Szverhpribil és hadiadó

A hivatalos bejelentés szerint a most kihirdetett háborús magyarországi veszélyhelyzetben: „Kötelezzük a bankokat, a biztosítókat, a nagy kereskedelmi láncokat, az energiaipari és kereskedő cégeket, a telekommunikációs vállalatokat és a légitársaságokat, hogy extraprofitjuk nagy részét” az újonnan létrehozott „rezsivédelmi alapba és honvédelmi alapba” fizessék be. (Az Orbán Facebook-oldalán is megjelent szövegből hiányoznak a nagy gyógyszerforgalmazók, és hiányzik az újra kivetett reklámadó.)

A tervek szerint a kormány 2022 hátralévő részében, valamint jövőre 815-815 milliárd forintot szedne be a különadókból, és biztosak lehetünk benne, hogy ha csak a kormányon múlik, ki is fog sajtolni valami hasonló összeget az említett nyolc szektorból. Csak annyi agymunka van benne, hogy úgy kell kitalálni a jogszabályt. Úgy definiálni az „extraprofitot”, hogy a számok nagyjából kijöjjenek.

Azért tudják könnyedén, tetszésük szerint definiálni, mert ilyen fogalom a modern világ közgazdasági gondolkodásában nem létezik. Az olvasó hiába kérdezi, hogy mi az az extraprofit. Marx tesz róla említést A tőkében, eszerint az extraprofit (különértéktöbblet) forrása a munkaidő törvényellenes meghosszabbítása, esetleg az, hogy a tőkés új gép bevezetésével vagy a meglévő gépek gyorsabb elhasználásával többet termel, és így megelőzi a konkurenciát. A mai magyar kereskedelmi és szolgáltatási szektor esetében ilyen veszély nem fenyeget.

Van továbbá a lenini értelmezés. Eszerint az extraprofitot (szverhpribil) a gyarmattartó hatalmak sajátítják el a gyarmatok munkásainak túl-kizsákmányolása révén (nem adnak annyi bért, ami a saját országukban a munkaerő újratermeléséhez szükséges volna), és ebből a többletből megvesztegetik a saját munkásarisztokráciájukat, ami ezért megakadályozza a proletárforradalmat. Nyilvánvalóan a mai Magyarországon ez az eset sem forog fenn.

Ha nem a fogalmakat cincáljuk, hanem azt nézzük, mi történt, a megfejtés egyszerű: a diktatúra idején minden felsőoktatási hallgatónak kellett marxizmus-leninizmust tanulnia, nekem is, Orbán Viktornak is, ezen tanulmányok része volt a „politikai gazdaságtan”, az egyetlen szervezett képzés, ahol leendő nem-közgazdász szak- és alkotó értelmiségiek, pedagógusok, természettudósok, bölcsészek, jogászok, művészek, nem beszélve a katonákról és rendőrökről, gazdasági ismereteket szerezhettek.

A többségnek egyik fülén (agykérgi területén) be, a másikon ki, s igyekeztek minél gyorsabban elfelejteni, de a jobb emlékezetűek, közéleti becsvágyúak megjegyezhették a frappánsan hangzó extraprofitot mint szitokszót. És amikor hatalomhoz jutottak, felhasználták, már a rezsicsökkentés kezdetén is, bízván abban, hogy a felhasználható választók óriási többsége ugyanennyire nem ért (vagy még kevésbé) a gazdasághoz, viszont még tanácsadóik sincsenek, akik gondolkodjanak helyettük. És nem tévednek, sőt, biztosra mennek.

Folytassuk azzal a kérdéssel, hogy mire kell a pénz. A hivatalos válasz szerint a rezsivédelmi alapba és a honvédelmi alapba kerül.

Ami az utóbbit illeti, nem világos, hogy milyen új veszély fenyegeti a közeljövőben az országot, ami ellen a felkészüléshez ennyire nem elég az államháztartási törvény megfelelő fejezetében honvédelemre szánt összeg. Ukrajna nem akar megtámadni. A NATO szövetségesünk. A szerb kormányzattal Orbán történelmileg példátlanul jó kapcsolatot ápol. Ha pedig Oroszország akarna megtámadni ennyi törleszkedés után, a magyar kormány bőven megérdemelné, hogy elsöpörje az amúgy sokat tűrő nép haragja, de hát esze ágában sincs megtámadni, ellenkezőleg.

És eleve, a honvédelmi kiadásokról a tavaly elfogadott 2022-es költségvetési törvény XIII. fejezete szól – annyira megváltoztak volna a várhatóan szükséges kiadások, hogy külön alap kell majd a finaszírozáshoz? Mért nem tájékoztat az amúgy folyton „tájékoztató” kormány a roppant új költségekről?

