Szlovák Nemzeti Napok Komáromban

Egyébként Komáromban magyarok is élnek. Valamivel talán még többen is, mint a szlovákok, csak ezek a magyarok rejtőzködő életmódot folytatnak, amolyan Adytól tanult „ Itt valahol, ott valahol”-osat.

Mondok egy, vagy két, vagy három példát: például itt van ez a Jókai Napok. Minden évben itt van. Emlékezetemben úgy él, mint a felvidéki magyar amatőr színjátszás ünnepe. Megmozdult a város magyarsága, megteltek a játsszóhelyek, Komáromba költözött a sajtó, várt emberi és szakmai találkozások színtere volt, esemény, a szó legnemesebb értelmében. Transzparensek hirdették a fellépő együtteseket, a kísérő eseményeket.

Mostanában, ha valami elvetemedett érdeklődő a tett színhelyét keresné, GPS segítségével sem találna oda, nincs szellemi útvonal.

Egy belterjes közeg, szigorú szabályok szerint bonyolítja le az eseményt, majd az utolsó napon, a kicsúcsosodás idején, Jókai szobrának megkoszorúzásán részt vesz két szervező, egy versmondó, valamint a füleki Apropó diákszínjátszók. Idén például a három komáromi csoportból senki. Meg Komáromból se senki. Meg máshonnan se.

Amúgy viszont a Jókai Napok valamiféle fesztivál lenne (lehetne) csak úgy tűnik, hogy a szervezők már belefásultak, nyűgnek tekintik, ha akadna is ötlet, egyszerűbb, ha nem valósul meg. Minek cifrázni?

A Jókai Napok előtt minden évben felbukkan március 15. , a szomorúság, a keserűség, az önmarcangolás, az üres szólamok emléknapja. A sivárság ünnepe.

Lehetne más is? Lehetne. Miért nem más? Azért, mert a rendszerváltozás után kicsinyes pártpolitikai vajúdások színterévé vált, a pártok pedig a történet folyamán megbuktak. Az egyik így, a másik úgy.

A megbukott pártok vezetői, akik korábban gyújtóhangú szónoklataikat harsogták Jókai, meg Klapka szobránál, már meg sem mernek jelenni az ünnepen, vagy, ha mégis, Mátyás királyra játszva, elvegyülnek a tömegben.

Mert az egy dolog, hogy ez a politikai garnitúra úgy, ahogy van, hitelét vesztette, kivakációzta magát, mehet nyaralni. Az, hogy hitefogyottá, megalázottá, melankólikussá tették az itt élő magyarságot, nem jut el az agyukig.

Koszorúzzunk. Lehajtott fejjel. Szigorú arccal. Vérző szívvel. Gyászzene kíséretében. Pedig ünnepelhetnénk is: jó muzsikával, tánccal, énekszóval, mint, mondjuk a komáromi szlovákok.

A vidám ünneplésről, mint lehetőségről jut az eszembe: kip-kopp, Szent István kopog az ajtónkon, államalapítónk. Jól feladta a leckét az esedékes szónokoknak idegengyűlölet és idegenszeretet terén. Imréhez intézett intelmei a vendégek befogadásáról és gyámolításáról aktuálpolitikailag most egy kicsit necces, mi több elgondolkodtató. Egyszerűbb lenne tán Istvánnal is azt tenni, mint Cirillel és Metóddal: átadni a szlovákoknak, bajlódjanak vele; mi úgysem tudunk a magyarság történetével mit kezdeni. Összehajolni pedig kézenfekvőbb a borospincék mélyében.