„Soha nem éreztem azt, hogy én ne lennék ugyanannyira tűzoltó, mint a többiek” – PODCAST

Lassan tíz éve annak, hogy a Dunaszerdahelyi Járási Tűzoltóság tűzkivizsgálójaként dolgozol. Ez nem egy kifejezetten női szakma. Miért épp ezt a pályát választottad?

Az érettségi környékén döntöttem el, hogy konkrétan mi az a szakirány, ahol tovább szeretnék tanulni. Maga az állami szolgálat iránti szeretet, vágy az már hamarabb megfogalmazódott bennem, ugyanis gyerekkoromban is nagyon szerettem a krízishelyzeteket. Nagyon aktív gyerek voltam, aki sokszor került krízishelyzetbe, amit meg kellett oldani. Úgyhogy mindig is efelé hajlottam. Mindig azt éreztem, hogy észnél tudok lenni a bajban, és ha valaki bajba került, akkor tudtam, hogy mit kell tenni. Először megpróbáltam a rendőrakadémiát, oda beadtam a jelentkezésemet, utána megtaláltam ezt a szakirányt és hogy melyik főiskolán lehet tanulni tűzvédelmet. A rendőrakadémiára nem vettek fel. Zsolnára, a Tűzvédelmi Főiskolára viszont igen. Ekkor dőlt el, hogy ezt fogom tanulni.

Tehát nem volt semmi külső nyomás? Magadtól jött az ötlet, hogy tűzkivizsgáló leszel?

A tűzkivizsgálás csak később dőlt el, mikor már bekerültem a tűzoltóságra. Kaphattam volna teljesen más funkciót, teljesen más posztot is. A szülői támogatás viszont maximálisan megvolt. Nem erőltettek rám semmit, ezt a döntést rám hagyták. Persze voltak nagyon jó tanácsok. Főleg az édesapám tanácsa volt, hogy próbáljam az állami vonalat követni.

Azt mondod, időközben dőlt el, hogy konkrétan a tűzoltóságon belül mivel fogsz foglalkozni. Miért éppen erre esett a választásod?

Ez egy nagyon bonyolult folyamat. A főiskolai végzettség feltétel, de nem kötelező tűzvédelmi szakirányú főiskolai végzettség. Persze az egy nagy plusz, hogyha valaki már a középiskola után ezt tanulja. Konkrétan az, hogy a tűzkivizsgálás posztjára léptem itt a Dunaszerdahelyi járásban, egy teljesen véletlenszerű dolog volt. Amikor beadtam a jelentkezésemet a tűzoltóságra, nem volt üresedés, fél évet kellett várnom, amire felszabadult egy hely, és ez pont ez a poszt volt.

Hogyan képzelhetjük ezt el? Miből áll a te munkád?

Az én munkám eléggé összetett. A járási igazgatóságon két részleg van, egyik a prevenció, ami a tűzmegelőzést jelenti, a másik pedig a represszió, ami a bevetésekkel kapcsolatos eseteket takarja. A tűzkivizsgálás valahol a kettő között van. Helyileg a represszióhoz tartozik, viszont kapcsolódik a prevenció részlegéhez is. Lényege, hogy ha van egy nagyobb kaliberű tűzeset, ahol nagyobb az anyagi kár, ne adj’ Isten, történt emberi sérülés, akkor a tűzkivizsgálónak kell megállapítania a tűz okát. Továbbá mi kommunikálunk a biztosítókkal, a rendőrséggel. Nem a nappalis tűzoltókhoz tartozunk, így nemcsak az irodai munka a miénk, hanem ugyanúgy járunk bevetésekre. Persze nem egyperces indulási idővel, ahogyan a fiúk, nekünk erre több időnk van.

Én személy szerint a Dunaszerdahelyi, a Galántai és a Pöstyéni járásban teljesítek szolgálatot. Tehát elég nagy a hatáskörünk. Minden harmadik héten esik ránk egy egyhetes szolgálat. Az azt jelenti, hogyha éjjel hívnak, akkor éjjel megyünk, akár Pöstyénbe, akár Galántára.

