Számít az én véleményem is? De jó!

1

A magyar választókhoz megérkezett a hivatalos levél a szavazóköri névjegyzékbe vételről. A Nemzeti Választási Iroda megmondja, hol a szavazás helye, mikor van az ideje.

Alatta átmenet nélkül, ömlesztve a következő kérdések. Azaz két kijelentő modat, és egy csomó kérdés:

Magyarázzam, hogy mi ezzel a gond? Akinek magyarázni kell, annak úgysem lehet.

Annyi már szabad szemmel is látható, hogy a parlamenti választásról szóló egyetlen sor összemosódik a népszavazás négy álkérdésével.

Az összemosást erősíti, hogy a két szavazás témáját ugyanaz a tagmondat vezeti fel: „Az Ön véleménye is számít”. Ez a nemzeti konzultációnak nevezett kormányzati propagandaműveletek nyelvezete, ahol a kormány nem az állampolgárok véleményére kíváncsi, hanem fordítva, a saját véleményét közli velük egy szemetszúróan gügyére kalibrált alternatív válasz kíséretében, azt sugallva, hogy az is bolond, aki a kormánnyal nem ért egyet Magyarországon.

Most hagyjuk, hogy az első mondat nyelvtanilag kicsit döccen. Mi az, ami számít? A véleményem, vagy hogy kik legyenek az Országgyűlés tagjai? Vagy netán azért számít a véleményem, hogy eldőljön, kik legyenek az Országgyűlés tagjai? De ne vacakoljunk fogalmazásbeli apróságokkal.

Fontosabb, hogy az állami kérdésfeltevő ráadásul elszólja magát: „Az Ön véleménye is számít”. Miért, azonkívül még mi? A válasz el van döntve, persze a lojális állampolgárnak joga van kifejezni a véleményét, miszerint egyetért, illetve joga van a Hazafias Népfront jelöltjére szavazni, persze nem kötelező.

Persze ha nagyon jóindulatú vagyok, és rászánok egy pici plusz agymunkát, akkor úgy is értelmezhetném, hogy az én véleményem is számít a szavazásra jogosult nyolcmillió sorstársamé mellett.

Csakhogy nincs bennem jóindulat, mert a záró közlés világosan tudatja, hogy mi a kormány feltételezése az agyi munkavégző képességemről: „Véleményét úgy tudja kifejezni, hogy elmegy szavazni.” Szomorúan halok meg, ha erről nem értesülök.

Ez az agyhiányos közlés egyben meg is pecsételi retorikailag az összemosást. Arról nem beszélve, hogy a parlamenti választás szavazólapjain feleletválasztós típusú kérdések szerepelnek, a népszavazási lapon pedig eldöntendők. Mármost tudtommal a magyar felsőoktatásban a hallgatók ezreinek vagy tízezreivel próbálják a legfontosabb ismeretek között, hogy mi a különbség.

Az ismeret a Nemzeti Választási Irodához vagy a Miniszterelnöki Kabinetirodához vagy nem jutott el, vagy éppen ezt akarták közölni: a pártlisták és képviselőjelöltek közötti választás éppen úgy eldöntendő álkérdés, mint az, hogy támogatom-e a nemi átalakító kezelések népszerűsítését a kiskorúak számára. Normális ember vagyok, tehát nem támogatom, és perszehogy arra a pártra meg a jelöltjeire szavazok, amelyik ezeket a kérdéseket fölteszi, hiszen ez az a párt, amelyik feltételezi, hogy normális ember vagyok, míg bezzeg az ellenzék biztosan lányokat akar csinálni a fiúkból, és viszont.

Vagy mégsem? A kérdések azt sugallják, hogy a normális ember ugyanaz, mint aki debil, és komolyan veszi ezeket a kérdéseket.

A Nemzeti Választási Iroda levele sértő és megalázó. Nemcsak engem sért és aláz meg, hanem a demokráciát is semmibe veszi. Káromkodni volna kedvem. De azt meg kell adni, hogy aki fogalmazta, pontosan tudta, mit csinál és milyen céllal.

2

Eredetileg sokat rágódtam azon, hogyan fejezzem be ezt a cikket. Bárki megkérdezhetné ugyanis, hogy ezt akkor is megírtam volna-e, ha az ellenzéknek időben sikerül összeszedni az aláírásokat a két jóváhagyott kérdéséhez, és azok is fölkerülnek a listára. Mire azt feleltem volna, őszintén örülök, hogy nem sikerült időben összeszedniük.

