Március 15. – Simon Attila: Mi, szlovákiai magyarok, nem lehetünk egyszerre demokraták és autoriterek

„1848-ban nyirkos esős napra keltek a márciusi ifjak, de ez nem akadályozta őket abban, hogy történelmet írjanak” – kezdte beszédét. Szólt arról, hogy március 15. mágikus nap az emberiség történelmében, hiszen már az ókori Rómában is e napon nevezték ki a várost vezető konzulokat, és ezzel a nappal, a tavasz eljövetelével kezdődött az újév.

„Ahogy a természet évről évre megújul, úgy születnek újjá a népek és a nemzetek is… A Natio Hungaricába beletartozott minden nemes, függetlenül az anyanyelvétől. Tehát része volt az a szlovák birtokos, aki a Tátra alatt élt, és csak szlovákul szólalt meg egész életében, de az az arisztokrata is, aki élete nagy részét Bécsben töltötte, és jobban bírta a németet és a franciát is, mint a magyart… A reformkorban ez a nemzet felfogás átalakult, a nemzet meghatározása kulturális szempontúvá vált, az lett magyar, aki magyar nyelven beszélt, aki a magyar kultúrához tartozott. Így nem vonta senki kétségbe Petőfi magyarságát, annak ellenére, hogy nemes sem volt, és hogy szlovák anyától született. Mivel magyarul írta verseit, egyértelmű volt a magyar kultúrához való tartozása. A magyar nemzet panoptikumába – remélem, ebben pártállástól függetlenül egyet tudunk érteni – Szent István, Hunyadi Mátyás, II. Rákóczi Ferenc mellett Kossuth Lajos, Széchenyi István és Petőfi Sándor is az elsők közé tartozik – ez már önmagában is tükrözi azt, hogy milyen jelentőséggel bír 1848/49 a történelmünkben” – folytatta.

Emlékeztetett a március 15-i pest-budai és pozsonyi eseményekre. "Találkozott a Pozsony által képviselt nemesi politika és a pesti események által képviselt nép, és tette március 15-ét össznemzeti megmozdulássá. Március 15. azonban egy hosszabb folyamat része is volt… Ekkor kerültek be nemzetünk szótárába azok a szavak, amelyek máig szentek minden demokratikusan gondolkodó magyar számára. Ilyen a szabadság, az egyenlőség, a demokrácia és a sajtószabadság” – jelentette ki Simon Attila. Hozzátette, annak a liberális demokrácia-felfogásnak a központi fogalmai ezek, amelyek a kor minden haladó európai mozgalmát áthatották.

„Igen, ez a harc a szlovákoké is volt”

„A forradalom és szabadságharc főszereplőinek névsora jól jelzi, hogy 1848/49 Magyarországa széles alapokon nyugodott. Voltak közöttük több 100 ezer holdas arisztokraták, mint Széchenyi, vagy a pozsonyi születésű Batthyány Lajos. Voltak közöttük köznemesek, mint az evangélikus, szlovák családból származó Kossuth, vagy a zalai nemes, Deák Ferenc, és voltak közöttük egyszerű polgárok és jobbágyok. Ott voltak a szabadságharc résztvevői között a csallóköziek, a szerdahelyiek is. Bizonyosak lehetünk, hogy valamennyiünk ősei letették a névjegyüket a szabadságharcban, ezért is lehetünk mindannyian büszkék. Ne akarjuk azonban ezt csak magunknak, magyaroknak… Ez a harc a magyarországi népek közös harca volt – németek, horvátok, szlovákok, románok, szerbek harcoltak ugyanazért a célért, noha esetleg más nyelvet beszélve. A szabadságharc főtisztjei leggyakrabban németül adták ki a parancsokat, esetleg lengyelül. Erdősi Imre, eredetileg Poleszni, pedig a branyiszkói áttörésnél fakeresztjét a magasba emelve szlovákul biztatta a honvédeket, akiket többségében a felvidéki vármegyékben soroztak be. Igen, ez a harc a szlovákoké is volt, nem véletlenül születtek Kossuth-nóták a szlovák nép ajkán is. És itt, Dunaszerdahelyen, a szabadságharc katolikusok, reformátusok, evangélikusok és izraeliták közös harca volt. Az elesett honvédeket gyászolták a katolikus templomban és a zsinagógában is” – fejtette ki. Kiemelte, nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen tragédia volt a városnak az, hogy 1944-ben magyarok küldtek halálba magyarokat csak azért, mert más vallásúak voltak.