A második kérdés az, hogy miért pont ennyi kell a rezsinövekedés megelőzéséhez. Illetve, a két és feledik, ami fontosabb: miért kell mindenáron tartani a rezsicsökkentést? Miért van rá egyáltalán szükség?

Ne habosítsuk, ez egy választóknak szánt politikai termék. Csúnyább szóval parasztvakítás. Amikor 2013-ban bevezették, illetve 2012-ben a gazdasági visszaesés idején eltervelték, a szakemberek mérnöki precizitással kiválasztották a háztartási kiadásoknak azt a részét, amit kormányzati beavatkozással mérsékelni lehet, megnevezték az ellenséget, amitől megvédik a magyar embert – az akkor még külföldi tulajdonban lévő közműszolgáltatókat – és gondosan ráírták, személyre szólóan, a számlára, hogy a magyar ember mennyit spórolt a kormánynak köszönhetően. Amikor megmutattam egy ilyen számlát egy oslói konferencia résztvevőinek, nem hittek a szemüknek.

Politikai termék a rezsicsökkentés annyiban is, hogy valahogyan mindig olyankor rettentő szükséges Orbán szerint, amikor az oroszoktól való függést mind a világ rendjét kell igazolni. Így volt már a puccsszerű Paks-2-paktum idején is. Megjegyzem, a törvényt megszavazták az akkori ellenzék gerincét alkotó szocialisták, és máig tabu annak kimondása, hogy ez egy szemfényvesztés.

Erre (ezekre) a kérdésekre ésszerű gazdasági tartalmú válasz nincs, ugyanis sem az oroszoktól megvásárolt földgáz árát, sem a rezsicsökkentés mértékét nem a gazdasági (mármint a nemzetgazdasági) racionalitás határozza meg.

Az, hogy a behozott gáz végül is mennyibe kerül a magyar előfizetőknek, részben titkos, részben rendkívül nehéz követni (ki, mikor, melyik vezetéken, milyen feltételek mellett hozza be, és hogyha a gáz megérkezett, mi történik vele). A lényeg az, hogy a forrásnál a Putyin-klán (nyilván nem önzetlen) jóindulata és aktuális érdeke, illetve lehetősége dönt, magyar oldalon pedig az, hogy mennyit tud keresni rajt különféle közvetítő műveletekkel az uralmi elit. (Lásd járadékvadászat. Ez a szó valamiért nem forog annyira a magyar politikai nyelvben, mint az extraprofit, pedig több köze van a hazai valósághoz.)

És ez még a gáz-, iletve villanyszámla kikalkulálása előtti összeg. Hogy mekkora az állami támogatás, azaz a rezsicsökkentés mértéke (amit nagyrészt maguk a fogyasztók/választópolgárok fedeznek a saját adójukkal), az teljesen mértékben politikai döntés kérdése.

Pillanatnyilag az a helyzet, hogy nagyon drágán vesszük a gázt (drágábban, mint az EU átlaga és Litvánia kivételével az összes tagország, ahol hozzáférhetőek az adatok; olyanok is, amelyek nincsenek meleg baráti viszonyban a Putyin-kormányzattal). Viszont a beszerzési árnak csak a hatodát számlázzák ki a lakossági fogyasztóknak.

Hogy miért idegenkedik a magyar kormány minden más beszerzési forrástól (olyannyira, hogy Szijjártó külminiszter diadalként jelentette be a Gazprommal, azaz a Kremllel kötött tizenöt éves szerződést), és miért pont ennyi a rezsicsökkentés mértéke, arra, mondom, nincs gazdaságilag (mármint nemzetgazdaságilag) racionális válasz.

Arra sincs, hogy miért éppen ezeket a szektorokat adóztatják meg, és miért ennyire. Van az a közkeletű magyarázat, hogy ily módon hajtják be a választások előtti szavazatvásárlás és kormánypropaganda billió forintos nagyságrendű költségét.

Ám ez egyrészt racionális és a közérdekkel számoló gondolkodást feltételez – ami az államháztartásból hiányzik, azt e logika szerint vissza kell tenni –, másrészt figyelmen kívül hagyja, hogy az április előtti többletkiadás nagy része visszafolyik az államkasszába – s onnan a magánzsebekbe – olyan uniós pénzek formájában, amikkel a kampány megtervezésekor nem kalkuláltak, s ebből a szemszögből ajándéknak tekinthetők

Ilyen az ukrajnai menekültek fogadására, ellátásra kapott háromszázmillió euró, ami zömmel a központi kasszába kerül, és – a nyugat-európai vezetők „jobb a békesség”-filozófiáját ismervén – ilyen annak az ötszáz-ötszázötven milliónak egy méretes hányada, amit kormányunk megjelölt mint az Oroszország elleni újabb szankciók támogatásának árát.

