Szolidaritás? Önvédelem!

Palkovics László innovációs és technológiai miniszter közölte az akadémiai intézetvezetőkkel, hogy 2019 áprilisától az MTA kutatóközpontjai projektalapú működésre állnak át. Ez magyarul azt jelenti, hogy a kormány terve szerint mostantól a minisztériumban döntik el, ki és mit kutathat,  és mennyi pénzt kap rá. Félreértés ne essék: nem beleszólnak, hanem eldöntik.

Szolidaritás? Önvédelem!
A kormány embere - MTI

Mivel a tudományos kutatás szabadsága – hiába van róla szó az Alaptörvényben – magyar állami szemszögből mára holt betű lett, és eleve túl általános fogalom, könnyen elcsépelhető – nem sokat érek vele, ha egyszerűen leírom, hogy végveszélybe került. Talán hasznosabb, ha a praktikus oldaláról közelítem meg: értelmetlen elgondolás, hogy egy hatóság döntheti el, sőt tervezheti meg, hogy tehetséges és felkészült emberek gondolkodása milyen pályát járhat be.

Kérdés, hogy mi ezzel a kormány célja. Csak feltevéseim vannak, nem tudom egyiket sem bizonyítani.

Mivel a kutatócsoportok között vannak, amelyek a magyar világot kutatják, és olyan eredményekre jutnak, hogy a kormány szakpolitikái súlyos bajokhoz vezettek, a rendszer logikájából simán következhet, hogy a politikusok nem a kormányzáson javítanak, hanem megbüntetik azt, aki a bajokról beszél.

De az is lehet, hogy nincs aktuális politikai céljuk vele, s egyszerűen zavarja őket, hogy létezhet a kormánytól független gondolkodás és cselekvés. Mindent kézben akarnak tartani.

Végül ha szeretném az összeesküvés-elméleteket, és csak a várható következményeket nézném, azt is feltételezhetném, hogy a tehetséges fiatalokat – ha már nem lehet elkerülni, hogy legyenek – ki akarják szorítani a kormány által nem ellenőrzött kutatói státuszokból. Kutassanak máshol, foglalkozzanak mással, vagy jelentkezzenek állásért valamilyen kormányzati alapítású intézménynél, ahol szem előtt vannak, és egy pillanat alatt kirúghatók, ha nem úgy viselkednek, ahogy a fenntartó akarja.

A gyalázat minden ép érzékű politizáló állampolgárnak szemet szúr – a kérdés az, hogyan érdemes válaszolni rá. Többen fölvetették, hogy a tágabb közönségnek szolidaritást kellene tanúsítania az akadémikusok és az intézetekben dolgozók iránt, ahogy például a CEU iránt is szolidaritást mutattak.

Ez az érvelés szerintem hibás. A CEU elűzésének terve nem azért keltett elemi felháborodást, mert – első lépésben – oly sokan szolidárisak voltak az egyetem tanári karával és hallgatóival, hanem mert a budapesti középosztály liberális részének a húsába vágott. Azzal fenyegették, hogy megfosztják egy negyed százada élvezett tudattól és ténytől – attól, hogy Budapest a Nyugat és nem Közép-Ázsia része; ahol van egy világszínvonalú, nemzetközi fakultású és diákságú egyetem, amelyik amerikai diplomát ad.

Tudom, hogy az MTA ügyét – mivel kevesebben értik, kevésbé regényszerű, nehezebb átlátni, hogy ki támad kit – nehezebb a liberális középosztály saját, húsba vágó ügyévé tenni. De talán bátrabb politikusok elkezdhetnék megértetni, hogy mindez nem valaki mással történik, nemcsak néhány ezer tudós ügye.

A tudományos pálya egészséges társadalomban tisztelettel övezett középosztálybeli életlehetőség, és szabadság kell hozzá. Annak a bejelentése, hogy mostantól ebben a hivatásban az előrejutás záloga nem a tehetség és a tudás, hanem hogy valaki megfelel-e egy minisztériumi bürokrata kívánalmainak, aki azért tud jobban mindent, mert egy állami bürokrata – az ugyanolyan megalázó, mint az a helyzet, hogy az üzleti életben nem a tájékozottság, az ügyesség, az innováció a siker kulcsa, hanem az, ha valaki Mészáros Lőrinc.

Ilyen országban nem érdemes semmivel próbálkozni a szolgaságon kívül. Ilyen országban nem lehet élni.

Gondoljátok meg, polgárok.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője