Szegény Budapest

A rémtörténet ismerős legalább minden budapestinek, és aki nem hívő kormánypárti, rendesen fel is háborodik. Magyarország legrégebbi Duna-hídja, a főváros jelképe évek óta rohad, de annyira, hogy már 2013-ban tudták: fel kell újítani.

Mint annyi más nem-presztízsberuházást (vö. Duna Aréna, Puskás Stadion), éveken át halogatták abban a nyugodt hiszemben, hogy Tarlós István a NER fennállása idejére már főpolgármester marad, ráér az a felújítás 2023 táján, ha valami baj történik, ki lehet kommunikálni, ezek mindent bevesznek. Főleg mert a felújítás közlekedési káoszt okoz, és az választások előtt nem jó.

Becsúszott azonban az a kis hiba, hogy a budapestiek 2019-ben ellenzéki főpolgármestert választottak. Így a kormányzati kommunikáció feladata átalakult: egyfelől a budapesti választópolgároknak tudtára kell adni, hogy rosszul döntöttek, máskor gondolják meg jobban. Másfelől hogy a kormány mégiscsak fedezve legyen, módot találnak arra, hogy Karácsony Gergelyre tolják át a felelősséget. Az indokolás józan ésszel nehezen követhető, és éppen ez a cél: Karácsony „lemondott egy fontos egyeztetést”, tehát a munka késni fog. Innen remekül el lehet vitatkozni azon, hogy miért volt ennyire fontos az az egyeztetés, tényleg lemondta-e, és ha igen, miért – egy ponton túl már senkit sem érdekel.

De mit válaszol erre Karácsony? Veretesen megírt Facebook-posztokban panaszolja fel, hogy a központi kormányzat milyen gyalázatosan bánik Budapesttel. Főképpen itt: „Harminc év óta először fordul elő, hogy a főváros nettó befizetőjévé válik az államkasszának, vagyis nem az állam finanszírozza Budapestet, hanem Budapest az államot. Amit kap a város mindenféle támogatás formájában, annál most többet von el tőle az Orbán-kormány.”

Sokadszor ebben a rovatban, nyilván most is falra hányva a borsót, de ez nem akadály: nem „az államnak” kell finanszíroznia Budapestet (a budapesti és nem budapesti adófizetők pénzéből). Normális esetben a helyi adófizetők finanszíroznák a városukat.

Nem isteni vagy ördögi elrendeltetés, hogy „Budapest egyetlen saját érdemi bevétele a helyi iparűzési adóból származik”, hanem a NER egyik korai vívmánya, különben hosszú visszafejlődésre ütve rá a pecsétet.

Perszehogy csökken az egyetlen érdemi bevétel gazdasági válság idején, de amikor utolsó lépésben nyolc százalékról nullára csökkentették a személyi jövedelemadó helyben maradó részét, az „önkormányzatoknak”, pártösszetételtől függetlenül, nem jutott eszükbe sem az, hogy a központi támogatásokon kívül megmaradt fő bevételi forrást váratlanul csökkentheti egy gazdasági válság, sem az, hogy a helyi cégek nem szavaznak az önkormányzati választásokon: ott az adózó állampolgárok szavaznak.

Éspedig, ezek szerint, nem arról, hogy az önkormányzatnak nevezett igazgatóság mire költse az ő pénzüket, hanem arról, hogy mire költse a szerencséjére (vagy a NER múlékony jóindulata folytán, vö. Göd) településhatáron belül működő vállalkozások pénzét. A Tiborcz-adó ötlete, ami Karácsony programjának része volt, érzékletesen mutatja, hogy mit gondol a képzett politikatudós az adózásról: nem állampolgári alapkötelezettség, a képviseleti demokrácia egyik oldala, hanem politikai céllal – ezúttal a gazdagok ellen – alkalmazható büntetés.

Az csak természetes ebből a szemszögből, hogy a büntetésre méltó nagy magánvagyonnak csak tisztességtelen forrása lehet. Nem végeztem kutatást, nem tudom, milyen arányban van így. De ha valakinek dühítően gyakori, akkor a cél a gazdaságot megbetegítő politikai kliensrendszer felszámolása volna, a bűncselekményt elkövetők bíróság elé állítása; nem pedig a magánvagyonukat bevallók büntetőadója, „Isten majd kiválogatja az övéit” alapon.

Ahogy a tényleges hatalommegosztás – nem a központi kormány kegyéből erős helyi önkormányzatokkal – szintén a liberális demokrácia alapja volna, s ez az összefüggés sem tűnik fel a tudós főpolgármesternek.

Az ellenzék, úgy látszik, képtelen túllépni az „utálni kell az ellenséget, és ha sikerül eléggé utálnunk, akkor majd minden jóra fordul” logikáján. Csak azt nem értem, hogy a Tiborcz-adó kieszelésére vagy a panaszkodás retorikájára fordított szellemi energiát miért nem képesek egy nekik kedvező demokratikus rendszer végiggondolására és követelésére fordítani. Dehogynem értem.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.