A szocialisták egynapos tündöklése és gyors bukása

Öt hét elteltével bebizonyosodott, hogy a kormányt emiatt és így nem lehet megdönteni. Ekkor, 2006. október 23-án a Fidesz a kormány megbuktatásának bevallott szándékával népszavazást hirdetett. De nem az őszödi beszéd vagy a demokrácia vagy a nemzeti szuverenitás valamilyen más alapvető sérelme miatt, hanem a kormány hét népszerűtlen, de gazdaságpolitikailag mellékes intézkedése miatt. A hét kérdésből végül három lett, egyszerűsítsük le egyre, a 300 forintos (mai árfolyamon 1 euró) orvosi vizitdíj elvetésére, úgyis mindenki úgy emlegeti: a vizitdíj-népszavazás. Akarsz fizetni? Akar a frász! Kész a kocsi.

A népszavazást másfél év múlva – az Alkotmányt kifacsaró alkotmánybírósági segédlettel – megtartották. A vizitdíj megszűnt, ez ugyan semmi érdemleges törést nem okozott a gazdaságban – törte az 2008 őszén a válság, viszont egy évvel és tizenkét nappal a népszavazás után, 2009. március 21-én Gyurcsány lemondott, majd újabb egy év múlva pártja, az MSZP nagyon elveszítette a választást.

A Magyar Szocialista Pártban ebből az szűrődött le, hogy ha egy ellenzéki párt népszavazást kezdeményez a kormány egy népszerűtlen intézkedéséről, akkor a kormány megbukik, majd a kormánypárt elveszíti a választást. A „post hoc ergo propter hoc” következtetési hiba iskolapéldája.

Nem emlékeznek rá, hogy ha a 2008-as népszavazási kampány kezdetén tartják a választást, akkor a Fidesz nem kétharmaddal, de majdnem háromnegyeddel győz az aránytalan választási rendszerben. (A Medián felmérése szerint a választani tudó biztos szavazók 64 százaléka szavazott volna a Fideszre, 25 az MSZP-re. A két párt erőviszonya ma nagyjából hasonló.)

És nem emlékeznek rá, hogy Gyurcsánynak – aki pártjában sokkal gyengébb volt, mint most Orbán a Fideszben – egy év és egy gazdasági világválság kellett, hogy lemondjon. Egyszóval nem a népszavazás miatt mondott le (sajnos).

Az MSZP tehát talált egy népszerűtlen kormányintézkedést (vasárnapi boltzár), gondolta, hogy ha megkérdezi a népet, tetszik-e neki, arra a nép azt fogja felelni, hogy nem. Így az ellenzéki párt valamilyen úton-módon majd meggyengítheti a kormányt, és több szavazata lesz a következő választásokon, Benyújtotta volna kezdeményezését az illetékes irodának, de mivel a párhuzamos témájú kezdeményezések között az elsőbbség dönt (az iroda bejáratánál van egy blokkolóóra, abba kell bedugni a dokumentumot, ráüti az órát-percet, a Fidesz támogatói köre ezzel visszaélt, előkerült egy kormánypropaganda-plakátokról ismert asszonyság, meg a Fradi néhány kopasz „szekusa”, és utóbbiak elzárták az MSZP képviselőjének útját a készülékhez, és közben, nyilván örömszerzés céljából, válogatott trágárságokkal inzultálták, amíg az asszonyság blokkolt. A rendőrök meg nézték és hallgatták.

Egy napig attól zengett a magyar nyilvánosság, hogy vége a demokráciának, új szakasz kezdődött.

Eléggé magányos vagyok azzal a véleményemmel, hogy a magyar képviseleti demokráciának (vagyis egyáltalán a demokráciának, mert a modern korban a demokrácia, az képviseleti) a vizitdíj-népszavazással lett vége, pontosabban: azzal a 2007-es alkotmánybírósági határozatcsomaggal, amely jóváhagyta ezt a népszavazást.

Ez ugyanis megerősítette a magyar politikai közösség tudatában azt a képzetet, hogy a kormány bármilyen népszerűtlen gazdasági intézkedését az állampolgárokból, mint fogyasztókból álló bármikori többség népszavazással semmissé teheti. Így a kormány nem tehet olyan intézkedést, ami az adott pillanatban a fogyasztók többségének kellemetlen, akár van gazdasági-szakmai értelme (vizitdíj), akár puszta szívatás (vasárnapi kötelező zárva tartás). Mindig az adott pillanat többségének kedve szerint kell kormányoznia.

Ez az elv egyrészt romba dönti a gazdaságot. Elég kárt okoznak így is a kampányköltségvetések, de azok csak egy rövid időszakra korlátozódnak, és az egyes választói rétegeket megcélzó hosszú távú ígéretek, de azoknak a kártékonysága csak sokára derül ki. A népszavazás általi vagy a népszavazás fenyegetésében folytatott kormányzás viszont permanens kampányt és azonnali károkat jelent. Ami nagyobb baj a demokrácia szempontjából: ez nem kormányzás, hanem folyamatos kívánságműsor, és így nincs értelmük a választásoknak.

