Senki ne akarja megmondani nekünk Szlovákiában, hogy ki a jó magyar - interjú Rigó Konráddal, a kulturális tárca államtitkárával 

2020. február 26. - 16:56 | Belföld

Szexisége miatt a hidas szakpolitikus kitűnik a szlovákiai közéletből, és ez nem vicc, mégha jópofa is. Az már kevésbé, hogy kollégájával, a miniszter asszonnyal nehezen lehet szót érteni, még szerencse, hogy a szóvivői tudják a helyüket. Sajnálja, hogy Dunaszerdahelynek csak ígérgeti a megye a színházat és bolondságnak tartaná kihasználatlanul hagyni a csemadokosok tapasztalatát. Bugárral együtt szerzett pár ősz hajszálat, ami egy Magyarországon csehszlováknak tartottnak meg sem kottyanhat. És ahogy mondja, bár Pesten és Prágában is otthon érezzük magunkat, de mivel nekünk itt van dolgunk, Pozsonyban kell intézkednünk.

Senki ne akarja megmondani nekünk Szlovákiában, hogy ki a jó magyar - interjú Rigó Konráddal, a kulturális tárca államtitkárával 
Fotók: Cséfalvay Á. András

Sokat változott az élete január 20-a óta?

Hm, nem is tudom...

Ezt úgy válaszolta, mint aki nem is sejti, miért kérdezem.

Gondolom az egyik blogom miatt.

Blog? Dehogy!

Hát akkor miért?

Mert az egyik legnépszerűbb hazai lapban egy hónapja jelent meg, hogy önt a legszexibb szlovákiai politikusnak választották az olvasók.

Ja, hát ez nagyon jópofa vicc. Még jó, hogy a kampányban történnek ilyen humoros dolgok is.

És a felesége hogyan fogadta ezt a hírt? Mégiscsak a legvonzóbbnak tartott személy a férje.

Kedves visszajelzés, de ez azért nem egy mérvadó felmérés, amit egy bulvárlap készített.

Büszke volt a neje önre vagy szigorúan azt mondta, hogy akkor mostantól járjon haza időben a munkából?

Ilyet ő nem mondana. Arról nem beszélve, hogy a Facebookon még segítette is a népszerűsítésemet. Mindenben támogat, még ebben is. És én ennek örülök.

A felmérések szerint a polgárok jelentős része szimpátia alapján választ. Ha Bugár Béla sejtette volna, hogy ilyen szívtipró bonviván az egyik pártbéli embere, taktikai megfontolásból biztos nem a 16. helyet szánta volna önnek a jelöltlistán. Csalódásként élte meg ezt a pozíciót?

Szerintem a politika nem arról szól, kit mennyire találnak vonzónak. Inkább a tettek számítanak. És abban jók vagyunk.

Pont erről van szó. Önről azt tartják, hogy letett az asztalra néhány olyan ügyet, ami a Híd számára hivatkozási alap. Ott bábáskodott a párt több zászlóshajó projektje mellett. A félig-meddig kulturális autonómiát jelentő Kisebbségi Kulturális Alap létrehozásánál, vagy a Pátria Rádió fejlesztésénél, hogy több helyen lehessen jobb minőségben hallgatni a pozsonyi magyar adást, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ez viszont mind amellett szól, hogy ne olyan mélyről induljon neki a választásoknak. Vagy a párttagság többet nyom a latban? Ha megnézzük a hidas listát, szerepel olyan jelölt ön előtt, aki negyed annyi eredményt sem tud felmutatni, cserében a kezdetektől, azaz a Híd megalakulásától kezdve párttag és mondjuk most ott virít a lista hatodik helyén…

Hát...

Persze, lehet, hogy ez azért van így, mert a pártemberük mégiscsak külföldön szerezte a diplomáját és ön csupán itt, Pozsonyban.

A jelöltlista összeállítása egy bonyolult folyamat és sok tényezőt figyelembe kell venni, aminek a végén a párt országos tanácsa dönt a sorrendről.

