Szombaton döntök

Ardamica Zorán | 2016. március 3. - 09:18 | Vélemény

Szokatlan ez a téli tavasz – tavaszi tél...

Vacak idők járnak, nem fagyott ki, aminek ki kellett volna, nőtt a gaz januárban is, most pedig ez a rengeteg eső... Lesz itt penész dögivel.

De akármilyenre fordul az idő, szombaton lesz a napja a választásnak.

Szombaton döntök!

Van ebben a szivacsosra ázott kertecskében ez meg az. Köztük egy olyan szőlőtőke, amivel csak nem tud az ember fia mit kezdeni. Itt volt már, amikor a házat vettük. A tőkét, az alját a gyökerekkel megörököltük. Csak azt vágtam ki az elhanyagolt kertből, csak attól szabadultam meg, ami evidensen menthetetlen volt, vagy amit két-három év alatt sem sikerült meggyógyítani, termőre fordítani. Ezt a tőkét sajnáltam. Mindig úgy nézett rám, mintha küzdene, mintha értem lenne. Mindig meg akart győzni a létjogosultságáról. De kész dzsungel volt. Nem termett. Csak mindenre rámászott, elnyomta, csak a munka volt vele.

Nekimentem az ollóval meg a fűrésszel. Átoltottam. Erős gyökerek, hagyomány. Kapott egy oldalra ilyen, a másikra olyan vesszőt. Rezisztens, korai csemegefajta az egyik, parasztosabb, később termő került a másik oldalra. Három az egyben, hogy mindenkinek megfeleljen. Nem volt könnyű, sokat kellett ápolni. Sok venyige le is jött róla, ha nem szép szerével, akkor csúnyán. Ami maradt, most már hozzon valamiféle termést a sok munka után.

De nem. Évek óta csak az ígéret, az érzelmekre apellálás, a szívre, amivel döntök. Közös érzelmeskedés, szívügyek, hűség, ilyesmi. Termés nincs. De megint belemászik a közeli, már termő barackfa ágaiba, árnyékot vet a szamócára, s szinte hívogatja a kerítés mögül átkapaszkodó, szörnyű tövises vadszedret...

Nem mondom én, hogy totálisan semmirekellő, volna benne érték, de ha egyszer az utóbbi nyolc év alatt csak a sok vadhajtás indul alulról... Az a két és fél ritkaszemű fürtöcske meg savanyú, akár a citrom.

Tudom én, tudom, nem jó itt ez a talaj. Mocsár volt, úgy töltötték fel akármivel, szutyokkal, agyaggal, meddő földdel. De legalább víz van alatta, a szőlő gyökere pedig mélyre megy. Teremhetne már, mint a többi. Mert azok teremnek!

Szóval nincs apelláta, nincs több ígérgetés, szombatig döntök, szombatra eldől. Hiszen amit nem kíméltem, és a szívemet megacélozva, racionálisan, paraszti ésszel döntést hozva kivágtam, annak a helyén már termő fák, bokrok, szőlőtövek adják a finom gyümölcsöket. És nem mindegy, a koromnál és a felnövő gyerekeim koránál fogva sem, hogy rászánok-e még vagy nyolc-tíz évet a vacakolásra, a hiábavaló munkára. Vagy kivágom a fenébe a hálátlan ingyenélőt – kicsi ez a kertecske, luxus volna eltékozolni azt a zsebkendőnyi, na jó, abrosznyi kis földet a tő alatt – vagy odarakok a helyére egy olyat, amit eddig nem próbáltam, de ígérni szintén tud. Hátha megbízható lesz. És jó ízű. És hasznot hajt. Ha pedig nem, az is megy a kandallóba, jön a következő. Nem érek rá örökké, sajog a derekam, csikar a gyomrom. Mennyi időt adjak még neki az életemből?!

Szombaton eldől, hiszek-e még neki. Kivágom-e, kiásom-e.

S ha igen, mit ültetek a helyére.

Elvégre jön a tavasz. Lesz az embernek más dolga is, ha meg akar maradni, ha élni akar. Elég sok!