Sokat kommunikálunk a bevetési parancsnokokkal, tőlük kapjuk meg az első információkat, hogy mi is történt. Sokszor előfordul, hogy a fiúk egy lakástűzhöz vonulnak. Kimennek, megcsinálják az első felderítést, majd kiderül, hogy valaki csak ott felejtette az olajat a tűzhelyen, és befüstölődött a lakás. Ilyen esethez pedig már nem indokolt a mi kivonulásunk. Épp ezért nagyon sokat kommunikálunk a bevetési parancsnokokkal és a járási igazgatókkal. Amikor kivonulunk a helyszínre, ami lehet szinte az év bármely napján, az első információkat a helyszínen levő tűzoltóktól kapjuk meg. Utána kezdjük az úgynevezett nyomozó munkánkat. Összességében ezt az egész tevékenységet úgy kell elképzelni, mint a rendőrnyomozók munkáját, csak mi a saját szakmánkon belül magát a tűzeseteket vizsgáljuk.

Tehát neked akkor kell kivonulnod egy tűzesethez, ha komolyabb dologról van szó?

Nagyon leegyszerűsítve igen.

A jelenlegi rendszabályaink szerint minden esetben, ahol 3000 euró fölötti kárt állapítottak meg, ki kell vonulnia a tűzkivizsgálónak.

Pontosan ezért említettem, hogy nagyon sokat kell kommunikálnunk a bevetési parancsnokokkal, mert ők vannak ott a helyszínen, ahol körülbelül megállapítják a tűzeset, az anyagi kár nagyságát, és aztán ezeket az információkat adják át nekünk, amelyekből kiindulva vonulunk vagy nem vonulunk.

Amikor olyan tűzesethez kell menned, ahol komoly személyi sérülés történt, hogyan tudod kezelni, miként dolgozod fel azt, amit ott látsz?

Nem egyszerű ez a része, viszont nem egyszerű a magánéletre való kihatása sem. Óriási logisztikát igényel, hogy úgy szervezzük az életünket, hogy mindig a megfelelő távolságon belül legyünk. Amikor ugyanis szolgálatban vagyok, olyan távolságon belül kell mozognom, hogy egy óra múlva indulni tudjak, és ez is nagyon sok energiát elvesz. Illetve igen,

találkozunk sajnos személyi sérülésekkel, halálesetekkel. Erre nem tudom azt mondani, hogy meg lehet szokni, mert nem lehet, de meg kell tanulni kezelni.

Ehhez rengeteg segítséget kapunk a tűzoltóságon és a Belügyminisztériumon belül dolgozó pszichológusoktól, valamint vannak erre irányuló képzéseink is.

A lassan tíz év alatt gondolom, hogy sok ilyen eseted volt. Ki tudsz emelni olyat, ami a legmegrázóbb volt a számodra, vagy amelyik a leginkább megérintett?

Van pozitív és negatív is. A negatívak közé egyértelműen a halálesetek tartoznak, főleg azok, amikor fiatalabb korosztály sérül vagy veszíti életét egy tűzeset során. Ez megrázza az embert. Akkor, abban az állapotban a test már nem úgy néz ki, ahogy normális esetben. Azt meg kell nézni, le kell dokumentálni, le kell fényképezni. Emellett, ami még nagyon megrázó, a családtagokkal, rokonokkal való kommunikáció, mert abban a pillanatban, amikor ők megtudták, hogy mi történt, mi már ott is vagyunk és kérdezősködünk. Ez mindkét részről nehéz.

Magamon azt szoktam észrevenni, hogy amíg ott vagyok és végzem a dolgom, fel sem fogom, mi történt. Amikor beülök az autóba, és van időm gondolkodni, akkor szoktam átfuttatni magamban a dolgokat. Olyankor próbálom helyre rakni a fejemben a gondolatokat, hogy azoknak ne legyen kihatása a magánéletemre vagy a további munkámra.

Ami nekem személy szerint megrázóbb volt, az egy december 25-én elkövetett öngyilkosság volt. Éppen apukám névnapját ünnepeltük, amikor jött a hívás, hogy mennem kell. Szörnyű volt maga az eset is, de az még szörnyűbb volt, amikor megérkezett az illető családja. Továbbá volt egy eset, ahol egy 18 év alatti srác ugyanúgy öngyilkosságot követett el egy autóban ülve. Az is nagyon szörnyű volt, viszont az anyuka reakciója sokkal rosszabb volt.