Úgy tűnik, megértően kezeli a helyzetet. Még egy kicsit lovagolnánk a párttémán, de ez már egy másik tömörülés, egy másik ügy. Portálunk is beszámolt a Komáromi Jókai Színház új igazgatója kiválasztásának fura körülményeiről, amin rugózhatnánk egy kicsit. De előtte árulja el nekünk, ki lesz az új színidirektor? Gál Tamás vagy Fabó Mária? Biztos vannak bennfentes információi…

Én úgy tudom, hogy Nyitra megye képviselő-testülete fogja meghozni a végső döntést március végén…

Igen, ez ismert tény.

És bízom benne, hogy a két jelölt közül a megfelelő szakmai képesítéssel és tapasztalattal rendelkező művészt fogják választani a Jókai Színház élére.

Ha erre a kérdésre szlovákul válaszolt volna, akkor a jelölttel kapcsolatban hímnemet vagy nőnemet használt volna?

Ezt nem kell túlbonyolítani. Két jelölt van, csak az egyikük Deszka-, és Jászai Mari-díjas színművész. Ezért ez egyértelmű.

Nincs is több kérdésünk. Azaz, dehogynem! Mi a véleménye erről az egész kavarásról? A szakmai bizottság összetételéről, arról, hogy csupán tíz nap állt a jelöltek rendelkezésre, hogy elkészítsék a pályázati anyagukat, és aztán a bizottsági döntés titkosításáról.

Ez is csak azt mutatja, hogy mennyire nincs megoldva rendszerszinten a művészeti és a kulturális intézményeink depolitizálása. Könnyen politikai játékok, meccsek áldozatául eshet egy ilyen komoly intézménynek a jövője, ami 2020-ban már megengedhetetlen. Hasonló eset volt az is, amit kifogásoltam a Szlovák Nemzeti Színház igazgatói kinevezésével kapcsolatban is, amikor közvetlenül a tárcánk irányítója akarta megmondani, ki kerüljön az SND élére. Ennél a komáromi esetnél is kétséges, hogy nem volt-e valami befolyásolási próbálkozás.

Ebben az ügyben milyen felelőssége lehet az MKP-nak, amelyik a megyében erős frakcióval rendelkezik?

Nem tartom jó ötletnek, hogy az MKP külön is meghallgatta a két jelöltet, nem vagyok arról meggyőződve, hogy a két jelentkező tisztában volt azzal, hogy a komáromi színházban a párt egy kihelyezett frakcióülésén vesz részt. Ez is jelzi, egyesek hogyan tekintenek egy kulturális intézményre.

Annak mi értelme van, hogy még pár hétig titkolják az eredményt?

Semmi értelmét nem látom. Ennek ellenére abban bízom, hogy majd március végén, a végső döntéshozatalkor a szakmai vonal győzedelmeskedik, és bár egy kis időt vesztettünk, de a jövő még biztató lehet.

A nyitraival szomszédos megyében, Nagyszombatnak is van egy színházi története, a dunaszerdahelyi kőszínház kérdése. Tavaly januárban írták ki a versenypályázatot, azóta meg csak az az egy hír volt erről az egészről, hogy májusban a posztjától búcsúzó Andrej Kiska államfő üdvözölte a tervet, hogy Szerdahely is kapna egy intézményt. Miért van azóta csend? Miért rekedt ez meg?

Ez hosszú történet. Az egész kérdés még Hunčík Péter 2002-es választási programjában bukkant elő első ízben, hogy szükség lenne egy dunaszerdahelyi színházra. Azóta ez visszatérő téma. Például én is a 2017-es megyei választási kampányomba célként tűztem ezt ki. Aztán később az MKP a magáévá tette. Mivel nem lettem megyefőnök, ezt a történetet nem tudtam befolyásolni.

De az pozitív visszajelzés, ha az ember programját jobb híján mások próbálják megvalósítani.

Ezzel az égvilágon semmi baj nincs, sőt. Örültem, hogy valakik nekilátnak ennek a kérdésnek. Informális találkozókon el is mondtam az érintetteknek, köztük Jozef Viskupič megyefőnöknek is, hogy ezt hogyan lehet megtenni. Hogy aztán miért állt le ez az egész, azt tőlük kell megkérdezni. Háttérinformációk szerint az MKP megijedt, hogy a Jókai Színház látogatottsága veszélybe kerül, ha létrejön Szerdahelyen egy új regionális színház.

