"A sikeres államvizsga után olyan büszke vagyok tanítványaimra, mintha a saját gyerekeim lennének"

Fotó: fphil.uniba.sk

Hogy történt a kinevezése a tanszékvezetői pozícióra? Hogy néz ki egy tanszékvezetői váltás?

Az épp aktuális tanszékvezetői megbízatás lejárta után nyílt pályázatot írnak ki: aki megpályázza és megnyeri, onnantól kezdve négy évig ebben a funkcióban dolgozhat. Az egyetemi rendszer a rendszeres pályázatokról szól: egy docensi vagy adjunktusi poszt elnyeréséhez is sikeres pályázatra van szükség. Vagyis: a professzorokon kívül senki sincs „bebetonozva”, és ez önkéntelenül is serkentőleg hat az ember tudományos és pedagógiai tevékenységére. A pályázó előadja, hol tart, mivel foglalkozott az eltelt időben és mik a tervei. Utána titkos szavazás dönt, ki nyeri el a posztot.

Mennyiben változott meg az egyetemi munkája, miután Ön lett a Magyar Tanszék vezetője? Mindenre jut ideje a munka mellett?

Több az adminisztratív teendő, és számos értekezleten, illetve protokolláris rendezvényen kell részt vennem, ami időnként tanulságos, sőt élvezetes, máskor kifejezetten időrabló. De egy ilyen funkció azzal is jár, hogy az ember társadalmi lény legyen. Ez a tisztség egyszerre szolgálat és állandó szervezés: az egyes egyetemi funkciók és állások megfelelő kötelességekkel járnak, a tanszékek kutatói és pedagógiai tevékenysége is bizonyos egzakt paraméterek szerint zajlik (projektek, publikációk). Az én feladatom, hogy ösztönözzem a tanszék tagjait, hogy mind több lehetőséget biztosítsak a kibontakozáshoz, illetve, hogy felszabadítsam a kreatív energiákat. Különösen fontos a fokozatok megfelelő arányának biztosítása, mert ezek az ún. akkreditáció feltételei, s anélkül nincs működési jog sem, s akkor egy-kettő ott találja magát az oktatói gárda, mint legutóbb sajnálatos módon bezárt besztercebányai magyar tanszék munkatársai. Dékáni közbenjárásra az ő hallgatóik nagyrészt nálunk folytatják.

Szépírói munkát az ember szenvedélyből végez: és élvezi, ahogy az irracionálisból, az érzékenységből és a ködös sejtelemből egyszer csak létrehoz valamit az arányérzék. Ennek a tevékenységnek időnként jót tesz a pörgés, máskor viszont kiköveteli a maga idejét, s ilyenkor minden más mellékes. Én hosszan hordozom, formálom, alakítom magamban a készülő szöveget, aztán egyszer csak készen, egészben jön a világra. Létezik egy belső zene, mely elrendezi a felgyülemlett sokféleséget, megszervezi a káoszt.

Mennyire népszerű a Magyar Tanszék a hallgatók körében? Mennyire elégedett a hallgatók számával, akik évről évre a Magyar Tanszéket választják?

Egyetemünk sikeresen teljesítette az akkreditációs kritériumokat, melyek feljogosítják a működésre. A Bc-fokozattól egészen a maximumig tudjuk garantálni a teljes körű képzést, a végeredmény pedig egy megkérdőjelezhetetlen értékű oklevél. Itt nincs sumákolás, saját erőinkkel fedjük le a képzést és a szakfelelőseink is megfeleltek minden kritériumnak, egyetemünk nem tűri az egyetemi „turizmust”, az x egyéb állással is rendelkező száguldó professzorokat. A Comenius Egyetem az ország első egyeteme: abban az értelemben is, hogy ragaszkodik az úgynevezett elitképzéshez. A tömegképzést meghagyja másoknak: épp ezért ide az jön, aki tényleg akar valamit az élettől az oklevélen kívül is. És ilyen hallgatóból nincs tengernyi: mi mindenkit megbecsülünk, és megpróbálunk a legjobb tudásunk szerint képezni. De a színvonalból nem engedünk. Két-három hallgató évente menekül el nálunk „kényelmesebb” egyetemekre, aztán majd, ha végez, legfeljebb elmegy kalauznak, pincérnőnek vagy szobalánynak. A bölcsészettudományban akkora a túltermelés, hogy itt csak a legjobbaknak van esélyük! Kár szépíteni. Jelentkezéskor ezt érdemes tudomásul venni, arra pedig feltétlenül figyelni kell, hogy rendben van-e az adott műhely akkreditációs háttere, mert a hallgatót a végén könnyen meglepetések érhetik (lásd Beszterce esetét). Ezt sokan elhanyagolják. Szakjaink, szakirányaink népszerűsége igen különböző: a tanári szak iránti érdeklődés összegyetemi viszonylatban is csökken, a tolmácsképzés stagnál (népszerűbb, de jóval kevesebben végzik el sikeresen, mint pl. a tanárit), a kiadványszerkesztői ág töretlenül népszerű, a finn nyelv különféle kombinációi pedig minden várakozásunkat felülmúlták, finn–angol szakra pl. a 2015/16-os tanévre 54-en jelentkeztek, ebből mindössze 8 személyt vehettünk fel, mert több meghaladná tanszékünk oktatói kapacitását. Ha a hallgatók számával nem is vagyok elégedett, a minket választó, nálunk kikupálódó hallgatókkal annál inkább. A sikeres államvizsga után olyan büszke vagyok rájuk, mintha a saját gyerekeim lennének.