A fogyasztói népszavazás tehát már önmagában rombolja a demokráciát. Tény azonban, hogy alkotmányosan lehetséges. Tehát az, hogy valakit fizikailag megakadályoznak a politikai jogai gyakorlásában, a képviseleti demokráciával nem feltétlenül együtt járó, de ugyanolyan fontos elvet, az alkotmányos liberalizmust rombolja. Nemcsak hogy a demokrácia csökött, hanem szabadság sincs.

Nem lehet tudni – vagy nem lehet bizonyítani a sejtésünket arról –, ki küldte a Nemzeti Választási Irodához a kopaszokat. (Ahogy azt sem, ki küldte a kopaszokat 2006 szeptemberében a tévészékházhoz, ki szervezte az ostromot. A közvéleménynek még a baloldali-liberális oldalát is annyira kielégítette – mármint szellemileg – a „Gyurcsány a hibás, megérdemli” tétele, hogy nem is nagyon kérdezett rá akkor. Utólag van róla elmélet, de a felderítés nem publicisták, hanem a bűnüldöző szervek dolga lett volna.)

Mellesleg: nem követtem túl figyelmesen az eseményeket, nem tudom, bejelentették-e nyilvánosan a szocialisták, melyik napon hány órára mennek az NI-hez blokkolni. Ha igen, hiba volt, történt már ilyen bevetődés, igaz, „szekusok” nélkül, pontosan az MSZP ellen, éppen a boltbezárás témájában. Ennyire nincsenek tisztában az országgal, amelyikben élnek? Ha nem jelentették be nyilvánosan, akkor honnan tudta a herceghalmi asszony és a kopasz csapat, hogy az adott időpontban ott kell lenniük? Kik és hogyan szerezték meg az információt, és továbbították a beavatkozó különítménynek? Hogy a szocialisták erre a kérdésre botfülűek, az nem meglepetés.

Mindegy, az asszony és a kopaszok arcátlansága váratlan áldás volt a szocialistáknak. Hosszú idő után most először fogta pártjukat a közvélemény igényesebb része az ellenzékben éppúgy, mint kormányoldalon. „Ilyet mégse lehet…” Az MSZP most az egyszer áldozat volt, mint mindannyian, akik nem tartozunk a védettséget nyújtó politikai kasztba, és olyan jóban sem vagyunk a kaszton belüli kormányoldallal, hogy megvédjen a saját rablásaitól és károkozásától.

A kegyelmi pillanat eltartott egy napig.

Másnap Orbán bejelentette, hogy népszavazást kezdeményez arról, hogy Brüsszel ne küldhessen ide kvóta szerint 1300 menekültet. Hogy ezzel mit akar azonkívül, hogy a „migráns”-ellenes hisztéria kifáradóban van, és ébren kell tartani, különben még a népek észreveszik a kormányzás belső csődjét és külső megalázkodását – nem Brüsszel, hanem az oroszok előtt, senki sem tudja. A föltett kérdés alkotmányjogilag és nemzetközi jogilag képtelenség, következménye pedig – a hazai hülyítésen kívül – nulla, mert egy magyar népszavazás eredménye a többi tagállamot nem kötelezi semmire.

Amellett éppen az Orbánék által módosított törvény szerint az országos népszavazás akkor érvényes, ha a választópolgárok legalább fele érvényesen szavazott, vagyis az ellenzék egy sima bojkottfelhívással akkor is könnyen érvénytelenné teheti, ha egyébként az álláspontja veszítene.

De mit vág erre a hírre kapásból Tóbiás József, a szocialisták elnöke?

„Nagyon szeretné, ha a miniszterelnök lenne olyan bátor, hogy a kvótareferendumhoz kapcsolja a vasárnapi boltzár eltörléséről szóló népszavazást is. (…)ha ez így történik, akkor érdekeltek lesznek abban, hogy a népszavazás ezekről a kérdésekről sikeres legyen. A kvótareferendumról azt mondta, az MSZP egyetért azzal, hogy ne lehessen az Országgyűlés feje felett a magyar emberek életét befolyásoló döntést hozni.”

Állítólag elnökségi döntés nélkül jelentette be, hogy „az MSZP” mivel ért egyet, de akkor is: felszántani, sóval behinteni.

Kevésbé indulatosan: lehet ábrándozni az Orbán-rendszer megdöntéséről, de az nem valósulhat meg addig, amíg a huszonhat éve regnáló politikai kaszt másik fő pillére, az MSZP állva marad, és vezetőit demokratának tekintik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.