"Szeretnénk úgy élni, mintha az utolsó nap lenne, de aztán úgy halunk meg, mintha nem is éltünk volna"

A dunaszerdahelyi járásbeli Csilizpatason él, de Romániában született, Nagyváradon végezte el az orvosi egyetemet, majd Németországban kezdett el praktizálni, ahol letette az urológiai szakvizsgát és megszerezte uroonkológiai szakorvosi diplomáját. Jelenleg a Bécsi Egyetemi Kórház a munkahelye, emellett Győrben végez magánrendelést. Dr. Beleni Andreával az életpályájáról, a "nyugati" és a hazai egészségügyről, az orvos-beteg viszonyról beszélgettünk, és elárulta azt is, miért választotta az urológiát, ami a női orvosok körében igazán ritkaságszámba megy. INTERJÚ

"Szeretnénk úgy élni, mintha az utolsó nap lenne, de aztán úgy halunk meg, mintha nem is éltünk volna"
Dr. Beleni Andrea (Fotók: Cséfalvay Á. András)

A romániai Nagyváradon nőtt fel, hosszú németországi kitérő után pedig Ausztria, és legfrissebben a csallóközi Csilizpatas jelent meg mint állomás az életében. Az életútját összegezvén, mi vezetett Nagyváradról Csilizpatasra?

Romániában, Nagyváradon nőttem fel, a családom továbbra is ott él. Somlyón születtem, egy pici városkában, aztán néhány év elteltével a közeli Nagyváradra költöztünk. Gyerekkoromtól beszélek magyarul, de Nagyváradon már román tannyelvű iskolába és egyetemre jártam. Az orvosi egyetemen nagyon gyorsan rájöttem, nem tudom elképzelni, hogy orvosként otthon helyezkedjek el. Európai mércével mérve Romániában nagyon mások a kórházi körülmények, és az orvosi körökben is nagyon nehéz érvényesülni. Az édesanyám sem szerette volna, hogy orvosnak tanuljak, mert tudta, milyen nehéz lesz az érvényesülés az egyetem után, milyen nehéz lesz megteremteni és megtartani az egzisztenciámat.

Milyen célokkal indult el Németországba és hogyan helyezkedett el ott?

Először túlestem egy nyári gyakorlaton, hogy lássam, hogyan működik az egész. Nagyon tetszett a rendszer, adottak voltak a remek körülmények, „csak“ azt kellett csinálni, amit elvártak tőlünk. Bár az elején nehéz volt, mert csak angolul beszéltem, de rögtön belefogtam a német nyelvtanulásba is.

Hogy miért mentem külföldre? Egy jobb életet szerettem volna. Nem akartam hálapénzből élni, ami Romániában sajnos a rendszer részét képezte.

Horrorisztikus érzetet keltett bennem az, hogy ha otthon maradok, akkor hálapénzből kell majd élnem.

A szakvizsgát már Németországban tette le?

Igen. Befejeztem a tanulmányaimat Nagyváradon, és azonnal mentem Németországba. Az utolsó gyakorlat közben az urológus főorvos kérdezte, hogy nem szeretnék-e kezdeni az urológián. Azt válaszoltam, hogy majd elgondolkodom rajta, mert az urológia mint szakirány nem nagyon járt az eszemben. Németországban viszont nagyon megtetszett. Sosem gondoltam volna, hogy az urológián fogok dolgozni, de kaptam egy ilyen lehetőséget. Amikor megcsináltam az utolsó vizsgát Nagyváradon, már megvolt a szerződésem Németországban.

Ha nem titok, amíg nem jött az urológia, addig milyen irányultságon gondolkodott?

Eredetileg gasztroenterológus szerettem volna lenni, belgyógyászattal akartam foglalkozni. Szerintem a legtöbb női orvos ilyen irányba megy, aztán ott vannak a neurológia és a nőgyógyászok, de ezek nem mozgattak meg annyira. Az, hogy egy nő sebész legyen, Romániában teljesen tabu volt, így ez például meg sem fordult a fejemben. 

Hogyan és miért döntött végül az urológia mellett?

Nagyban közrejátszott, hogy elsősorban férfiak mennek urológusnak, és én ezt nem helyeseltem. Az urológia nemcsak sebészetről szól, hanem van számtalan terápiánk, ahol nem szükséges a kés után nyúlni. Ideálisnak tűnt számomra, hogy konzervatív orvosi terápiát végezhetek anélkül, hogy állandóan sebészeti beavatkozásokat kellene végezni. Például egy húgyhólyagműtét nyolc órát is eltarthat, és ilyen hosszú, nehéz műtétek nem vonzottak.