Ugyanakkor vannak nagyon kis pozitív eseteink, amikor persze senkinek semmi baja nem történik. Szeretek például idős házaspárokhoz menni, akiknek mondjuk egy baki miatt lett egy kisebb tüzük. Ők még abban a helyzetben is nagyon szívélyesen fogadnak minket. Kávéval, teával, sütivel kínálnak bennünket. Ezek a bevetések szívmelengetők. Sokszor van például olyan is, hogy én megyek el utolsóként egy helyszínről. Tudniillik, amikor valakinek ég a háza, vagy az autója, az első természetes emberi reakció a pánik. Sokszor agresszívak, dühösek, nagyon indulatosak az emberek. Viszont ahogy csökken az adrenalinszintjük, már tudnak máshogy is gondolkodni, és olyankor nagyon hálásak, nagyon megköszönik a segítséget. Sokszor volt olyanra példa, hogy összeölelkezve búcsúzkodtunk.

Ha jól értem, neked ezekben a helyzetekben kicsit pszichológusnak is kell lenned.

Szerintem itt mindenkinek egy kicsit pszichológusnak kell lennie. Aki egy hozzátartozóhoz, sértetthez fordul, az nem lehet követelőző, teljes mértékben el kell fogadnia az illető aktuális lelki állapotát. Úgy érzem, a tűzoltóknak ez szinte vele született tehetségük. Borzasztóan megvan bennük az emberség. Tíz év alatt még nem találkoztam olyan tűzoltóval, aki fölényesen, durván kezelt volna egy esetet. Sőt, többször láttam azt, hogy elérzékenyültek és megrázták őket bizonyos esetek.

Érezted annak hátrányát valaha, hogy nőként végzed ezt a munkát?

Tíz év alatt már nagyon sokszor találkoztam ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazokkal a rendőrökkel, mentősökkel, úgyhogy már megszoktak engem. Viszont, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni, 22 éves voltam. Akkor sokszor volt olyan, hogy meglepődtek, amikor kiszálltam az autóból és megláttak. Konkrétan hátrányát azonban nem éreztem annak, hogy nő vagyok.

Nem éreztem azt, hogy ne vettek volna komolyan, vagy nem kaptam volna meg ugyanazt a tiszteletet, mint a többi kolléga. Láttam az arcokon azt a meglepődést, hogy „ez ki?”, de hátrányom nem származott ebből.

Hogyan kezelted ezeket a helyzeteket?

Meg szoktam kérdezni, hogy nem rám számítottak, ugye? Erre azt felelték, hogy nem. Így, egy kicsit viccesen indítottunk, de ezután a következő kérdésem már az volt, hogy mi történt, ki a tulajdonos, hol a bevetési parancsnok és így tovább.

A tűzoltóságon van körülötted női kolléga?

A megelőzési részlegen vagy egy kolléganőm, illetve a titkárnőnk is hölgy, tehát hárman vagyunk összesen. De a vonulós tűzoltók között egyedül vagyok.

Maga a tűzoltóság teljesen férfiorientált szervezet, ezért nagyon jól esik néha egy kis női társaság, lágyság.

Hogyan sikerült megtalálnod a középutat, hogy érvényesülni is tudj a férfiak között, ugyanakkor megmaradjon a nőiességed?

22 évesen kerültem ide, de állítom, hogy itt nőttem föl közöttük. Ez egy hosszú és fárasztó, sokszor nagyon nehéz folyamat volt, de sosem éreztem azt, hogy nem tartanak engem teljes értékű kollégának.

Nem éreztem magam kevesebbnek, nem éreztem, hogy én nem vagyok annyira tűzoltó, mint a többiek. Egyenrangú kollégaként kezeltek.

Sok nő tapasztalja azt, hogy többet kell dolgoznia azért, hogy ugyanazt elérje, vagy ugyanolyannak nézzék őt, mint mondjuk egy férfitársát. Te éreztél valaha ilyet?

Itt, Dunaszerdahelyen nem, viszont magában a tűzkivizsgáló közegben előfordult. Ott évekig az egyetlen nő voltam. A felsőbb vezetés irányából voltak olyan gondolatok, vagy olyan meglátások, hogy nem biztos, hogy nekem ezt kellene csinálnom. Azt mondták, válasszak egy könnyebb, testhezállóbb feladatot. Viszont a munkámat mindig elvégeztem, szerintem panasz a közös munkánkra sosem volt. Úgyhogy ott futottam pár kört, hogy kiharcoljam magamnak ezt a pozíciót, viszont ezt leszámítva – és én ezt sem tekintem nehézségnek – nem érzékeltem soha ilyen jellegű problémát.