Az is lehet, hogy megy a lobbizgatás a komáromi és a dunaszerdahelyi MKP-sok között erről a kérdésről?

Ezt nem tudom, tőlük kellene megkérdezni.

Szerdahelynek szüksége lenne erre a színházra? Lenne rá kereslet, érdeklődés?

Persze hogy! A 450 ezres létszámú szlovákiai magyarságnak három színházi intézménye van: az Ifjú Szivek, a kassai Thália és a Jókai Színház. Ebből a 450 ezerből százezer ember Nagyszombat megyében él, ami azt jelenti, hogy bőven kvalifikáltuk magunkat arra, hogy legyen itt is egy színházunk. Ezt már többször kijelentettem én is, meg az MKP is, ez utóbbi párt már elfogadtatott egy határozatot is megyei szinten, de nem került be soha a költségvetésbe. Ha a megyei büdzsében megjelenik tételként, hogy a felkészülésre például elkölt a megye mondjuk 150 ezer eurót, és majd később fél milliót vagy többet is kihelyez erre, akkor már komolyan vehetjük, hogy ez túlmegy az ígérgetésen. De addig nem.

A megyei szintről lépjünk fel az államira. Pár hónappal ezelőtt előjött a Híd azzal, hogy egy állami fenntartású közművelődési intézetet kellene létrehozni. Aztán volt egy csörte a pártja és a Csemadok között, mert leegyszerűsítve a Bárdos Gyula vezette intézmény azt nehezményezte, miért ne lehetnének ők, akik ezt az évi állami apanázst kapnák.

Senki nem mondta, hogy nem lehet így.

Hoppá!

Ha mindenki figyelmesen meghallgatja azt, amit én erről már egy éve mondok, és elolvassa azt a stratégiai anyagot, amit kidolgoztunk és a kormány elfogadott 2019-ben, akkor rájön arra, hogy a közművelődésről úgy gondolkodunk mint egy állami feladatkörről. Ezt két úton lehet megvalósítani, a jelenlegi rendszeren belül – a nemzeti és regionális közművelődési központok és/vagy egy önálló magyar közművelődési intézethálózat által.

Ami lehetne akár a Csemadok is?

Ha erre a Csemadok pozitívan reagálna, és nem venné ezt támadásnak, akkor ő az abszolút egyértelmű természetes partner ebben. De egyelőre nem ebbe az irányba haladunk, mert a Csemadok olyan választ küldött erre az elképzelésre. Ha stratégiában gondolkodunk, akkor látni kell a jövőt. Minden cselekvésünk célja a nemzetiségi kultúra minőségének a növelése. Ennek három pillére van, az egyiket már létrehoztuk, ez a projekt alapon a független kultúrát támogató KKA, a következő két pillér a közművelődés és a művészetek támogatása. Nálunk a Csemadokot azonosítják a közművelődéssel. A mai napig a legtöbb helyen, ahol kultúrával foglalkoznak, valamilyen módon köthetőek is ehhez az intézményhez. Bolondság lenne nem építeni ezekre az emberekre, a tapasztalatukra, arra az aktivizmusra, ami ezekben az emberekben a mai napig megvan. Ugyanakkor nemcsak a bálok és énekkarok jelentik a közművelődést, illetve egy közösség kulturális életét.

Nem kell, hogy üldözési mániája legyen az embernek, amikor azt érzi, itt a háttérben egy Híd-MKP civakodásról, egymásnak szegülésről van szó.

Aki figyeli a munkámat, az látja, hogy a szlovákiai magyar kultúra terén nagyon sok olyan dolgot csináltam, ami nem a politikáról szól. Az, hogy ezt a témát megnyitottuk, arról szól, hogy tervezzük a 2020 március utáni időszakot. És igen, ha ebből a témából nem készültek fel mások, akkor jelentem, mi igen, és meg is tudnánk azt valósítani. Megvan hozzá a kellő tapasztalatunk, akaratunk, lendületünk. És természetesen azt is tudatosítani kell a Csemadoknak, hogy meg kell újulnia, a XXI. században mást jelent a közművelődés, mint amit sokan jelenleg gondolnak. De ez nem azt jelenti, hogy ki kell zárni valakit ebből a tevékenységből.