Simon megjegyezte, az elmúlt 160 évben a hatalom mindig megpróbálta kisajátítani március 15-ét, megtalálni benne azt, amit aktuális politikai céljaira felhasználhat – úgy az autoriter Horthy-korszakban, mint a sztálinista Rákosi-rendszerben és Kádár gulyáskommunizmusa idején is. Hozzátette, hogy ami 1848-at jelenti, a polgári egyenlőség, a sajtószabadság, az önálló magyar nemzet és a modern Magyarország eszméje, kisajátíthatatlan. Emlékeztetett, hogy a felvidéki magyarság ma még csak tanulja ennek a napnak a méltó megünneplését, hiszen az elmúlt 100 évben nem mindig ünnepelhette szabadon, csak a rendszerváltás hozta meg ennek a napnak a szabadságát.

„Ahelyett, hogy élősködőknek nevez minket, köszöntsön bennünket…”

„Az azonban, hogy ma Szlovákiában március 15. csak megtűrt ünnep, kevés. Azt várnánk el államunk vezetőitől, hogy ne csak megtűrjék az ünnepünket, hanem becsüljék is meg. Elvárnánk a miniszterelnökünktől, hogy ahelyett, hogy élősködőknek nevez minket, köszöntsön bennünket a számunkra legszentebb nemzeti ünnepen.”

Beszélt arról, milyen üzenete lehet 1848-nak a csallóközi magyarság számára. „Egy olyan közösségnek, amely két kultúra határán él, és amely naponta szembesül saját államának többségével, de a szomszédos anyaország valóságával is, 1848 örökségét elsősorban annak demokratikus, liberális elvei kell, hogy jelentsék. Ilyen a törvény előtti egyenlőség elve, a szólás- és sajtószabadság szentsége, valamint bármilyen, legyen az vallási, anyanyelvi vagy politikai mássággal szembeni tolerancia. Ha a szlovákiai közéletet nézzük, szomorúan kell konstatálnunk, hogy ezek az elvek két évtizeddel a rendszerváltás után sem teljesültek maradéktalanul. Bennünket különösen a velünk szemben megnyilvánuló intolerancia dühít. Hogy ugyanolyan adófizetői vagyunk ennek az országnak, mint mások, mégsem kapjuk meg az államunk vezetőitől azt a tiszteletet, amit megérdemelnénk. Anyanyelvünket saját községeinkben is másodrendűként kezelik, vasútállomásaink nevét nem engedik magyarul kiírni, s hogy mit és hogyan tanítsunk iskoláinkban, arról mások akarnak nélkülünk dönteni” – szögezte le.

Európai politikushoz méltatlannak nevezte Robert Fico kisebbségekről tett kijelentéseit, viszont úgy véli, ez nem elsősorban egy nemzetiségi kérdés, hanem egy ettől általánosabb jelenség megnyilvánulása.

„Akik csak azt tudják megmondani, ki a jó és ki a rossz felvidéki magyar”

„A paternalista, tekintélyelvű és elsősorban nemzetállami gondolkodás jelentkezése, amely a kommunista rendszerben gyökerezik és amely egész régiónkat jellemzi. Amely szerint a hatalom megszabhatja, hogy mi a jó a polgároknak. Amely csak egyféle gondolkodást tűr meg. Amelynek szellemében nélkülünk akarnak rólunk dönteni, és megmondani, hogy mi a jó a szlovákiai magyarnak. Sajnos ezzel a gondolkodással éppúgy találkozunk Pozsony mint Budapest részéről, és közöttünk is jelen van. Közöttünk is vannak, akik csak saját útjukat tudják elfogadni, és megmondani, hogy ki a jó és ki a rossz felvidéki magyar. Ezeknek az embereknek a gondolkodása sajnos egy tőről fakad Ficóéval” – fogalmazott Simon Attila.

