Bluesünnep Connecticuttól Párkányig

Mi a különbség az amerikai blues és az európai blues között? Mennyire lehet ezeket ötvözni és születhet-e ebből önálló minőség? Mivel jár az, ha valaki a globális zenei piacon méretteti meg magát? Többek közt erről is beszélgettünk Pásztor Jánossal, azaz Johnnie Shepperddel, párkányi zenésszel, aki Ron N connecticuti énekessel adott ki egy érdekes és értékes blueslemezt.

-Cseh szakmai portálon különösen azt emelték ki a lemez kapcsán, hogy szerencsésen, eredeti módon ötvöztétek az amerikai és az európai bluest. Mi a különbség? Honnan ez a kétfajta megközelítés?

Pásztor János: Teljesen más az amerikai és az európai blues, hiszen fejlődéstörténetileg teljesen más kulturális hatások érték. A gyökerekig ugyan most nem mennék vissza, de ha csak a bluest vesszük – ez improvizatív műfaj, és sokáig az amerikai feketék kiváltsága volt. Ugyanakkor nagy visszhangott keltett a Rolling Stones azzal, hogy a hatvanas években elkezdték hallgatni az amerikai blueszenét, és pld. Muddy Waters hatása a Rolling Stones-albumokon is megjelent. Ugyanakkor a kettősség, azaz az amerikai és az európai angolszász zene eltérése megmaradt, továbbra is. Más a hangzása, más a filozófiája. S ez nem csak a bluesban van így. Az amerikai zene természetesen dallamosabb, melodikusabb. A nyolcvanas évek közepén például az Europe nagyon nagy sikereket ért el. Viszont a svédek népzenéje annyira dallamos, hogy ha rockzenéhez közelítették, akkor az roppant tetszett az amerikaiaknak. Ha azokat az akordprogressziókat veszed, amiket a Beatles használt, a Rolling Stones vagy a Who, a Led Zeppelin – teljesen más felfogásban játszották a rockzenét is, mint az amerikaiak. Ugyanakkor a bluesban az amerikai néger zenészek is rájöttek arra, hogy a fehér zenészeknél is vannak olyan adottságok műfajon belül, amik előnyt jelentenek zeneileg. Szakcsi Lakatos Béla például az egyik legelismertebb jazz-zongorista, még Amerikában is. Ez a közeledés tehát jó, sőt természetes. A szegregáció megszűnése után a néger muzsikusok is elfogadóbbak, nyitottabbak lettek. A lemezünket tekintve – hozzám, mint kelet-európai sráchoz az amerikai zene sokkal hamarább eljutott. Világéletemben amerikai zenét hallgattam inkább, az eredetit követtem. Ez állt hozzám közelebb, a mai napig így van ez.

-Köztudott, hogy sok amerikai zenésszel, énekessel dolgoztál, hogy találtatok egymásra Ronnal? Miért pont vele született meg a közös projekt?

P.J.: Internet. Elsősorban hangot kerestem. Hosszú évekig foglalkoztatott ugyanis a gondolat, csinálni egy olyan produkciót, hogy ha eljön az igazság pillanata, tehát jön egy echte amerikai fekete bluesénekes és meghallgatja, hogyan játszom eredeti számot, akkor mi lesz a reakció? Ugyanakkor én nem tartom magam blueszenésznek, nem is leszek az, csak imádok minden olyan zenét, amiben gitár van, lévén gitáros vagyok. A lemezen az egyik fő törekvés az volt, hogy lépjünk túl a hagyományos, tizenkettes bluestól és legyen ez más, érdekesebb. Na, hogy erre mit mondanak majd az amerikai, eredeti előadók. Például Ron is.