Ilyet nem is feltételezünk. Az ilyen stratégiai munkák megalkotására kedvezőek a feltételek itt, a minisztériumban? Milyen hangulat uralkodik az épületben? Több cikkben számoltunk be mi is arról, hogy gyakran van nézeletérés a kultuszminisztériumon belül. Vagy a tárca vezetőjével, esetleg a szóvivőkkel akadtak gondok az elmúlt időszakban. Mikor egyeztetett utoljára például Ľubica Laššáková tárcavezetővel?

Nagyon régen beszéltünk négyszemközt. Azt a formátumot, amit elődjével, Marek Maďaričcsal bevezettünk, hogy szinte minden pénteken leültünk átvenni a legfontosabb kérdéseket, azt a jelenlegi miniszterrel több, mint fél éve nem tartjuk.

Miért?

Szeptemberre odáig fajult a helyzet, hogy többé-kevésbé elviselhetetlenné vált annak a szemléletnek a következetes átültetése, amit ő jelent a kulturális életre.

Te jó ég! Ez mit jelent tulajdonképpen? És még mielőtt erre választ adna, egy közbevetés. Ebben az irodában lehallgatják az embert?

Nem. Miért?

Hogy mennyire lehet őszintének lenni az irodája falai között. Szóval, mit képvisel Laššáková?

A kulturális minisztérium egy olyan speciális intézmény, ahol a politikai hatalmat nagyon érzékenyen kell képviselni, és ő az érzékenység teljes hiányában szenved.

Melyik lehetett a legérzéketlenebb lépése?

Talán a már említett hozzáállása a Szlovák Nemzeti Színház igazgatói posztjával kapcsolatban, amikor pályáztatás nélkül nyúlt a kérdéshez, és nem egy szakmabelit választott ki.

Csúnya lépés volt ez, ahogy az is, hogy a tárcavezető pár hete a folklór támogatását beemelte a saját hatáskörébe és amiről a szóvivője, Pavol Čorba félrevezetően nyilatkozott. Azt, hogy erre a pénzre csak az államnyelvi előadások tarthatnak igényt. Ha nincs személyes találkozás, akkor az ilyen kérdéseket nem is lehet érdemben átvenni, megtárgyalni?

Laššákovának jeleztem e-mailben a helyzetet és a szóvivővel, akinek az irodája itt van az enyém mellett, személyesen is beszéltem.

És ennek volt valami foganatja?

Annyi mindenképpen, hogy már visszafogottabban nyilatkozik a témáról, sőt, azt mondja, amit én. Átértékelték az álláspontjukat, mert amit addig állítottak, az nem volt igaz.

Szinte kiköszörülték a csorbát. Kikkel is szokott még itt gond lenni? Például melyik emeleten kell szalutálni a nyelvrendőröknek?

Őszintén szólva nem is tudom. De nem is ez a lényeg. A helyzet az, hogy az államnyelv törvényileg biztosított helyzete állandó konfliktusforrás lett, mert olyan koalíciós partnereink voltak, amilyenek. Ennek a jogszabálynak a módosítása elképzelhetetlennek tűnt. A kormányprogramba négy éve a kisebbségi nyelvhasználat került bele, hogy azt összhangba hozzuk a gyakorlattal, amely ügyet Bukovszky László vitte sikerrel. Miután én a szaktárcához kerültem, az államnyelv területén lett egy megállapodásunk Maďarič miniszterrel, hogy ezt a témakört nem fogjuk politikai pontszerzésre használni. Ez a megállapodás addig érvényben is volt, amíg aztán a Kuciak-gyilkosság után Maďaričot fel nem váltotta Laššáková. Megint kezdtek előjönni ezek a kérdések, aminek a kicsúcsosodása az volt, amikor a szaktárca irányítója nyáron kirakott a kultuszminisztérium honlapjára egy a választási plakátokkal kapcsolatos tájékoztatást az államnyelvről szóló törvény betartásáról. Én ezt akkor egy szakmaiatlan politikai nyilatkozatnak tituláltam, főleg, amikor jött a felvetés, hogy ennek kapcsán a minisztérium pénzbírsággal sújthat-e politikai pártokat. Kiderült, a szaktárca – azóta távozott - szóvivője nem ura a helyzetnek, és nekem kellett helyére tennem a dolgokat, hogy a pártok nem büntethetőek.