Németországban Ingolstadtban, Münchentől körülbelül 70 kilométerre dolgoztam. Egy nagyon nagy kórházban, ahol egyláltalán nem fogták vissza a fiatalokat – mint mondjuk Romániában. Nagyon sokat tanultam ott. Nem volt olyan, hogy nem engedtek minket érvényesülni, mert kezdők, fiatalok vagyunk, mindent együtt csináltunk a tapasztalt orvosokkal.

A Németországban eltöltött évek nagyon sokat segítettek abban, hogy felkészüljek az embereken való segítségnyújtásra.

Említette, hogy Németországban rendkívül pozitívan fogadták az orvosi körökben mint urológust. Milyenek voltak az első élményei a betegekkel, páciensekkel, ők hogyan fogadták önt mint nőt?

Elmondhatom, hogy nagyon meglepődtem. Az elején egy picit félénk voltam, próbáltam mindig kikerülni a középpontból, de nagyon jól fogadtak.

Németországban a páciensek sokszor hálásak voltak a kezelésért és az emberiességért, mert mi nemcsak a betegséget kezeljük, hanem az ember lelkét is. A páciensek sokszor írtak levelet, vagy hagytak kis kártyákat, amelyben kifejezték hálájukat.

Amikor bemész a szobába, az ember beteg és szenved, és te jössz egy mosollyal és egy jó szóval, az már nagyon sokat segít.

Ez szerintem tőlem – nőként – jól esett nekik. A férfiak egy picit talán másként működnek, picit kevésbé empatikusak. Viszont erre teljesen rácáfolt az én kedvenc németországi főorvosom, aki számomra igazi példakép is volt, hiszen amikor ő bement a szobába, mindig szépen beszélt a pácienssel, megértő volt velük. Sokat tanultam tőle, többek között azt is, hogy ez nagyon fontos a páciensnek.

Akkor ezek szerint egy bizonyos közegben mindegy, hogy az illető nő vagy férfi, ha rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek pozitív egyéniséggé teszik. Ön szerint mi a jó orvos három legfontosabb tulajdonsága?

Természetesen az a legfontosabb, hogy legyen jó szakorvos, jól tudja végezni a munkáját. Emellett legyen benne emberiesség és empátia. Szerintem ezek nélkül egy ember nem lehet jó orvos.

Ismerek nagyon jó szakorovosokat, akikből sajnos hiányzik a szociális készség. Ők is remek szakemberek, de szerintem, ha valaki tökéletes orvos akar lenni, akkor legyen empatikus, és bánjon a legemberibb módon a pácienseivel.

A szakmai pályája során előfordult, hogy valaki azért nem önt kereste fel mint urológust, mert nő? Esetleg megtörtént ennek az ellentétje, hogy épp azért keresték önt, mert nő?

Mindkettőben részem volt. Az egyik esetet sosem fogom elfelejteni. Egy fiatalember hererákkal jött a sürgősségire, ahol az állapota felmérését követően elmondtam neki, hogy műtétre lesz szüksége. Amikor alaposabban ki akartam vizsgálni, azt mondta, hogy azt szeretné, ha egy szakorvos vizsgálná meg. Én mosolyogtam egyet és mondtam, hogy én szakorvos vagyok. Ő pedig nézett rám nagy szemekkel és kibukott belőle:

„De hát maga nő!“

„És a nők nem lehetnek szakorvosok?“ – kérdeztem vissza.

Zavart a dolog, de a végén bocsánatot kért, és elmondta, hogy csak az ijedtség beszélt belőle.

Ami pedig a kérdés másik részét illeti... Sokszor helyettesítettem kollégákat Németországban vagy Ausztriában. Amikor jöttek a páciensek, picit meglepődtek, hogy egy nő ül a rendelőben. Miután elbeszélgettem velük és megvizsgáltam őket, később már egyenesen hozzám kérték az időpontot, mert meg voltak elégedve.

A visszajelzések azonban mindig változók. A kollégáim között is volt, aki azt mondta nekem, nem tudja megérteni, hogy egy nő miért foglalkozik urológiával. Orvosi körökben erre egy viccel szoktam válaszolni, amit Németországban hallottam: Nézd meg, mekkora a női urológus keze, és nézd meg, mekkora egy férfié. Látni fogod, melyik a kényelmesebb.