-Tehát, azzal, hogy Ronnal dolgoztál, a globális zenei piacon is megméretteted magad. Ott pedig nincs alibi és kibúvó, ha rossz, amit csinálsz, akkor annak annyi…

P.J.: Ez így van és ez óriási rizikó, mert itt már nem a környékbeli kocsmákban játszol, itt egy olyan piacra kerültél, ahol pld. BB. Kinggel is simán összehasonlítanak – mert te ezt akarod, kéremszépen... Itt már nem mondhatod, hogy egy kelet-európai zenész vagyok, ezt úgy nézzétek. Oda kell tenned magad maximálisan és minőséget, mert ha nem, akkor hülyét csinálsz magadból. Nincs mese. A globális megmérettetéskor pedig azért is volt jó Ronnal dolgozni, mert nyelvileg és szövegekben is teljes egésszé állt össze a produkció.

-Említsük meg azokat is, akik kiváló kollégáidként szintén sokat tettek hozzá az albumhoz, Pszota Szilárd, Crow Varjú Attila, Herr Attila, Szebényi Dani, Gyöngyösi Gábor. Régóta zenélsz velük?

P.J.: Igen. Én kb. nyolc évvel ezelőtt bekerültem egy pesti zenekarba ez a Mississipi Grave Diggers – Mississipi sírásók, - ez volt a hivatalos kísérőzenekara Karen Carrolnak. Koncerteket szerveztünk Oláh Andoron keresztül, és lemezt is terveztünk – de ez végső soron nem jött össze, mert az énekesnő megbetegedett és vissza kellett neki utaznia Amerikába. Mivel a fent említett emberek baromi jó zenészek és nagyszerű emberek – és akkoriban heteken keresztül együtt voltunk-, azt gondoltam, csináljuk meg a projektemet. Benne is voltak, de olyannyira elfogaltak, hogy nem tudtuk egyeztetni. S itt jön a képbe a Pszota Szilárd és a Varjú Attila. Ők úgymond családtagok, húsz éve együtt kezdtünk. Benne volt a tisztelet a húsz éves múlt iránt is. Hozzáteszem, ők sem blueszenészek, de vállaltam ezt a rizikót, hogy egy picit más lesz az album. S tán ez még több pozitívumot hozott.

-Ezt emelte ki a cseh kritika is. Tehát, hogy annak ellenére, hogy stúdiófelvételről van szó, nagyon természetes, elemi, nyers a hangzás – és ez jó, mert a mai digitális világból visszaröpít a blues és a jazz aranykorába.

P.J.: Ronnal mi eredetileg csak egy olyan cédét szerettünk volna, amit ha kocsiban hallgatsz, ha otthon, egy pohár bort mellett, akkor is elmondhassuk, hogy jó munkát végeztünk. Ám Ron szerint ez egy olyan lemez lett, hogy a vele kapcsolatban álló német kiadó karolta fel az album ügyét, piacra dobja. Ebben a kiadóban amerika fekete jazz-zenészek dolgoznak. Ez tehát szakmai elismerés is. Ami a hangzást illeti – szerintem leginkább a hangulat jön le. Itt mindeni érezte a számokat, működött a kémia. Néhány sávot újra játszottunk fel, de a hangulatában annyira otthon volt mindenki, hogy a maga pici részével mindenki hozzátett. A hangzásért Gergely Csaba felel, egykori diákom, akinek kiváló hallása van, ő rögzítette az anyagot, Steve Saluto olasz gitáros barátom pedig a saját stúdiójában masterelte. A mastering nagyon fontos, mert a végső képét adja meg egy lemeznek. Stevie-ék nagyon jó munkát végeztek, de ő maga is dicsérte az anyagot, szerinte jól szóltak a trackek.

-Amit a magunk részéről hozzátehetünk, az szintén csak annyi, a lemezen sok megkerülhetetlen, vilgáklasszis előadó számát is játsszátok – nagyszerűen. Ugyanis ti nem csak mechanikusan előadjátok, utánozzátok őket, hanem teljesen új hangzást, ritmust, dramaturgiai felépítést adtok a számoknak. Klasszikusok új köntösben – mondhatnánk. Köszönjük a beszélgetést.

(RonN & Johnnie Shepperd: Two way Connection to the blues)

-br-