Szégyenpóker

Forrás: Adobe Stock

Mondja ezt az a kormány (ha így lehet nevezni; a történelmi patinájú „felelős magyar” jelzőt biztos nem alkalmaznám rá), amelyik most éktelen pánikban van, miután nemrég a magyar adófizetők pénzéből, a nyugat-európai adófizetők pénzével kalkulálva forintbilliókat (nem milliókat; csak februárban kb. 1000 milliárdot) költött szavazatvásárlásra hitelbe, és a külföldi pénzt nem biztos, hogy idejében és egészében megkapja. (ilyenkor nem számít, hogy az EU-nak spórolnia kéne.) Továbbá buzgón vásárolja a drága orosz földdgázt. Miközben korlátlan pénzeket ereszt rá a tűzoltócső-propagandára.

Ámde most, amikor az 1945 óta legnagyobb és legkegyetlenebb európai háború áldozatának megsegítéséről, tömeges életmentésről van szó, egyszer csak kitört belőle a költségvetési felelősségtudat.

(A pontosság kedvéért: a magyar gazdasági kormányzatnak, szerencséjére, Európa egyik legnagyobb inflációját sikerült dalolva produkálnia, úgyhogy a saját maga által tervezetthez képest szép nagyok a hazai oldalról befolyó költségvetési bevételek, viszont a megszorítások miatt a tervezettnél kisebbek a kiadások. Ha a nemzetgazdaság belerohad, üsse kő.)

Európa politikai eltije (kivéve az ilyen-olyan bérenceket és provokátorokat; ez most nem irónia) mindezt természetesen nem úgy értelmezi, hogy egy félreeső kis ország rettentő sokat spórolt meg nekik, mert megakadályozta az orosz rombolástól és genocídiumtól sújtott Ukrajna segítését. Hanem úgy, mint minden eddiginél szemérmetlenebb bizonyítékot arra, hogy Orbán – tehát az ország, amelyet rendíthetetlen tömegtámogatással vezet – valami módon le van kötelezve Putyinnak.

A személyes minősítésektől tartózkodom, legyünk ennyire polgárok; az európai vélemények közül csak egyet idézek, Linas Linkevičius veterán litván diplomatáét (volt ő külügy- és védelmi miniszter is), aki azt írta a Twitteren: „Kezd kibírhatatlan lenni [mármint az EU szempontjából – SZJ]. El kell végre dönteniük, hogy melyik unióhoz tartoznak.”

Az, hogy a segítség megtagadása Magyarország számára elvi kérdés, éspedig azért – nem másért –, mert a magyar kormány nem szeretné, ha az EU hitelt venne föl, nyilvánvaló hazugság. És az egy polgárra jutó negyven euró hitel föl nem vétele megéri, hogy a tömeggyilkosságok, a rombolás, a tömeges kínzások és nemi erőszak, deportálások, államilag szervezett gyermekrablás büntetlenül maradjanak, vagyis hogy Oroszország lehetőleg ne szenvedjen vereséget, annak minden jogi következményével. Ez az aljasság nem süthető el nemzetközi szinten.

Orbán falmelléki bölcsességei, az udvari hivatalnokok görcsös helyeslése, a Rogán-féle igazságminisztérium orosz technikájú, tudatos és kiszámított aljasságözöne ugyanis általában csak befelé hatásosak, mivel két nagyon erős magyar ideologémát elégítenek ki. Ez a kettő Trianon és Kádár kiradírozhatatlan öröksége.

Az egyik, hogy mi magyarok vagyunk a legjobbak, de (vagy ezért) mindig kiszúrnak velünk. De mi nem hagyjuk ám.

A másik, hogy a többpártrendszerű liberális demokrácia, mindenféle szabadságjogokkal, fölösleges cafrang. Az egyéni és csoportszabadságnak nincs értelme, az egyes emberek jólléte részben az államtól függ, részben pedig attól, hogy mennyire lojálisak az egyetlen (központi, végrehajtó) hatalomhoz, ami egyenlő a magyar állammal. Orbán ezt a filozófiát kivetíti az Unióra. Eszerint akkor van létjogosultsága, ha nem követel a tagállamoktól mindenféle demokratikus hülyeségeket, meg az alapjogok betartását, ellenben gondoskodik például arról, hogy a tagállamok polgárainak zsebében a közeljövőben ne maradjon negyven euróval levesebb.