Mennyi időt töltött Németországban, illetve mi vezette ezt követően Bécsbe?

Nyolc és fél évig voltam Németországban – öt év rezidensidő, ezután volt a szakvizsga, majd maradtam még három és fél évet. Nagyon szép volt.

Majd megismertem a páromat, akivel egy ideig csak hétvégén tudtunk találkozni, amit nem lehetett sokáig húzni, nehezen lehet így építeni egy kapcsolatot. Szívesen dolgoznék Szlovákiában, csak a szlovák nyelvtudásom még gyenge, ezért Ausztria vagyis Bécs egy jó kompromisszumnak bizonyult, ott kerestem munkahelyet.

Milyen pozícióban dolgozik a Bécsi Egyetemi Kórházban?

Másfél éve csak uroonkológiával foglalkozom, és főorvosi műszakokban dolgozom Bécsben. Németországban nem sokat foglalkoztam ezzel a területtel, de mára nagyon megtetszett. Sok lehetőség van az egyetemen, próbáljuk az új terápiákat és gyógyszereket. Az eddig megszerzett tapasztalatommal szeretném az embereket segíteni a közvetlen környezetemben is, így a győri rendelőmben is támogatom, fogadom a pácienseket.

Európai mércével mérve a Bécsi Egyetemi Kórház milyen színvonalat képvisel?

Európában ez a legnagyobb egyetemi kórház. A volt igazgató alatt egy picit veszített a színvonalából az urológia, mert ő mellőzte a kutatást, de mióta 2014-től új vezetője van az intézménynek, elmondható, hogy a kutatás robbanásszerűen megugrott.

Mi a nyugati – Németország, Ausztria –  ellátás és egészségügy, valamint az itteni – Magyarország, Szlovákia, Románia – egészségügy között a különbség?

Nem is gondolná az ember, de bizony nagy különbség van az ausztriai és a német egészségügy között is. Ausztriának még kell idő, hogy eljusson arra a szintre, mint a németek.

Németországban a páciensek legfeljebb arra panaszkodnak, hogy sótlan az ennivaló, amit én mint kelet-európai nem igazán tudok komolyan venni, mert tudom, milyen Romániában, milyen Magyarországon és milyen Szlovákiában a kórházak színvonala, felszereltsége. Németországban mondhatni luxus van, Ausztria pedig most kezdi felvenni ezt a fonalat, ott a régi kórházak sajnos hasonlítanak az itteniekhez. Például simán megtörténik, hogy a szobában fekvő pácienseknek nincs saját fürdőjük és vécéjük, ki kell menniük a folyosóra.

Nem szeretném minősíteni a részleteket, én optimista vagyok, és biztos vagyok benne, hogy a színvonal errefelé is javulni fog, a kórházak pedig fejlődésnek indulnak, csak ehhez idő kell.

Órákat beszélgethetnénk a körülményekről, de szerintem inkább az egészségünkre kell koncentrálni. Nap mint nap dolgozunk, hogy pénzünk legyen, miközben az egészségünket pedig elhanyagoljuk. Szeretnénk úgy élni, mintha az utolsó nap lenne, de aztán úgy halunk meg, mintha nem is éltünk volna.

Panaszkodhatunk az ellátás színvonalára, a felszereltségre, a körülményekre, aztán amikor már nincs mire, akkor a sótlan vacsorára, de közben azzal is törődnünk kéne, hogy nap mint nap mit teszünk az egészségünkért. Amikor valaki beteg lesz, mindenét odaadná, hogy kigyógyuljon. De azt a „mindent“ nem egyszerre, hanem apránként, a mindennapjainkban kell odaadni, kell megtenni magunkért.

Abból kifolyólag, hogy a bécsi a legynagyobb egyetemi kórház Európában, arra következtetnék, hogy urológusként ön igazán találkozik azokkal az esetekkel, amik a legújabbak leggyakoribbak vagy legritkábbak a térségünkben. Mik ezek?

A prosztatarák sajnos Ausztriában is gyakori. Aminek ritkaságnak kéne lennie, az például a nagyon agresszív, úgynevezett neuroendokrin húgyhólyagrák. Ilyenből egy évben fél tucat páciensnek kéne lennie egész Ausztriában, de érdekes módon az utóbbi hónapokban csak nálunk a klinikán volt hat ilyen páciens. Ez a megbetegedés tényleg nagyon ritka, ezért is furcsa, hogy most egyszerre jöttek ilyen páciensek. Ez a megbetegedés rendkívül agresszív, és nagyon sajnálom ezeket a betegeket, mert leggyakrabban fiatalok.

