Elhunyt Csörgő Zsuzsa, bősi természetfestő

Jó volt a közelében lenni, valamiféle meleg fény sugárzott belőle, és bölcs nyugalom, élettapasztalatát páratlan szerénységgel, tisztasággal viselte küzdelmes életében.

2002-ben Bős nagyközség díszpolgárává fogadta. Ezen alkalomból így nyilatkozott:

„Csallóközben Bősön születtem. Mindmáig magamban hordom gyermekkorom gazdag élményeit, amelyeket a szépséges Dunatáj világa adott.

Mélyen a lelkembe gyökereztek a szülőföldem, Csallóköz legszebb emlékei, a Duna környékén eltöltött évek, a friss illatú tavaszok, nyári rétek virágai, a káprázatos színekben pompázó őszi erdők és a csikorgó fagyos telek.

Ma is szenvedélyesen járom a természetet, lenyűgöz a pazarlóan gazdag táj szépsége, amely állandóan változik, de mégis örök. Olykor elszomorít az értelmetlen természetrombolás, ha eltűnnek az erdők, mocsarak, nádasok otthona sok ezer élőlénynek. Hisz ez a kis világ is szerves tartozéka a FÖLDÜNKNEK!

A változó tájat krónikásként szeretném átmenteni a holnapnak képeimen keresztül nemcsak mint festő, de lelkes természetvédő is.

Váltakozva Bősön, a szülőfalumban és Dunaszerdahelyen, a lakhelyemen élek és alkotom azokat a képeket, amelyeket ezúttal tisztelettel és szeretettel ajánlok mindenkinek, bennük az üzenettel „Vigyázzunk a földünkre, unokáinktól kaptuk kölcsön“!“

Csörgő Zsuzsát nemcsak szűkebb hazájában tartották a Dunatáj krónikásának, hanem határokon túl is, akinek pasztell képein megelevenedik Csallóköz világa. Senki nem ismerte úgy a fák karakterét, mint Csörgő Zsuzsa, aki együtt élt a megfestett fáival, tájaival, melyben nemcsak a tehetsége, természetszeretete rejtőzik, hanem elkötelezettsége a tájvédelem iránt. A 61 kiállítást megélt Csörgő Zsuzsa hozzátartozik a szlovákiai magyarság elismert személyiségeihez, nemcsak mint aktív, gyakran kiállító festő volt, hanem mint harcos természetvédő is, akinek képei által tudomást szerezhetett rólunk a világ, hiszen az ő képei megtalálhatók a világ minden táján.

Csörgő Zsuzsa messze jár, szél cibálja szeretett fái ágait. Repülnie, repülnie kell, magasra. Források tiszta vizéből innia, mint a csodaszarvasnak. Nyikorog, zörög a zár a bősi kisház kapuján, minden elárvult. Neki már nem árthatnak – súgja szeretet vén diófája a ház előtt, miközben dúdolni kezdik vele együtt Dunamenti fűzfái:

„Áldott az az ember, ki virágot ültet,

                 Ki virágot ültet, s szépen felneveli.

                 Nem magának teszi, más ember kedvére,

                 Más emberfiának gyönyörűségére.“ – ahogy tette Csörgő Zsuzsa természetfestő is, akinek hiánya pótolhatatlan.

Zsuzsa, én nem felejtelek el sohasem.

Molnár Ilona