A különadókból várt összeg jóval nagyobbnak rémlik, mint a választási kiköltekezés nyomán támadt hézag. Ha tehát ebben nem vagyunk biztosak, de azt a közlést sem vesszük száz százalékig készpénznek, hogy a különadók kivetésével a kormány célja „hazánk biztonságának” megőrzése és „a magyar családok" megvédése „a háború káros gazdasági következményeitől”, továbbá nem fogadjuk el az „extraprofit”-magyarázatot még a leninista körítést lehántva sem – feltételezvén, hogy a megadóztatott vállalatok az utóbbi időben ritka szerencsével valamilyen nem várt piaci előnyhöz jutottak –, akkor további értelmezések is lehetségesek.

Az egyik, hogy ez a pénz valami másra (is) kell, mint a hézag betömésére, mondjuk, a kitalálói a rendszer stabil fennmaradásához szükséges extra kiadásokra számítanak a következő másfél évben, amikre a köz nem gondol – ez nem feltétlenül közgazdaságilag racionális kiadás vagy az államháztartási egyensúly fenntartásához szükséges pénz, hanem olyasmi, amire politikai okból van szükség, például a köznyugalom fenntartásához, ha a kormány nagyon összerúgná a port valamiért az amúgy a végsőkig áltatható Brüsszellel. De kellhet másra is, nem tudhatjuk, a magyar gazdasági-politikai „elit” működése nem átlátható.

A másik alternatív magyarázat az, hogy nem vagy nemcsak a pénzre van szükség, hanem a rendszer – új kormány, új emberek hivatalba lépésével – most továbblép a szabad piacgazdaság és a többi piaci szereplő fölmorzsolásának útján. Idejük van. Ez nem forradalom, „rendszerváltás” egyszeri aktussal, hanem „anyagháború” mindenki más – minden független aktor – ellen.

A külföldi tulajdonban lévő kiskereskedelmi hálózatok esetében például aligha lehet „az utóbbi időszakban elért többlethaszonról” beszélni. Egyrészt éppen az a politikai vád ellenük, hogy az olcsóság végett nem magyar termelőktől vesznek, másrészt az alapvető élelmiszerek árstopja éppen hogy rontotta a nyereségességük esélyét.

Itt inkább arról lehet szó, hogy a céglerablásában – ez esetben a jól menő kiskerereskedelmi hálózatokéban – megkezdődik a levadászási szakasz (Magyar – Madlovics: A posztkommunista rendszerek anatómiája, 5.5.4). Konkrétabban fogalmazva: a hatalom csúcsához közel állók kinézték maguknak ezeket a cégeket (Lázár János erre többször utalt), és a kormány most megkönnyíti a terjeszkedni vágyók dolgát ebben a szektorban – válogatás nélkül szívatják a külföldi tulajdonú kiskereskedelmi láncokat, és tiszta haszon, ha valamelyik úgy dönt, kifizetődőbb eladni az üzleteit. A kaszinókat, amik látványosan nyereségesek, kímélik, azok ugyanis már „nemzeti” kezekben – Orbán legszerencsésebb klienseinek birtokában – vannak.

Így vagy úgy, a különadókat nagyrészt a fogyasztók fizetik (meg) magasabb árak formájában. Mindezt akkor, amikor az infláció máris az ezredforduló óta példátlan magaslatokra hág. Nem lehet tudni, hogy az ilyen mértékű kockáztatás amatőrizmus vagy cinikus felelőtlenség az új adók kieszelői részéről. A cinizmus mint opció valószínűségét növeli, hogy mindezt veszélyhelyzetre hivatkozva adják el – nem túl furcsa módon más országokban nem így érzékelik a veszélyhelyzetet.

A módszeres népbutításnak ez a foka bámulatos politikatechnikai teljesítmény, hungarikum, dehát éppen ezt akarta a nép, amit, mint tudjuk, „nem lehet leváltani”. A baj ott van, ahol alkotmányos eszközökkel a kormányt sem.

A Revoluttal kezdtem, és hogy szép kerek legyen a cikk, azzal is fejezem be. A gazdaságfejlesztési (höhö) miniszter megjegyezte, hogy a Revolutot és a Transferwise-t is „el szeretnék csípni” a pénzügyi tranzakciós illeték módosításával. Magyarországon természetesen sok mindent meg lehet csinálni, amit civilizált országokban nem, de erre – őszintén – kíváncsi vagyok.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője