Szeretet, megbocsájtás
Na, most akkor karácsony tájékán ildomos lenne a szeretetről írni valami szépséges kommentárt. Meg a megbocsájtásról... De ne legyen patetikus és csöpögős.
Leül a dagadt orrú, náthás, eldugult fülű, láztól könnyes szemű kommentátor a géphez, elkezd anyagot vadászni.
A fejében még a tegnapi (és a hétfői) Winnetou-remake, amely szerencsére nem annyira remake, amennyire félt tőle, de nem is lesz kultuszfilm. Mondjuk, akkora operett sem, mint a hatvanas évekbeli filmek, azoktól realisztikusabb. Meg olcsóbb. Sajna, abban az értelemben szintén.
(Igen, ez időhúzás, addig sem kell a kommentátornak a gyilkolással foglalkoznia.)
Ezek nem hősök, ezek emberek. Kevesebb ugyan a gatyaletolós komediális epizódocska meg a széles gesztusokkal operáló zenére ide-oda lovaglás, gyaloglás a hegyek között, mint az eredetiben. Utóbbi miatt olyanok a helyszínváltások, mintha csak ide, a kerti budi melletti dombocska mögé ügettek volna el a szereplők. Ja, és kevesebb a szereplő is. Valamivel több, mint a Honfoglalásban, jegyezte meg az asszonykám, de ez a törzs mintha már félig kihalt volna. Mondjuk, lovuk sem volt túl sok.. És színész sem. A szajha (mint szubrett) és a Nsocsi (mint – kapaszkodjatok meg: – primadonna ) tudott hiteles lenni, a többiek jelen voltak és vagy jól néztek ki, vagy rosszul – ki-ki szerepe szerint. Winnetou bomvivánként gondosan szőrtelenített mellkasával nem elég hősies, ugyanez mellkas nélkül Old Shatterhandre is áll, Sam Hawkins pedig ugye mi más lehetne, mint táncoskomikus, csak épp – szerencsénkre nem Hollywoodban készült a cucc – táncmentesen. Ideje van hát a megbocsájtásnak. Ez jó alkalom az A hét mesterlövész remake-jét szintén megbocsájtani, bár azt azért igazán nem könnyű!!! Amúgy sem sok normális western készült a hatvanas-hetvenes évek óta, ha nem számítjuk a ’90-es Farkasokkal táncoló rendezői változatát (oké, ezen lehet vitázni), a ’92-es Utolsó mohikánt, a Nincs Bocsánatot (1992) vagy a 2012-es Django elszabadultot. (Az Aljas nyolcas vagy a Szenvedélyek viharában, a Kelletlen útitárs meg ugye mitől volna western?)
Ennyit az időhúzásról, szóval:
Örüljön, akinek csak ennyi megbocsájtani valója van!
„Máshol” szarabb. Na, itt sem rózsás.
Olvassuk, hogy kis hazánkban karácsonykor valaki agyonverte az apját. Egy másik alak pedig nyakon szúrta a testvérét. Van itt erőszak, kérem, több mint kellene.
Pár országgal odébb két török katonát élve elégetett az Iszlám Állam. Afganisztánban lefejeztek egy férje nélkül bevásárolni merészelő nőt. Hát csoda, hogy szöknek? Szíriából meg nem maradt szinte semmi. Onnan, aki nem szökik, meghal. Vagy örökké rabszolgája lesz valakinek, ha más hatalomnak nem, akkor a túlélés mindennapi fáradalmainak. Azt mondják páran, ne avatkozzunk ezekbe, az egy másik világ. (Nem másik: lásd fentebb az apagyilkost és a testvérgyilkost.) Nem kell őket megváltoztatni, nem kell exportálni a demokráciát. Nekik úgy jó. Nem hiszem. Akkor nem szöknének. És nem akarnának ők is minket megváltoztatni bombával, kamionnal... És ha már szeretet és megbocsájtás: nem hiszem, hogy tudnám irigyelni azt, aki megbocsájtaná magának, hogy a szeretetet fiókban hagyva félre tudna fordulni a világ ama tájától, ahol ölnek. Mert kényelmesebb. De persze az éjféli misén hangosan énekelné a... Mindegy. Nekik kell tudni önmagukat szeretni.
Ahogyan pl. a Fülöp-szigeteki elnök szereti magát. Pedig most állítólag ő a legújabb pótcsaknorris. Még Putyinon is túl tesz hősiességben. Nemcsak hogy nem pusztán medveháton lovagolva menti meg a szibériai tigriseket az ukrán nyugatbarátoktól, buziktól és lányzenekaroktól (ez ám a western, akarom mondani: eastern), hanem egyenesen a múltbéli gyilkosságaival henceg. Mondjuk, amellett, hogy kilövési engedélyt adott bárkire, aki bárki szerint drogos vagy dealer, már szinte mindegy is. Tiszta komcsikórea. Csupa szív, szeretet. Mindent a jó érdekében. Hogyan másképp?!
A Charlie Hebdo pedig ízléstelenségből vizsgázik a karácsonyi ünnepkörben. Örülünk, hogy megteheti, de nem örülünk, hogy megtette. Lehet persze az Alekszandrov együttesre sok mindent mondani. Profik voltak. Csak a cél, a mód, az ok és a körítés, az volt gyomorforgató. De hát nem hallgatta, aki nem akarta, akinek feljött a reggelije az agitprop giccstől, bármilyen profin is volt előadva. Viszont mégiscsak emberek voltak, családapák, fiak, szeretők. És nem fegyverrel harcoltak, hanem énekeltek, némi örömöt osztottak azoknak, akik az ilyen örömökre voltak vevők. Amolyan muzsikus vöröskeresztesek, akikre nem szokás lőni. Ugyanúgy nyugosztalja őket az Úr, ahogyan a lefejezett afgán nőket, a szír gyerekeket, a lengyel kamionost. Vagy az erkölcsi önkontrollt.
Vannak, akik valamely isten nevében ölnek a 21. században. Vannak, akik egy másik isten nevében megbocsájtanak és szeretnek. Akárki nevében, mindegy. Fő, hogy egyértelmű legyen a jó választás e kettő közül. Mert ma nem az. Sem itt. Sem amott.
