Sicario 2 – A zsoldos: Letargiába taszít, mégis élvezed
Manapság nem sok olyan thrillert találunk a filmes palettán, amely mind izgalomban, mind akcióban meg tudja fogni a nézőt. A 2015-ben megjelent Sicario – A bérgyilkos azonban nem ilyen film: rejtélyességével és nyomasztó őszinteségével egy kemény pszichothrillert hozott össze Denis Villeneuve és Taylor Sheridan. Az akció most tovább folytatódik! Megnéztük a Sicario 2 – A zsoldos című filmet!
Három évvel ezelőtt a Sicario nyers stílusával és rejtélyes, izgalmas történetével fogta meg a nézőt. Az Egyesült Államok és Mexikó határán dúló alvilági ügyletek remek kiindulópontot adtak a film elkészítéséhez, és ezúttal is egy aktuális helyzet képezi az alapkoncepciót. Figyelem, spoilerveszély!
Míg az első részben a kábítószer és a bérgyilkos személyes bosszúja adta a kiindulópontot, addig Stefano Sollima filmjében a határon terroristákat átsegítő csempészek miatt robbantottak háborút. Az Egyesült Államok drasztikus lépés mellett szánja el magát: összeugrasztják a rivális kartelleket, hogy aztán a több oldalról ostromlott, meggyengült ellenfelet könnyebben két vállra lehessen fektetni.
Talán pontosan itt keresendő a film egyetlen és legnagyobb problémája, ugyanis képtelenek megjátszani az abszolút életképes felütésben rejlő potenciált. A kartell elleni valóságos harc helyett egy látszólagos emberrablás történetét mesélik el, miközben az elején kitűzött célok végül nem valósulnak meg.
Ennek ellenére elmondható, hogy az első részhez hasonlóan ezúttal is egy tökös thrillert kaptunk. A történések remekül össze vannak rakva, mindenben megtalálható a logika. Fegyverropogást, akciójelenetet pontosan annyit kapunk, amennyi még belefér a film kereteibe, nem megy a realisztikus ábrázolásmód kárára. Utóbbi kifejezetten az egyik főhős, Alejandro esetében igaz, aki a múlt akcióhőseivel ellentétben (akik a 120-szal repesztő autóból kiugorva, többször is átfordulva az úton, miközben golyó van az oldalukba fúródva, simán felállnak, leporolják magukat és mennek tovább) nem rest véka alá rejteni a szenvedését.
Akár az első részben, ezúttal is nyomon követhetünk egy másik szálat is a cselekményben. Míg előzőleg egy rendőrt figyelhettünk meg, aki nem mellékesen a kartell kábítószerét csempészte, most egy fiú életét követhetjük nyomon, akit sikeresen behálóztak az embercsempészek. Itt szintén érdemes megemlíteni a kitűnő ábrázolásmódot: egyszerre valósághű és elszomorító a fiú jellemfejlődése, ahogy az iskolás srácból végül hidegvérű gyilkos válik. Az ember akaratlanul is belegondol, hogy vannak helyek, ahol ez az úgynevezett agymosás a valóságban is így működik.
Érdemes említést tenni a zenéről is: Hildur Guðnadóttir zenei aláfestése annyira passzolt az adott jelenetekhez, hogy ideiglenesen képes valóságos letargiába taszítani a nézőt. A színészi játék és az audiovizuális élmények olyan képsorokban teljesedtek ki, amelyek egyszerre voltak nyomasztók és megindítók.
Emily Blunt ezúttal nem kapott szerepet, viszont visszatért a két hatalmas kedvenc, Josh Brolin és Benicio del Toro. Brolin (akinek a Bosszúállók és a Deadpool után ez már a harmadik filmje idén) továbbra is nyers és vagány, viszont a film egyértelmű nagyágyúja a Puerto Ricó-i színész, aki karakterének egy teljesen más oldalát ismerhettük meg.
Remek színészi teljesítményt nyújtott Isabela Moner, a manapság egyre nagyobb filmekben felbukkanó Manuel Garcia-Rulfo (A hét mesterlövész, Gyilkosság az Orient expresszen), valamint Jeffrey Donovan és Catherine Keener is.
Lehet, hogy a Sicario 2 – A zsoldos már nem okozott akkora ámulatot, mint a három évvel ezelőtt megjelenő első rész, mégis elmondható, hogy a maga műfajában egyértelműen a top-kategóriájában foglalhat helyet. Megtekintését azoknak ajánljuk, akik imádják a borongós hangulatú, stílusos akciófilmeket (emellett a Call of Duty játékokat ismerők is garantáltak jól fognak szórakozni).
tt/para
