Szívközép

Varga Judit (Fotó: MTI)

A teljes miniszteriális poszt ugyan névleg az Európai Bizottság idén először kiadott „jogállamisági” jelentésére válaszol, de olyan gondosan ki van munkálva és annyira kiszámítható a tartalma (Soros áll a támadás mögött, Magyarország prímán betartja az uniós alapértékeket), hogy aligha születhetett hirtelen felháborodásból. Mondjuk inkább úgy, hogy a – különben elég ártalmatlanra sikeredett – jelentés tette aktuálissá a panelgyári szöveg szerdai összeszerelését.

Maradjunk csak a föntebb idézett mondatnál, sokat megmutat abból, hogy gondolkodik a magyar vezető politikai elit.

Először is: Varga Judit szemszögéből a magyar és nemzetközi médiában lényegében két oldal áll szemben egymással, az egyiken baloldali és liberális, a másikon konzervatív és kereszténydemokrata csatornák működnek.

Felhívom a figyelmet az „és” kötőszóra. Ez arra utal, hogy politikai oldalanként két különböző, de szövetséges, összetartozó irányzatról tud a kormány. Most éppen, ezen a héten.

A megkülönböztetés csikicsukiszerű. Orbán miniszterelnök a tusványosi szentbeszédet pótló Magyar Nemzet-cikkben például tökéletesen egybemossa a baloldalt a liberalizmussal, sőt a szerinte liberálissá vált kereszténydemokratákkal (Trzaskowski varsói főpolgármester, az Európai Néppárthoz tartozó Polgári Platform alelnöke például az ő szemében baloldali).

Másfelől ugyancsak Orbántól azt tudjuk meg, hogy „a konzervatív-kereszténydemokrata hagyomány szíve közepe” nem más, mint a „nemzet, a család, a vallási hagyomány” hármassága; azt a kereszténydemokratát, aki nem ezt vallja, megfertőzte a hatvannyolcas liberalizmus, ami ilyenformán nem egyéb, mint szélsőbal.

A helyzet az, hogy ennek a gondolatnak a mélyén van valami rejtett igazságmag: a magukat liberálisnak vallók közül is sokan hajlamosak a liberalizmust a posztmodern, alapvetően balos kritikai elmélettel azonosítani, úgyhogy bizonyos értelemben elébe mennek a gyomrosnak. De erről a kérdésről (mi az, hogy „balliberális”?) talán inkább lappangó sorozatunk egy másik részében ejtünk szót.

A lényeg az, hogy míg az ellenoldalon nem különböztetik meg a baloldalt a liberálistól (és a liberálisnak mondott politikai irányzatot a nyugati civilizációra mindinkább jellemző liberális politikai berendezkedéstől), igazából a kormányoldalon se lehet megmondani, mi a különbség a kereszténydemokrata és a konzervatív között.

Az az ideológia ugyanis, amit Orbán kereszténydemokrata-konzervatívnak nevez, biztosan nem liberális, de nem is demokrata, inkább az 1945 előtti tekintélyelvű kisérletezés öröksége (ausztrofasizmus, Salazar Új Állama, az Opus Dei gazdasági reformjai előtti francóizmus, a vichyi Franciaország). És ha a való életet nézzük, Magyarországon a kereszténydemokrácia mint politikai erő nem létezik.

Praktikusan: Varga Judit csak azért említi ezeket az irányzatokat most külön, hogy fokozza a változatosság benyomását, mintha Magyarországon akkora médiaszabadság lenne. Kettő mégiscsak több, mint négy. (A „változatosság” kifejezést azért használom, mert utálom a „sokszínűséget”, ami viszont az uniós dokumentumok magyar fordításából már jóval 2010 előtt kiszorította azt, amiről liberális demokráciában szó volna: a pluralizmust).

Lépjünk tovább. A miniszter szerint a baloldali és liberális „médiacsatornák” (hadd emlékeztessem a magyar médiatörvények utánozhatatlanul és célzatosan nyakatekert szakszavára: médiatartalom-szolgáltatók) „uralják” a nyugat-európai médiát, és ettől nem jutnak szóhoz a „kereszténydemokraták és konzervatívok” (értsd: Franco és Salazar, Dollfuß és Schuschnigg, Pétain és Laval örökösei).

Azaz a balliberális érdekszövetség Nyugat-Európában olyan hatalomként operál, ami meg tudja határozni, milyen tévét nézzen, milyen rádiót hallgasson, milyen újságot olvasson, milyen profilt kövessen a médiafogyasztó. Mifelénk ellenben a jó, „konzervatív” kormányzat megengedi, hogy a média változatos legyen, a szépség kedvéért.

Médiaszabadság tehát, ahol a publikum dönt a szabad piacon szabadon működő portálok, lapok, rádióállomások fennmaradásáról, nincs. Jó hatalom van és rossz hatalom, ami a médiáról dönt; arról, hogy mi jusson el a nyilvánossághoz.

Varga Judit legalábbis így látja a saját helyzetét a médiához viszonyítva. Ő természetesen jó.

Legyünk hálásak.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.