Ez volt a töréspont az ön és a miniszter közötti viszonyban?

Nem. Bár ekkor Laššáková megszüntette szinte az egész kommunikációs osztályt. De most sem vagyunk sokkal jobb helyzetben, mert az új szóvivő, ez az előbb már említett Čorba is bepróbálkozik. De amíg itt vagyok, addig a helyére tudom tenni a dolgokat, és aztán a minisztérium is abban az irányban halad, ami nekünk elfogadható.

Akkor büntetlenül lehet hirdetni a jelszavakat ebben a kampányban is. Nyakig benne van a korteshadjáratban?

Természetesen.

Milyennek látja a közhangulatot?

Úgy gondolom, hogy visszhangra talál a „szlovákiai és magyar” tematikájú kampányunk, ami részletezi, mit jelent szlovákiai magyarnak lenni 2020-ban.

És tágabb összefüggésekben? Az előbb szó esett arról, a tárcája éléről a Kuciak-gyilkosság miatt távozott Maďarič. Amikor 2018-ban kormányátalakításra került sor, milyen véleményt képviselt, maradni kellene vagy inkább menni?

Nagyon nehéz volt a döntés, én voltam a kormánypozícióban lévő politikusok közül az első, aki úgy nyilatkozott, hogy nem tudjuk rendezni a társadalmi problémákat, amig Kaliňák és Gašpar el nem hagyják a pozíciójukat. Úgy gondoltam, hogy ezt akkor el kellett mondani. Bár nem voltam akkor a Híd tagja, de a párt sokat elemzett OT-ján többek között én is abban az értelemben szólaltam fel, hogy már ne kössük össze a Smerrel és leginkább Robert Ficóval a párt jövőjét. Eltűnt Gašpar, Kaliňák és Fico is lemondott. Azért is tartottam nehéznek ezt a döntést, mert amikor megszületett az új kormány Peter Pellegrini vezetésével, úgy gondoltuk, ez új kezdet lehet. És természetesen nagyon fontos volt számomra az is, hogy ezt a kormányt az akkori államfő, Andrej Kiska ki is nevezte.

Bugár Béla hogyan bírja a gyűrődést, nem tűnik fáradtnak?

Szerintem nagyon jó kondícióban van.

Kicsit mintha szürkébb lenne a megszokottnál. Fásultabb a kisugárzása.

Azt én is látom, hogy kicsit megőszült, de az elmúlt négy esztendő alatt én is vele együtt őszültem.

Ön melyik kérdésbe őszült bele leginkább? Melyik ügy okozhatta a legtöbb ősz hajszálat?

Bugáréval összevetve az én munkább egyszerűbb, de nem egyszerű feladvány. Aki ezt kipróbálja, az tudhatja. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy ezt csinálhattam, mert sok eredményt tudtam elérni.

Ha úgy adódna, ezt a pozíciót vinné tovább?

Természetesen. Sok feladat van még, és mindig vannak új kihívások, össztársadalmi és szlovákiai magyar szinten is, és próbálunk haladni a korral.

Kezet a szívre, milyen eredményre számít február 29-én?

Mindent megteszünk azért, hogy öt százalék felett legyünk. De ez arról is szólni fog, hogy az a világnézet, azok az értékek, amit képviselünk, többséget tudnak-e kapni. Ez a szlovákiai és magyar téma, amit már említettem az előbb, szerintem nagyon fontos. Arról szól, mi az, ami minket meghatároz. 2020-ban nem elég kiállni és nem elég a mellünket verni, hogy magyarok vagyunk, mert ez egy természetes dolog, hogy például én az vagyok. Magyar iskolába jártam, gyerekeim is oda járnak, a magyar kultúra kérdéseivel foglalkozom, de ennek ellenére

sok miden megkülönböztet minket a magyarországi magyarságtól. Én azt mondom, hogy mi otthon érezhetjük magunkat Pozsonyban, Prágában, eredetiben megnézhetünk egy Jiří Menzel filmet, tudjuk, hogy a sztrapacska káposztával készül és nem juhtúróval.