Kifejtette, hogy a szlovákiai magyarság számára sokáig egyoldalú volt a Magyarországhoz fűződő viszony, a kettős állampolgárságnak köszönhetően azonban ez átalakulóban van. „Ez azt is jelenti, hogy nemzeti jövőnkért viselt felelősség egyformán terhel bennünket és többé mi sem lehetünk közömbösek az iránt, ami a Duna jobb oldalán történik… Ne csak azt várjuk, hogy Budapestről szólnak, ha mi bajban vagyunk, hanem mi is szólaljunk meg, ha úgy érezzük, hogy Magyarországon veszélybe kerülnek a demokratikus értékek… Az utóbbi 20 évben, úgy vélem, leginkább két magatartás jellemzi a budapesti politikát: az egyik az, amikor a szomszédos országgal való jó viszony érdekében lemondanak az érdekeink következetes képviseletéről, a másik pedig az, amikor saját belpolitikai céljaikra akarják felhasználni a mi ügyünket. Nekünk azonban nem szép szavakra van szükségünk… Olyan Magyarországra, amely demokráciából, az alkotmány tiszteletéből és a sajtószabadságból is példát mutat nekünk és a velünk együtt élő szlovákoknak. Amelyet a demokrácia iránti elkötelezettségéért tisztelnek, s amelyre, ha sérelmet szenvedünk, példaként tudunk mutatni. Sajnos ma nem így van. Mi, szlovákiai magyarok, nem lehetünk egyszerre demokraták és autoriterek. Nem tehetjük meg, hogy azt a politikai gondolkodást, amit Szlovákiában elítélünk, annak Budapesten tapsolunk. Nem lehetünk olyanok, mint az a párt, amely nekünk, kisebbségben élőknek jogot és a többségi társadalom toleranciáját követeli, de saját országa etnikai vagy vallási kisebbségével nem akar toleráns lenni. Ennek a gondolkodásnak semmi köze Kossuth és Széchenyi szellemiségéhez, 1848 ideáihoz” – húzta alá.

„Miért akarjuk azt hinni, hogy mindenkinek egyformán kell gondolkodnia?”

Figyelmeztetett, hogy ugyanakkor saját sorsunknak elsősorban mi vagyunk az alakítói, a politikai pártjaink viszont megkerülhetetlenek. „Az egységes érdekképviselet megszűnését sokan máig rosszul viselik, és végzetes megosztottságról, valamiféle magyar betegségről beszélnek. Ne higgyük azonban azt, hogy csak a magyarság megosztott, a valóságban ez valamennyi nemzetre jellemző. Miért akarjuk azt hinni, hogy egy több százezres közösségen belül, mint mi vagyunk, mindenkinek egyformán kell gondolkodnia? A felvidéki magyarság társadalmilag, vallásilag, szociálisan ugyanúgy strukturált közösség, mint bármely más, vannak köztünk kicsik és nagyok, szőkék és barnák, keresztények és izraeliták, jobb- és baloldaliak, szegények és gazdagok... Így természetes, hogy a világról, a politikáról is másként gondolkodunk. Arra viszont joggal formálunk igényt, hogy pártjaink egy közös nemzeti minimum érdekében együtt tudjanak működni… Ne felejtsük el, hogy Kossuth és Széchenyi sem egy pártban voltak, sőt, Petőfi egy harmadik irányt képviselt” – emlékeztetett.

Úgy véli, hogy nem szabad viszont túlbecsülni a pártok szerepét, mivel a valódi polgári társadalom alapját a polgárok közügyek iránti elkötelezettsége alkotja. Példaként említette a dél-szlovákiai civilek ekeli, somorjai, párkányi és egyéb akcióit. „Bizonyos szempontból többet tettek a magyar nyelvhasználatért, mint hivatásos politikusaink. Ha itt vannak közöttünk 1848 örökösei, akkor ezek a fiatalok azok, akik megmutatják, mit is jelent, ha valaki európai polgárként kiáll saját jogai mellett. Persze civilek nem helyettesíthetik a politikusokat, ám mintát mutathatnak nekik, saját aktivitásukkal lépésre kényszeríthetik őket” – vélekedett Simon Attila.

Végezetül a fiatalokhoz fordult, akiknek azt üzente, őrizzék meg 1848 szellemét. „Maradjanak meg másokkal szemben toleráns szemléletű demokratának, nyitott szellemiségű európainak és becsületes magyarnak.”

-para-