Mi volt az, ami azt mondatta veled, hogy márpedig akkor is megmutatom, hogy a munkámat jól végzem, és igenis nekem ez a pályám?

Az, hogy én ezt nagyon szeretem csinálni, az elejétől fogva nagyon érdekelt a szakma. A mai napig úgy érzem, hogy számomra ez testhezálló. Szeretem az ezzel járó adrenalint, de a tűzoltóságon belüli munkát is. Nemcsak akkor vagyunk akcióban, amikor tűz van, hanem amikor árvíz, amikor nagyobb bevetés, amikor valakinek valami baja történik, amikor új bevetési ruhákat kapunk, szóval nagyon-nagyon sok minden zajlik bent a tűzoltóságon. Az egész szakmát, szőröstül-bőröstül szeretem.

Amikor az egyenruhát magadra öltöd, valamelyest le kell tenned a női létedet, a nőiességedet?

Az egy nagy munkaruha, abban egyáltalán nem tud érvényesülni a nőiességem. Sokszor gondolkodtam azon, milyen jó azoknak a nőknek, akik minden nap szép ruhában, szép körmökkel, hajjal, csinosan mehetnek a munkahelyükre. Ehhez képest én a fekete vasorrú bakancsomban, munkásnadrágban töltöm a mindennapjaimat. De ez ezzel jár.

Eleve egy bevetésen a nőiességnek nincs helye.

Ott tiszta korom vagy, minden füstszagú, illetve maga a bevetési ruha sem egy női darab. Úgyhogy igen, itt a nőiesség egy picit sérül. Viszont próbálom ezt a magánéletemben kompenzálni.

Egy nő és egy férfi lelke között is különbség van. Amiket te látsz, azok nem egyszerű esetek. Lehet, hogy egy nőt még inkább megviselnek. Fel kell húznod magadra egy férfiasabb jellemet, hogy ezt kezelni tudd?

Szerintem globálisan fel kell húzni egy férfias jellemet, ugyanis a tűzoltóság a kendőzetlen valóság, az ott a vadnyugat. Ott nincs helye női hormonzavarnak, esetleg érzelmeknek, rosszabb napnak. Ott nincs kecmec. Egy férfi közösségben dolgozni azt jelenti, hogyha bánatos vagy, épp rosszul keltél, vagy bármilyen problémád van, ami esetleg látszik rajtad, akkor azt meg is kapod. Lehet, hogy ha a nők látják egymáson, hogy a másiknak épp rossz napja van, akkor békén hagyják, nem piszkálják. Itt ilyen nincs, amit akarnak, azt a szemedbe is mondják. A női lélek itt sem érvényesülni, sem pedig kitartani nem tud.

Fel kell venni egy határozottabb, férfiasabb energiát. Viszont az se jó, hogyha átesik valaki a ló túlsó oldalára.

Ezt a hibát én is elkövettem párszor. Nehéz volt megtalálni az arany középutat, sokszor táncolok pengeélen.

Mennyire van ez kihatással a magánéletedre? Miután kilépsz a tűzoltóság ajtaján, sikerül teljesen visszaszellemülnöd a női létedbe?

Szerintem valamilyen szinten mindenki hazaviszi a munkát, teljesen mindegy, hogy milyen szakmában dolgozol. A korral talán könnyebb. Ahogy az ember idősödik, úgy sok mindent máshogy él meg, máshogy lát, de fiatalabb koromban ezzel elég nagy problémáim voltak, és elég sokat küzdöttem. De még most is sokszor érzem azt, hogy hazamegyek és kell egy kis idő, hogy lecsendesedjek és aztán nekiálljak főzni, mosni, takarítani.

Mi volt az, ami az elején problémát okozott abban, hogy megtaláld a középutat?

Amikor az ember fiatal, jobban befolyásolható, jobban hatnak rá a külső tényezők, a külső energiák. Szerintem ebbe én is belefutottam. A munkában lévő férfias erőt és határozottságot hazavittem. A mostani énemmel összehasonlítva akkor sokkal vezetőbb típus voltam, határozottabb kijelentéseim voltak.

Mondhatjuk azt, hogy maga a szakmád nagyban hozzájárult a személyiségedhez, tehát formált téged ez a közel tíz év?