Az identitásunkról fontos beszélni, az egész elmúlt két hónapban a kampányom is arról szólt, hogy elgondolkoztassam az embereket, mit jelent számunkra itt élni.

Nem kell beolvadni a szlovákságba, mint ahogy nem kell minden csip-csup üggyel Budapestre sem futkosni, hogy magyarnak érezhesse magát az ember. A legfontosabb, hogy senki ne akarja megmondani nekünk Szlovákiában, hogy ki a jó magyar - sem Pestről, sem Pozsonyból.

Most a saját kampányáról beszél?

Nem elsősorban. A Hídnak most van először egy vállaltan magyar kampányvonala, ami megmutatja a párt alapértékeinek esszenciáját. Ha XXI. századi sikeres és boldog magyar emberként akarom magamat definiálni Szlovákiában, akkor nyitottnak kell lennem. Meg kell értenem a szomszédomat, tudnom kell vele megegyezni, és Európa felé is nyitottnak kell lennem, hiszen nekünk, szlovákiai magyaroknak az Európai Unió garantálja azt a fajta befogadást, ami elmossa a határokat. Azt is tudnom kell, hogy vannak olyan dolgok, amelyek megkülönböztetnek a magyarországiaktól. Rengetegen tudjuk, milyen érzés az, amikor az ember átmegy a határon és azt mondják rá, megjöttek a csehszlovákok.

Talán ez már egyre kevésbé van így.

De még mindig létezik ez a hozzáállás, mindegyikünknek van ilyen „élménye”. Most voltunk síelni egy magyarországi család által vezetett vendégházban az Alpokban. És annak ellenére, hogy előre leleveleztünk mindent, mikor megérkeztünk, leszlovákoztak minket, dunaszerdahelyi magyarokat. Ez az egyik vonatkozás. A másik, ami meg az előnyünk, hogy otthonosan mozgunk az egykori Csehszlovákia egész területén. Vagy amikor átmegyünk a határon és beváltjuk az egy eurót és látjuk, hogy már 340 forintot kapunk érte, kellemes érzés tölthet el, ezt szintén nem kell megtagadni. Határrevízión már egyetlen értelmes ember sem gondolkodhat. Elfogadtuk, hogy itt élünk, ebben az országban. Azt is, hogy itt kell boldogulnunk.

Én Csehszlovákiában születtem, Szlovákiában élek, és ha tudjuk, hogy az unokáink is itt fognak születni, akkor kettős szerepünk van. Az egyik, hogy a magyarságunkat, amit fontosnak tartunk, azt ápoljuk, az oktatás és kultúra révén, a másik pedig, hogy igenis, sikeres Szlovákiát akarjunk, virágoztassuk fel azokat a régiókat, ahol lakunk. Ezeket a dolgokat pedig elsősorban Pozsonyban tudjuk és ott is kell elintézni.

Ilyen szempontból szinte mindegy, Budapest mit kíván, nekünk itt van dolgunk, ezt itt kell kijárni. De ha ezt tudjuk, akkor ezt meg is tudjuk csinálni.

Lehet, ebből most négy évre kimaradunk. Egyik magyar érdekeltségű párt sem áll túl rózsásan a közvélemény-kutatásokban.

Ezért mondom, hogy meglátjuk pár nap múlva, hogy ezt a fajta világlátást, ezt a gondolatot mennyien támogatják. Nagyon bízom benne, hogy ez az üzenet elérkezett sok emberhez, és ezt a választók komolyan veszik. Mert szerintem ez az egyedüli út, ami a fejlődésünket garantálja. Ha csak annyit tudunk elmondani magunkról, hogy magyarok vagyunk, az ahhoz, hogy sikeresek legyünk, hogy jövőnk legyen, az kevés. Nagyon fontos, de kevés.

Sidó Árpád

Címkék: Rigó Konrád, interjú