Emiatt fektetünk nagy hangsúlyt genetikára, a megelőzésre. A fiatal embereknél, ha jön egy agresszív rák, akkor az kódolva volt genetikailag. Éppen ezért szűréseket kell csináni az érintettek családjában, mert ha például a szülők esetében is előfordul egy ilyen rákfajta, akkor a gyerekeket is ellenőrizni kell, és felvilágosítani, hogy tudják, mire kell mindig vigyázni, mit kell magukon vizsgálni, milyen gyakran kell szűrésre járni. Kezdetleges stádiumban ezek a daganatok is kezelhetők.

Vannak különféle szexuális úton terjedő megbetegedések, amelyek az urológus hatáskörébe tartoznak. Mi választja el a bőr- és nemi beteg-gondozó orvos, illetve az urológus tevékenységét?

Az urológus és a bőrgyógyász tevékenysége között lehet, és van is bizonyos átfedés. Ausztriában például a szifilisszel a bőrgyógyász foglalkozik, viszont Németországban az urológus. Ez különbözhet minden országban, elejével nem is értettem, hogy miért. Hogyha hozzám jön egy páciens ilyen gonddal, én biztosan kezelném, és nem küldeném tovább, tanultam erről, képeztek erre.

Jelenleg a leggyakoribb szexuális úton terjedő betegség a humán papillomavírus, azaz HPV. Ha bőrgyógyász vesz mintát a péniszről vagy a herezacskóról, és kimutatható benne a HPV jelenléte, akkor a pácienst továbbküldi az urológushoz.

A fiatalok szexuális téren szinte mindent és mindenkivel kipróbálnak, ezért a HPV elterjedőben van.

Németországban például már készítettek egy adatbázist, amely kimutatta a fertőzések növekedését.

A nők esetében adott, hogy mikor kell elmenni nőgyógyászhoz, kellene ilyennek létezni a férfiak esetében is?

Az európai javaslat szerint, amikor prosztatrákszűrésről beszélünk, a férfinek, akinek volt a közeli hozzátartozói körében ilyen megbetegedés, 40 éves kortól évente egyszer kéne eljárnia szűrésre. Az olyan férfiak esetében, ahol nem fordult elő prosztatarák, ott 45 éves kortól javasolt ugyanez.

Másrészről fontos, hogy egyszer egy évben a háziorvos elvégezzen a páciensen egy vizelet- és vérvizsgálatot, ezt is vehetjük afféle szűrésnek.

Fontos, hogy az emberek tudják, mire kell vigyázniuk. Ha példuál van egy férfi vagy női páciensem, és tudom, hogy van kisfiuk, akkor mindig szólok nekik, hogy a gyereküket szoktassák rá az önvizsgálatra.

A nők is tudják, hogy meg kell tapintaniuk a mellüket. Sok lány megy már 18 évesen, sőt akár korábban is nőgyógyászhoz és megtanulják mit kell a testükön ellenőrizni, ez automatikussá válik. Ez hiányzik a fiúk, a férfiak esetében.

Mi az, amit szeret a munkájában? Milyen az az élethelyzet, amikor azt mondhatja, hogy jó helyen van, jól végzi a dolgát?

Ahogy a beteg ki van szolgáltatva az orvos viselkedésének, úgy az én hozzáállásom is attól függ, hogyan tudok segíteni, és milyen visszajelzés jön a pácienstől.

Az utóbbi másfél évben Bécsben csak daganatos betegekkel foglalkoztam, és ezen a területen bizony rendszeresen eljön a pillanat, hogy az orvos látja, egyre kevesebbet tud tenni, és a beteget el fogja veszíteni. Ezekben a szituációban is próbálok ott lenni, beszélni a beteggel, a családdal, könnyebbé tenni a búcsút. Ha megköszönik, vagy csak látom, hogy hálásak ezért, akkor nagyon örülök.

Ha egy olyanfajta pácienssel találkozom, akiért hiába dolgozom minden tudásomat és emberségemet beleadva, ő sosem lesz elégedett, akkor az egy picit le tud húzni. De megsértődnöm sosem szabad.

Nemcsak az orvos a beteget, hanem a páciens az orvost is feltöltheti pozitív energiával. Ha úgy érzem, hogy amit én adtam, mondtam vagy csináltam, az segít az embernek, akkor boldogan megyek haza.

(db)