Szexuális, opera, zaklatás
Noha első látásra a cikk tárgya kérdéses lehet, nem hiába a címbéli utalás.
Mert ha azzal kezdeném, hogy de jó operába járni, a nyájas olvasók átkattintanának a párducmintás modellek fotóira. Amiről szó lesz, opera ugyan, de szexuális és igenis kapcsolatos vele a zaklatás. A kultúra zaklatása. Akár több felől nézve.
A Magyar Állami Operaház (tartalom), ill. az Erkel Programiroda (szervezés, menedzselés) közös projektje az Operakaland elnevezésű sorozat, mely keretében sok ezer, miheztartás végett csak 2017 őszén harmincezer (vesd össze akár focimeccsek látogatottságával) diák jut el operába 1 eurós, pardon: 300 forintos belépőjeggyel (vesd össze a hétköznapi jegyárakkal: huhhhh….)
És bizony, szlovákiai iskolák is részt vesznek az előadásokon, amelyekre saját vagy egyéb forrásból nehéz lenne eljutni. Van tehát közünk a dologhoz. Mégpedig nem csupán azért, mert határon túli magyarként épp olyan joggal jutunk el oda, mint a magyarországiak, hanem elsősorban azért, amiért a szlovákiai magyar, vagy nem magyar, vagy félig magyar stb. gyerek számára is fontos, hogy nem holmi sulimatinékat és haknikat kapjon, hanem művészi értéket.
Na már most, mivel csak részben költ a magyar állam az én adómból is az Operára (ha nem lenne olykor ottani bevételem, akkor is fizetek, fizetünk magyar áfát a magyar dinnyéért a tarjáni piacon, vagy Túró Rudiért, vagy a strandon…), csak részben kell, hogy érdekeljen, vajon Ókovács Szilveszter mennyire fideszes, menyire politizál, sztrájkolnak-e az alkalmazottai, mit gondol Fischer Ádám és gyermekei nemzetiségéről, hogyan pályázik stb. Bár most már van erről véleményem, az egy másik mese lenne, nem feltétlenül csak az igazgató személyéről, hanem az egész rendszerről, mellyel Ókovács látszatra mintha egyre többször állna szemben...
Viszont az közvetlenül érinti iskolám diákjait, ha az Operát az Operakaland kapcsán zaklatni (kedves olvasó, még nem erre vonatkozott a szexuális szó a címben) kezdik a műkedvelő barmok, a provincializmus hősei, a „gyermekvédő” prüdéria szószólói és hasonló élőlények. Ókovács két cikkben foglalkozik ezzel itt és itt. És abban igenis igaza van, hogy nem lehet, de legalábbis nem érdemes konzerválni az operarendezés „hagyományait”. Meg abban is, látjuk, hogy nem létezik átfogó forradalmakat sem indítani, csupán olykor-olykor, alkalmanként beletüsszenteni a borsos szelencébe.
A magyar és a külhoni magyar gyerek érdeke egyaránt az, ha az operát (és megjegyzem, bár ezért majd engem érnek zaklatások: a népzenét is) folyamatosan „piszkáljuk”, új arcot találunk neki, aktualizáljuk, domesztikáljuk, újraöltöztetjük, kifordítjuk-befordítjuk satöbbi. Hogy megmaradjon és éljen. Különben, már bocsánat, beledöglik önnön réges-régi állapotának (erre mondják a folklór esetében, hogy autentikus, bár nehéz ezt definiálni, mert egy-egy dalnak, táncnak, szövegnek megannyi autentikus verziója került felgyűjtésre…) valamelyik valójába. Amely állapot nem szól hozzánk. De leginkább nem lesz autentikus. Mert mitől lenne az? Rögzített lesz és kész. Megmarad valamilyennek. A világ pedig elhalad mellette, mert a világ nincs tekintettel a begyöpösödöttségre, sem a konzerváltságra. A opera kifekszik majd, mint molyos medvebőr a kihűlt kandalló előtt. Nem lesz tüze, maximum tűzveszélyes lesz. Unokáink sem fogják látni, mert őhozzájuk nem szól, ha nem piszkáljuk,nem találunk neki új arcot, nem aktualizáljuk stb. Műtárgy marad egy vitrinben.
