Sorsokat odavetni koncként: minimum cinizmus
Sajnos egyre többször olvasni, hallani azt a véleményt, hogy Ukrajnát úgy kéne hagyni, ahogy van. Szlovákia (meg a többi posztszoci utódállam) érdekében maradjon meg valamiféle ütközőzónának a kelet és a nyugat között.
Még sajnálatosabb, hogy e véleményt sok szlovákiai magyar ember is osztja.
Miért szerencsétlen ez a megközelítés?
Azért, mert mind politikai-gazdasági, mind pedig emberi szempontból aggályos vagy egyenesen téves.
Ha elvekben gondolkodunk, akkor alap, hogy egy szabad ország maga dönthesse el, akar-e valahová csatlakozni, kivel köt bármilyen szerződést vagy szövetséget. És viseli ennek következményeit. Ukrajna szabad, független ország, legalábbis az szeretne lenni (csak épp 2014-től háborúban áll), ezért keresi a kapcsolatot a nyugattal (nem a nyugat rohanta le, hanem Oroszország), és annak védelmi, hangsúlyozzuk vé-del-mi katonai szervezetével. A NATO nem támadó haderő, ahogyan az Oroszok, akik támadtak és ismét támadni készülnek, állítják. Ezt a jogát Ukrajnának elvitatni és ütközőzónaként kezelni annyit tesz, mint megkérdőjelezni egy nemzet országhoz, szabadsághoz és békéhez való jogát. Ez nem vall demokrata gondolkodásra.
Nem is éri meg egyébként, mert egy így magára hagyott országot a putyini rendszer előbb utóbb minimum félig bekebelezne és 1. fuccs az ütközőzónának, 2. mindjárt a közvetlen földrajzi szomszédban lenne a háború. Fordítom: mi válnánk ütköző zónává. Akarunk azzá válni? Nem.
Azért sem érdekünk ez, mert roppant nagy gazdasági hátrányokat okozna, sőt már a mostani helyzet, a bizonytalanság is konkrét üzleti fennakadásokat, valamint befektetési pangást okoz.
Az az érv, hogy Ukrajna nem érdemel jobbat, amiért a kisebbségeivel nem igazán európai módon bánik, érv ugyan, ám mérlegre téve egy szomszédban zajló kelet-nyugat, vagyis világpolitikai katonai konfliktussal, bármennyire is fáj kimondani, kicsinyes. Nyilván könnyebb lehet majd e téren változásokat elérni egy nyugatiasodó államban, mint egy oroszok által elfoglaltban vagy egy ütköző zónában – ehhez nemigen férhet kétség, még akkor sem, ha nincs garancia a nemzetiségi jogok könnyű és mihamarabbi széleskörű érvényesítésére. Egy oroszok által elfoglaltban vagy egy ütköző zónában ugyanakkor garantálható, hogy a csekély számú magyar kisebbség – ha már ők az érv, vagy a zsarolási alap – megrendelheti a sírkövét. (Amikor Lukasenka atomfegyvereket akar telepíteni Fehéroroszországba, nem szempont senkinek az ukrajnai magyarság, vagy a lengyelek, tatárok, románok, bolgárok… kérdése.) Ráadásul nem az ukránok nyomják el a magyar kisebbséget, hanem az ukrán politika.
Amennyiben egyszerűen csak arra gondolunk, hogy Ukrajna nem homogén, nem monolit, de mégiscsak kb. 45 milliós lakossága (mely nem azonos az ukrán politikusokkal, akik kisebbségek jogait csorbítják), az mégiscsak kb. 45 millió emberi sors, akkor kész cinizmus „odavetni őket” és ütköző zónáról hadoválni. Neked hogyan esne, ha a te sorsodról, családodról lenne szó, ember?!
És vajon ez a 45 milliós koncként odavetett nemzet egyszer kivívja a szabadságát, milyen szomszédoddá válik, hogyan fog rád nézni? Rád, akinek nem számított? Mit vársz tőle?
Ha valamit elért Putyin Ukrajnában, akkor azt, hogy az ország egyre jobban összezár és egyre egyértelműbben igyekszik nyugatra. Valamint, hogy a nyomás alatt sokkal erősebben és főleg nagyobb szívvel fog védekezni. Putyin nem szétverte az ukránokat, hanem megerősítette a hitüket és büszkeségüket. Nem tudom, Szlovákiában vagy Magyarországon mi lenne a lakosság reakciója, ha a határain felsorakozna 150 ezer orosz katona a komplett haditechnikával, vérbankkal, mobil krematóriummal, mindennel, ami nem csak egy hadgyakorlathoz, hanem egy reális háborúhoz kell… Van egy olyan sejtésem, hogy e téren még tanulhatunk a szomszédtól – legalábbis a fölényes politikai cinizmust megtanulhatjuk mellőzni.
