A szalonképtelenség politikai ereje
Két színtéren is megmutatkozik mostanság, mekkora ereje van, illetve lesz a szalonképtelen politikusoknak és politikának a közel(?)jövőben.
Az egyik az országos „nagypolitika”: a kormánykoalíció. Matovič „pártja” eleve korrupcióellenességének hangoztatásával nyerte túl magát, s már a koalíció megalapításánál eldőlt, hogy ez nem elv volt, hanem duma, hiszen bevették a Sme rodinát… Mindenki tudhatta, a sajtó is figyelmeztetett: Kollár „pártja” nem kóser. Emberei gyanúsak, maga az elnök nem csupán vizet (pl. hagyományos, konzervatív családmodellt) prédikál és bort iszik (most épp 11 utódnál tart tradicionálisan 10 anyukától), hanem egész szép fotósorozata van az elmúlt évekből közismert börtöntöltelékekkel vagy pedig potenciális börtöntöltelékekkel. Nos, nem volt másnak nagyobb politikai ereje, így ez az ember lett a parlament elnöke. Politikai ereje és nem rátermettsége okán.
Na de hogyan lehet valakinek nagyobb a politikai ereje, mint a rátermettsége?
Hát úgy, hogy a rátermettségét igazoló okiratokat – mint a napokban kiderült – meg lehet „szerezni” némi schmitteléssel, s máris bécé vagy mester az ember, tehát hihető, hogy tanult figuráról lehet szó. Tanult figurából azonban sok van, ilyen alapon bármelyikük lehetne a parlament elnöke…
Politikai erő viszont demokráciában (mostanság már a parlamentben is: demokrácijóban) csak egy módon szerezhető – azt a választók adják. Más kérdés, hogy a választók megvezethetők, manipulálhatók, becsaphatók, sőt, néha (nem csak néha) ezek nélkül, önszorgalomból is tudnak egészen debil döntéseket hozni. Viszont ha meghozták, és bizalmat szavaztak valakinek, akkor az a százalékait jogosan beválthatja a parlamentben, a kormányban, a közigazgatásban stb. Politikai árfolyamától függően.
S mivel ma Boris Kollárnak többet ér a politikai ereje a kormányfő számára, mint a diplomái, bármennyire is szalonképtelenné vált a napokban nem csak Kollár egy macája, hanem ő maga is, úgy tűnik érinthetetlen.
Így volt, mese volt (a korrupcióellenességről), vége nem lett, mese maradt ez továbbra is. Mese habbal.
A másik (az országos „kispolitika”) olyan színtér, ahol mostanság tesztelik a szalonképtelenség ódiumát a politikai potenciállal szemben: a magyar egyesülést gyurmázó Híd és MKP tisztújításai és ezek vidéke.
Mostanra mindkét párt eljutott oda, hogy bizonyos megkötésekkel létre kell hozni valami egységes magyar gócot, amely elegendő politikai erőt (fordítom: választót) tud felmutatni ahhoz, hogy jobb esetben kormány-, rosszabb esetben legalább parlamenti tényező lehessen.
Abba most nem mennék bele, hányféle verziót fognak még elvetni, s hányról derült ki már réges-régen, hogy működésképtelen (memento pl. az egységesült MKP platformjai), de mutassunk rá arra, hogy magyar a magyarnak nem egy szempontból elfogadhatatlan az ennyire tagolt társadalomban. Az biztos, hogy sok kompromisszum lefolyik még a Dunán és a különféle szennycsatornákon, mindkét fél sok szempontból identitásveszteséggel kell számoljon, s ezek elkerülhetetlenek. Néhány voksolónak, sőt politikusnak már ez sok lesz, viszont sok választó számára elfogadható némi arcvesztés. Ami a legnehezebben fogadtatható el (lásd hány magyar szavazott át – most már látszik: fölöslegesen – a matoviči korrupcióellenességre), az a szalonképtelenség, a korrupció és tán még a szélsőségek.
Első, utolsó, vagy akárhányadik körben egy „egységes” magyar politikai formációnak abban kellene egységre jutnia, hogy a korrupció és a szélsőségek nem vezetnek jóra, bárhonnan is érkezzen az extrém gondolat vagy a stex.
Tehát jogi és politikai értelemben is tiszta emberek kellenek. Míg eddig a régi vágású, öreg módszerekkel dolgozó és gazdagodó, mostanság populistává avanzsáló komcsi káderek csupán kihalás által fogytak, most már ki kéne őket szemezgetni a cseresznyéből.
Ugyanúgy rohadásnak indulhat a termés a másik véglettől, a szélsőjobbos szittya vitézeket, a más kormányok pénzén etnikai/felekezeti stb. szelekciót támogató, rosszabb esetben zsidózó-cigányozó-tótozó-négerező stb. ultrákat ugyancsak a ló farkához kell kötni, aztán gyia kelet felé, öcsém, ott legelj, ott várnak a véreid.
Hiszen e két banda semmiféle értelemben nem növeli a szlovákiai magyarság kormánypotenciálját, tehát demokratikus erejét. Sőt. És remélni kell, hogy ami megmarad, az elegendő szakmai hátteret tud biztosítani a politikai izmosodásnak.
Mert csak ezután jöhet a természetes kiválasztódás, az oda nem való dilettánsok szakmai szűrése. Ami persze szintén nehéz lesz, mert mind a dilettánsok, mind az így vagy úgy szélsőségesek rendelkeznek valamilyen szavazói, mi rosszabb: támogatói bázissal, vagyis politikai erővel. Szalonképtelenségük ellenére. (Ezt most nem érezzük oly nagy bajnak, mert a szalonokon kívül állunk.)
Talán az lehetne itt szempont, hogy ne a felvégi horgolókör, az alvégi lőreszűrő banda, vagy a vót jéerdéelnök magyarországi sógora keresztapjának kicsinyes mércéjével mérjük magunkat a régiókban, hanem egy elvárható európai mércével.
Aki azt megugorja, az kell nekünk a magyar képviselethez. Már ha tényleg az etnikai magyar képviselet az üdvözítő – ami már az etnikai elv miatt távol áll a szalonképességtől Európában, de ez egy másik téma lenne, ha hazai viszonyok között egyáltalán tematizálható lenne…
Aki azt megugorja, az a szlovák politikai életben már óriás lesz. És nekünk óriások kellenek.
Törpéink, nagyon erős, ám bűzlő, szűkkeblű, komplexusaikat túlkompenzáló törpéink vannak bőven. Kezdődjék a selejtező.