Más országoknak viszont más a történelme, másképp működnek. Az Orbán-stáb, amelynek számára minden politikai helyzet egy megoldásra váró propagandafeladat azzal a kizárólatgos céllal, hogy az uralmi elit kerüljön ki belőle győztesen, a történelmileg rendkívüli helyzetben az invázió kezdetén rosszul mérte föl az európai közhangulatot. Láthatóan bízott benne, hogy a nyugat-európai kormányok, különös tekintettel a németekre, ugyanúgy ráhagyják Putyinra az agressziót, mint 2014-ben, átvészelhető szankciókat rónak ki az oroszokra a rend kedvéért, továbbra is veszik az orosz gázt, mert abból sok van, és ha minden kötél szakad, Ukrajna lélegzethez jutása végett elfogadnak valamilyen, oroszok diktálta, betarthatatlan kompromisszumot (ahogy Minszkben, a 2015. február 11-ről 12-re virradó éjszakán).

Nem így történt. Az új német kormány kezdetben a szokásos Bagarja-stratégiát érvényesítette („a béke barátja”), de a külső-belső felzúdulás hatására rájött, hogy sokkal inkább Ukrajnának tartozik „történelmi felelősséggel”, mint Oroszországnak, rászánta magát a fegyverszállításra, és nem hagyta jóvá a balti-tengeri gázvezeték megnyitását (pedig mennyit dolgoztak rajta az oroszok az előző német kormányokkal karöltve).

Nyugat-Európa szembefordult Putyinnal, az EU olyan szankciókat vezetett be, amik – a magyar kormányhazugsággal ellentétben – Oroszországnak fájnak. Orbán abban is bízott, hogy az olasz választásokkal majd megfordul a trend, de Meloni határozottan kiállt Ukrajna mellett. Közben mind erősebb az Oroszországi Föderációval közvetlenül határos és a közvetlen orosz birodalmi elnyomást saját bőrükön tapasztaló nemzetek, a lengyelek és a baltiak hangja: ebben a helyzetben nincs lehetőség kompromisszumra, nem lesz béke, amíg az agresszor ki nem vonul Ukrajnából. (Nem mellesleg Orbán régi, megbízható fegyvertársai, a lengyel kormánypárt vezetősége riasztó, kerülendő példának tartja a magyar gazdaságpolitikát.)

Magyarország, legalábbis az Európai Unióban, egyedül marad, már most is a megvetés tárgya.

Kérdés, hogy a mindig racionális Orbán miért vállalja ezt a helyzetet. Igazából nem tudhatjuk. Az orosz nyomás egyértelmű, de miért éppen ez Putyin utasítása vagy kívánsága. És pontosan milyen érdeke fűződik hozzá Orbánnak?

Csak találgatni lehet, mi folyik a hangszigetelt ajtók mögött. Ránézésre valahogy összefügg a Magyarországnak „járó” uniós pénzekkel és azok joguralmi feltételekhez kötésével. Lehet pókerblöffszerű zsarolás a cél (ez nemcsak Baerbock német külügyminiszternek jutott eszébe). Lehet, hogy a kormány azzal számol, nem kapja meg a támogatást, és akkor már úgyis mindegy, sőt a Brüsszellel való szakításhoz kapóra jön ürügynek, hogy az úgynevezett „elvi” politikánk miatt utálnak ki az Unióból (ahogy a Fidesz tavalyig mindent elkövetett a neki sok mindenben kedvező néppárti tagság megtartásáért, aztán, amikor végképp nem tudott megkapaszkodni, és kiutálták, inkább kilépett. Elvi okokra hivatkozva, mintha saját jószántából döntött volna így).

És az is lehet, hogy a hagyományosan konfliktuskerülő Európai Bizottság végül is megadja a pénzeket, csak lassabban, feltételekkel vagy talán nem az egészet. Akkor pedig a propaganda mint a „magyar út” győzelmét adja el, hogy lám, Brüsszel is elismeri, hogy egyedüli nyílt Putyin-szolgaként nekünk van igazunk.

Mondom, nem tudhatjuk, ez nem Tippmix. Csak Magyarország szégyene a biztos, mert az már most is valóság. Meg az is biztos, hogy sokáig rajtunk szárad.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.