Ez teljes mértékben így van. Mindig azt mondjuk, hogy ez nem egy munka, hanem egy hivatás. Bemászik a bőröd alá, az életed részévé válik. Bizonyos szinten mindenkit formál. Vannak olyan kollégák, akik 30-40 éve probléma nélkül csinálják, de vannak, akiket jobban megvisel, illetve olyanok is vannak, akik nem tudják csinálni. Mindenkire máshogy hat, de nagyban befolyásolja a személyiséget.

Soha nem jutott az eszedbe, hogy mégsem ezt a hivatást kellett volna választanod?

Egyáltalán nem. 11-12 éves koromban azt terveztem, hogy beutazom az egész világot, külföldön fogok élni, vagy minden hónapban máshol. Ez akkor nagyon vonzott. Ha mondjuk magánvállalkozó lennék, lehet, hogy külföldről is tudnék dolgozni, vagy esetleg többet utazni. Az állami szolgálat viszont kötött. Mi felesküdtünk arra, hogy ezt fogjuk csinálni. Néha úgy érzem, jó lenne többet menni, többet látni a világból, de kisebb mennyiségben azért ezt is meg tudom oldani.

Tehát egyáltalán nem érzed azt, hogy bármit is elvett volna tőled ez a hivatás?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vett el semmit, mert vett, de annyit adott is. Hullámvölgyek vannak, de azért sok esetben a jó felé mutat a mutató. Megtanulunk közösségben dolgozni, megtanuljuk a sok embertípust kezelni, a különféle embertípusokkal együttműködni. A rengeteg eset, amivel dolgunk van hatással van ránk, sok mindent hazaviszünk belőlük.

Számomra nagyon jó látni, ahogy a kollégák életet mentenek, hogy az emberek segítenek egymásnak. Jó látni, hogy még mindig megvan az emberekben, hogy ha baj van, akkor segítenek egymásnak. Ez is nagyon sokat ad, hogy látom, hogy még ez az emberi jóság még mindig létezik.

Adott rengeteg tapasztalatot, rengeteg ismeretséget. Dunaszerdahelytől Pöstyénig nagyon sok embert, nagyon sok történetet megismerhettem. Jó barátságok születtek, jó kollégák, jó kollektíva vagyunk. Én nagyon szeretem azt is a mi kis kollektívánkon belül, hogy mindent közösen élünk meg. Ha valakinél kisbaba születik, akkor képletesen mindenki szül. Minden születésnapot, névnapot, rangemelést megünnepelünk. Elég sok munka utáni összejövetelt szervezünk. Ez számomra mind plusz.

Említettél ünnepléseket, amiket többnyire a nők szoktak intézni. Mi a helyzet ezzel nálatok? A nők szervezkednek?

Igen, itt rátapintottál a lényegre, de egyébként maguk a fiúk is szokták mondani, hogy kell a nő a társaságba, akárhogy is vesszük. Van a fiúk részéről is segítség, amire megkérjük őket, azt megcsinálják. Maga a szervezés része az, ami inkább a lányok része a tűzoltóságon.

Akkor végül is annyira mégsem kell a nőiességedet otthon hagyni, mert amikor szükség van rá, akkor viszont nagyon örülnek a kollégák, ha jelen vagy, mint nő.

Erről inkább őket kellene megkérdezni, hogy örülnek-e, hogy ott vagyunk, vagy sem. De ahogy említettem, szerintem is kell a nő egy közösségbe.

A beszélgetésünkből kiderült, hogy ez egy cseppet sem egyszerű, ámde nagyon szép szakma, ami nem dúskál női munkatársakban. Bíztatnád a fiatal lányokat, hölgyeket arra, hogy kövessék a példádat és lépjenek erre az útra?

Mindenkit bíztatok, aki szeretne tűzoltó lenni, teljesen mindegy, hogy most melyik részlegen vagy melyik szakirányban találja meg magát. Bíztatok mindenkit, mert tényleg nagyon szép hivatás. Ahogy említettem, nagyon sokat ad. Aki egy kicsit ilyen beállítottságú, hogy szereti az adrenalinjátékot, szereti a káoszt, szereti a krízist, tud bármilyen esetben két lábbal határozottan a földön állni, és nem viszik el őt az érzelmek, az bátran vágjon bele ebbe. Biztos, hogy nem egyszerű, főleg a mai világban bekerülni ide, ugyanis nagyon sok követelménynek kell megfelelni, de meg kell próbálni.