Mennyire elégedett a három éve indított kiadványszerkesztői szakkal? Sikerült-e megvalósítani az akkor kitűzött célokat, elképzeléseket?

Ahogy mondani szokás, a siker nem cél, hanem következmény. Én is a következményekből próbálok következtetni a sikerre: számos hallgatónk már most talált magának helyet vagy a rádióban vagy az országos, illetve regionális sajtóban, sőt van, aki Magyarországra is dolgozik . A kiadványszerkesztők kis csapata minden évfolyamban a legéletrevalóbb, leggyakorlatiasabb szegmense a tanszék hallgatóinak. Az elsődleges cél az volt, hogy biztosítsuk és felfejlesszük a hiányzó szlovákiai magyar újságírói, kiadványszerkesztői állományt, hogy megmentsük, és lassan visszaállítsuk az olyan szakmák presztízsét, mint pl. a kiadói szerkesztő, korrektor, hogy az on-line felületeken is jó tollú, biztos stiláris érzékkel rendelkező szerzők nyilatkozzanak meg. Ez a képzés épp ezért a stilisztikára, a szerkesztői gyakorlatokra, a kreatív írásra és az újságírói műfajokra koncentrál sok szakmai gyakorlattal. Itt nem csak életközeli helyzetek szimulálásáról van szó, hanem magáról a betagozódásról.

A kiadványszerkesztői szakhoz hasonlóan terveznek-e a későbbiekben újabb szakot nyitni a hallgatók számára?

A kiadványszerkesztői szakirányt magiszteri szinten is akkreditálták, azaz ebből is teljes értékű oklevél szerezhető. Felmerült pár új lehetőség is: hosszú távon szeretnénk megnyitni egy kimondottan a szlovákiai magyar kisebbség történetére, nyelvi állapotára, kulturális hagyományaira fókuszáló kisebbségi tanulmányokkal foglalkozó szakirányt is. Ebbe integrálni tudnánk az egyetemünkön, de nem a mi tanszékünkön oktató számos magyar kutatót is. A cél olyan sokirányúan képzett szakemberek kinevelése lenne, akik sikerrel épülhetnének be mind a kisebbség kulturális intézményrendszerébe, mind a szlovák–magyar közéletbe. Természetesen egy ilyen szakirányt is jól meg kell alapozni. És ez csak egyetlen ötlet a sokból.

Milyen tervei vannak a jövőt illetően tanszékvezetői és szépírói szempontból?

Tanszékvezetőként szeretném biztosítani a nyugodt, higgadt alkotói légkört, szeretnék nagyobb figyelmet szentelni a fiatal kutatóknak, a doktoranduszoknak (Sebők Szilárd nyelvész vagy Száz Pál író neve már a szélesebb nyilvánosság előtt is jól cseng!), új projekteket létrehozni, új publikációs lehetőségeket biztosítani. És megnyitni a tanszéket a nemzetközi szféra előtt is: maximalizálni a tanszék nyitottságát. Régi álmom egy textológiai műhely létrehozása kiadói háttérrel, folytatjuk rendszeres konferenciáinkat (legutóbb a 80 éves Tőzsér Árpádot köszöntöttük, korábban Zalabai Zsigmond emlékének szenteltünk egy lírakonferenciát, azelőtt pedig Thaly Kálmán ürügyén tanácskoztunk az irodalmi hamisításról), folytatódik a Mesterkurzus nevű rendezvénysorozatunk is, melynek keretén belül olyan nagyságok tarthattak előadást a tanszéken, mint Szegedy-Maszák Mihály, Ritoók Zsigomond, Komoróczy Géza, Szörényi László vagy Nádasdy Ádám. Idén ötödik éve jelenik meg a tanszék tudományos évkönyve, a Nova Posoniensia! Ezt a hagyományt is folytatni szeretnénk. A pozsonyi Magyar Intézettel és Magyarország nagykövetségével is kimondottan gyümölcsöző a kapcsolatunk. Idén valószínűleg az intézettel közösen elindítjuk az egyelőre munkaváltozatban Talamon Alfonz Műhely névre keresztelt rendezvénysorozatot is, mely rendszeresen mutatna be egy-egy fiatal hazai magyar írót, költőt, egy-egy magyar zenészt és egy-egy magyar képzőművész alkotásait. Szeretnénk, ha a tanszék nemcsak a Comenius Egyetemen tanuló magyarokat fogná össze, hanem a pozsonyi magyar fiatalok, a megújuló fővárosi értelmiség intézménye is lenne.

Szépírói terveim sokfélék és szenvedélyesek: jelenleg egy verscikluson dolgozom, mely a színek költészetéről szól, elsősorban Derek Jarman, illetve Goethe színelméletének bűvöletében szeretném megragadni a felszabadító érzékenység és a kikerülhetetlen létszorongatottság közt őrlődő, kiszolgáltatott ember poétikus „színképét”. Nemrég fejeztem be Matin C. Putna Képek az orosz vallásosság történetéből című ragyogó esszéfüzérének fordítását a Kalligram Kiadó számára. Rendbe akarom tenni Statius Achilleis című, Akhilleusz fiatalkorát elbeszélő eposztöredékéből készült magyarításomat is. És ott van még a majdnem kész Cselényi László-monográfia!

-para-