Ezzel az akkorddal be is lehetett volna fejezni, de akkor marad a kérdés, hogy miért. Azt feleltem volna: régóta elvből ellenzem, hogy kormányzási kérdésekről országos népszavazással döntsenek (a Momentum 2017-ben helyi népszavazást kezdeményezett a budapesti olimpiarendezésről, mivel a fővárosi önkormányzat nem volt alkalmas a feladatának betöltésére).

A kormányzat hatáskörébe eső témákról tartott országos népszavazásnak – ahogy a 2008-asnak is – kampányszempontból van értelme. Pontosabban – ha olyan polarizált a politikai élet, mint Magyarországon –, a két oldal politikai párharcában, függetlenül attól, hogy a ciklus melyik szakaszában kerül rá sor. Orbán Viktor meg is mondta a „szociális” népszavazásról, hogy ez a kormányról kimondott alkotmányos népítélet.

Csak hát a népszavazás efféle, politikai fegyverként való használatának – ami önmagában is torz dolog – két feltétele van: hogy a kormánnyal szemben eleve szilaj legyen a többségi indulat – mivel nem a népszavazási kampány miatt kezdik az emberek utálni az adott kormányt –, és ezzel összefüggésben: hogy a megtámadott intézkedés sokaknak fájjon..

Az első feltétel, úgy látszik, nem áll fenn. A másik sem feltétlenül. A két meghagyott népszavazási kérdés közül az egyik, az álláskeresési járadék folyósításának háromról kilenc hónapra emelése jellegzetesen csoportérdek. Bármilyen erős szociális lelkiismeretről tanúskodik, alkalmatlan a szavazók többségének mozgósítására.

A Fudan Egyetemet előkészítő törvény visszavonásából lehetne – lehetett volna –a nemzeti érzés mozgósításának muníciója, hiszen itt a magyar szuverenitás károsodik súlyos eladósodással kísérve. Ehhez képest ezt a tipikus külpolitikai ügyet – ami arról szól, mennyire vállalható Magyarország mostani helye a világ színterén – a baloldalon sikerült lakhatási problémaként keretezni.

Egyszóval az ellenzéki népszavazást sem elvi, sem gyakorlati okból nem tartottam jó ötletnek. Mire viszont a feltételezett olvasó megkérdezhetné, hogy miért utólag vagyok ilyen okos, miért nem nyitottam ki a számat akkor. A válaszom pedig az lehetett volna, hogy azért, mert az ötlet mellett számomra rokonszenves politikusok is kiálltak, sőt, több barátom is fontosnak tartotta, hogy sikerüljön, sőt lelkesedett érte – én meg nem akartam összeveszni velük, ilyen konfliktuskerülő fajta vagyok mostanában. De ezt nem lett volna kedvem leírni, mert magánügy.

A megoldást az hozta, hogy egy kicsit utánanéztem, miért is került a „gyermekvédelmi népszavazás” (úgy gyermekvédelmi, ahogy a 2008-as szociális volt) egy napra és lapra a parlamenti választással. Meglepetten láttam viszont azt, amit közben elfelejtettem: a referendumot eredetileg nem lehetett volna a választással egyszerre tartani; a módosító törvényjavaslat Szabó Tímeától, a Párbeszéd nevű ellenzéki párt társelnökétől származott.

Ez ugyanaz a párt, amelynek másik társelnöke, Karácsony Gergely a saját miniszterelnök-jelöltségi kampánya keretében beadta az eredetileg öt népszavazási kérdést. Szabó Tímea nem vette észre, hogy ebben a politikai rendszerben a népszavazás a kommunikációs háború része, abban pedig a kormánynak sokkal nagyobbak az erőforrásai, mint a Párbeszédnek és Karácsony Gergely lojális szövetségeseinek.

A Fidesznek önmagától nem lett volna arca a papíron demokratikus választás és a kormányzati propagandaakció összemosásához, de megörült a másik térfélről jött ajándéknak, és megszavazta a törvényjavaslatot.

Innen már nem kerülhetett sokba megoldani, hogy az ellenzéki népszavazást töredékesen engedélyezzék, öt kérdésből kettőt, hogy megmaradjanak a demokratikus díszletek, de a döntés addig húzódjék, amíg a különben is eléggé széthúzó ellenzéknek már nincs ideje kellő rátartással elég aláírást gyűjteni a Szabó Tímea ötlete szerint a választás napján tartandó népszavazáshoz. A kormány viszont kényelmesen fölhasználhatja álreferendumát a választás devalválására, a propagandanyereséget meg ne is említsük.

Mi ebből a tanulság? Nekem annyi, hogy fölösleges volt az önként vállalt szájzár, de ez is magánügy.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.