a magyarokat, de ennek kegyetlenkedésnek vége lesz. Biztosan visszakerülnek a szülőföldjükre. Határozott magatartásom feltűnt a hatóságoknak, aki Josef Beran prágai érseknél (akit egyébként  a nácik és a kommunisták is bebörtönöztek, majd 1948 után a Vatikánba száműzték) elérték, hogy követelje nagyszombati társától, Ambrus Lazíktól a hazarendelésemet. Ez rövidesen be is következett. Később csak az vigasztalt, hogy nem sokkal később a legtöbb deportált is hazajöhetett. Ha tovább maradok, talán még kevesebben telepednek le, habár ezt csak feltételezem“ – zárja le emlékezésében ezt a tragikus fejezetet, amelyet azonban Szlovákiában újabb követett.

„Pöstyénbe kerültem, ahol két évig káplánként teljesítettem lelki szolgálatot. Innen 1950 februárjában helyeztek át az osztrák határhoz közeli Nagylévárdra (Velké Leváre). Ez már a vallási üldözések, a szerzetesek és a papok elleni durva fellépés, az internálások szörnyű időszaka volt. Emiatt sokan igyekeztek illegálisan Ausztriába jutni, s menekülésük egyik útvonala éppen a közelünkben volt, ahonnan a Morava folyón próbáltak átszökni, ha éppen apadt. Szaléziánus szerzetes és egy helybeli, a terepet alaposan ismerő parasztemeber segítette őket. Egy alkalommal sorozatos félreértések és gyanakvások miatt menekülniük kellett. Egyikük, a nagyszombati pöspöki hivatal titkára bekopogott a nagylévárdi plébániára, s kölcsönkérte a személyi igazolványomat, amelyet nem sokkal korábban kapta meg, s amellyel a szomszédos faluba akart eljutni, ahol az öccse pap volt, onnan meg haza, nehogy lebukjon. Csakhogy a vasútállomásnál igazoltatták és szembesítették a vonatra várókkal, akik egytől egyig tanúsították, hogy a személyazonossági igazolványt felmutató személy bizony nem Burián, a helyi káplán. Percek múlva letartóztattak, s államellenes összeesküvéssel, a papok és szerzetetesek tiltott határátlépésének megszervezésében való részvétellel gyanúsítottak meg“ – idézi fel a történteket.

Két év a börtönben

Hosszú csend, majd halkabban folytatja:„Vallatásomról és bebörtönzésemről nyolcvanadik születésnapomig senkinek sem mondtam el semmit. Nem féltem, de úgy tartottam, hogy mások nálam is többet szenvedtek. Jobb, ha magamba zárom ezeket az embertelen hónapokat, éveket. Volt olyan nyomozótiszt, aki mindig gúnyosan, Dícsértessék a Jézus! köszönéssel fogadott, majd mindig lekevert néhány pofont. Nem is ez fájt, meg az egyéb verés és lelki megaláztatás, hanem a szomszéd cellákból átszüremlő jajgatás, fájdalomkiáltás, amely a megkínzott emberektől származott. Szánalmat éreztem az emberi aljasságok láttán, s egyre csak azt ismételgettem magamban: Uram, bocsásd meg nekik. Nem részletezem tovább ezt a földi poklot. Hiába állítottam, hogy azt a bizonyos személyi igazolványt azért adtam a társamnak, hogy hazajusson, Nagyszombatba. Váltig azt ismételgették a vallatóim, hogy Nyugatra akartam őt szöktetni, s én is a leleplezett hazaárulókhoz tartozom, rövidesen kiverik belőlem az igazságot. De mást nem mondhattam. Végül tizenhatodrendű vádlottként két évi börtönre ítéltek, amelyet Lipótváron (Leopoldov) és Ilaván töltöttem le. Szabadulásom után segédmunkás lettem a Losonc melletti Lónyabányán (Lovinobaňa), majd a pozsonyi Gumonban. Innen térhettem vissza a papi hivatáshoz, 1954 nyarán. Méghozzá úgy, hogy a Szent Márton székesegyház káplánjaként még vagy két hónapig visszajártam a gumigyárba, betanítani az utódomat.

Pletyka árnyékában

Pozsonyban alig négy évet tevékenykedhetett, mert a hatóságok nem nézték jó szemmel, mennyi fiatal jár miséire és hallgatja a prédikációit. 1958-ban helyezték el a Párkányhoz közeli  Helembára, majd Szalkára. Akadtak ott is, akik követték, megfigyelték, de nem beszél erről. Azt viszont nevetve meséli, hogy több helyen szembesült néhány ember rosszakaratával, amelyből egy ideig gyorsan terjedő pletyka lett. Azt kezdték suttogni egyesek, hogy az új plébános gyereket is hozott magával! Ami tulajdonképpen igaz volt, csak azzal a nem csekély különbséggel, hogy Jutka nem az én leányom volt, hanem Tóni öcsémé, akinek a felesége fiatalon halt meg rákban, a testvérem pedig ugyancsak idő előtt távozott egy szerencsétlenség következtében. Árván maradt kislányuk gyermekotthonba került volna, mert a két testvérem közül Géza súlyos szívbetegségben szenvedett, Zoltán pedig három gyermekről és akkorra már mozgásképtelen édesanyánkról is gondoskodott. Ezért határoztam el, hogy felnevelem Jutkát, ami sikerült is, a kislányból menyecske lett, jelenleg egy budapesti magánklinikán dolgozik, a férje vegyészmérnök, druszám, hiszen szintén Laci. Két szép gyermekük van. A rosszindulatú pletyka pedig szertefoszlott. Időközben a közeli Bartra, majd Párkányba kerültem. Innen pedig már két évtizede pedig a közeli Ebedre kerültem, ahol nyolcvanhét évesen is szolgálom az Istent és a híveimet.“

Szerényen elhallgatja, hogy az MKP parlamenti képviselői néhány éve a Pro probitate (Helytállásért) kitüntetéssel hajoltak meg életműve előtt. Ennél is nagyobb morális elismerés a sok-sok szlovákiai és magyarországi barátjának, ismerőseinek a mélységes tisztelete.

Több órás beszélgetésünk végén arról faggatom, mi volt az a lelki erő, amely minden helyzetben segítette, erősítette őt.

„Egyszerű ez. Én az isteni útmutatás szerint szeretem az embereket. Lélekben megbocsátottam nekik, bármit is tettek velem. Isten pedig mindig velem volt, Ha kellett, felemelt, máskor bátorított. S újra meg újra megbizonyosodtam arról, hogy a szeretet minden gonoszságot legyőz. Ezt igazolja az életem is – ismétli meg újra, amikor búcsúzáskor a kezét nyújtja.

Szilvássy József