De nekünk nem műtárgy kell, mi, közönség nem vagyunk múzeum, ahol élettelen dolgozat látni, hanem élő művészetet kívánunk, amely képes megszólítani.
Megint kapok a pofámra, de tisztázzunk már egy kompetenciazavart: a hagyományt nem őrizgetnie és ápolgatnia kell a művésznek, arra ott a múltat számom tartó múzeum vagy más múzeumjellegű intézmény. Amely viszont ne védje már meg a múltat a jelentől és a jövőtől, mert nem az a dolga. A művész dolgozzon az alkotáson, az alkotással. Keltse életre. Leheljen bele valamit, ami a saját korában és esetleg a jövőben lélegezni, túlélni képes. Ahogyan a képzőművészet és az irodalom, sőt az építészet is túltette magát ezen a szakaszon lassan egy évszázada, úgy a magyar operának is hasznára válna, ha közönsége (tisztelet a kivételnek) túltenné magát a prűd konzervativizmuson. Vagy minimum kapcsoljon néha át a Mezzo tévé egy-egy „nyugati” operaelőadására…
Hábetler András Figaro-rendezése élő. Lehet ugyan fikázni, de attól még hossza ellenére többet mondott a gyerekeknek, mint ők maguk is feltételezték volna. Mert a Figaro aktuális. Rokokó kosztümökben is az lenne, hála Mozart és Da Ponte (nem mellékesen az uralkodó II. József udvari művésze – aki akar, kereshet párhuzamot Ókovács és az udvar között, én most ezzel nem foglalkozom) és Beaumarchais zsenialitásának. Nem hiába tiltották be Beaumarchais darabját a maga korában, s lám, most is sokak köreit zavarja.
Egy éppen politikai kampány közepén a média figyelmét kiérdemlő képviselőjelölt (Almaviva gróf helyett) alkalmazottját zaklatja (hagyjuk már az első éjszaka jogát, az csak egy eufemizmus volt az értelmezés történetében). A hatalmával visszaélve. Szexuálisan! Tessék ettől kérem aktuálisabbnak lenni Magyarországon, és Szlovákiában és a világban! Tudom, az ősbemutató 2013-as, az eredeti pedig 1786-os. És tessék, akkor is. Nem fogom a darabot sem az előadást elemezni, elég, ha annyit írok, az általunk látott rendezés az adott előadáson működött. Hábetler bevezetője és összekötői számomra túl direktek voltak, viszont két évtizednél hosszabb pedagógiai tapasztalatom szerint hasznosak. A hangzás kiváló, az énekteljesítmények pedig kifogástalanok. Hibátlan előadás ugyan nincs, de nem vettünk észre semmilyen megbocsájthatatlan dolgot, sőt, örültünk, hogy nem zanzásított „diákelőadást” kaptunk, hanem egy / a mindenkori közönséghez méltót.
Ami a szervezést illeti, beleértve a Magyar Nemzeti Galéria délutáni múzeumpedagógiai foglalkozását, Szlovákiában, és Magyarországon egyaránt régen találkoztam akkora készségességgel, rugalmassággal, tisztelettel, jó szándékkal és szakmai profizmussal, mint az Operakaland esetében. Az első e-mailtől a köszönő és összegző levelekig. Pedig köztudottan olyan publicista hírében állok (nem is sejtem, miért), aki egy villanyoszlopba is képes belekötni.
Szóval, ha valaki éppenséggel bele kíván rúgni Ókovácsba, akkor keressen más okot, de a társulatot, a rendezést, és az Opera „ifjúságpolitikáját” tessék szépen békén hagyni, már csak „nemzeti” szempontból is, ha történetesen a művészet értéke, a zene, a színház nem is érdekli a zaklatókat. Mert az függetlenül attól, mi zajlik vagy nem zajlik a kulisszák mögött (és most nem a színháziakra gondolok), a nézőtér felől ítélve rendben lévőnek látszik.
