Tél előtt

Egy évszázad alatt azonban nemcsak az orvostudomány fejlődött sokat, de a világ állapota is – az országoknak sokkal több a gazdasági és műszaki erőforrása, a Nyugat nagy részén liberális demokráciák szilárdultak meg, még ha sokan próbálják is kikezdeni az ilyen rendszereket.

Kapitalista piacgazdaságon alapuló liberális demokráciákban a kormányoknak két feladatuk van, nemcsak azért, mert ez erkölcsi követelmény, lásd közérdek, hanem politikai meggondolásból is, azaz hogy ne veszítsék el (nagyon) a következő választást:

1. minél kisebb emberi veszteséggel (nemcsak a halál értendő ezen, hanem a maradandó szervi károsodás vagy munkaképtelenség, pszichés ártalom is) kihúzni az időt, amíg tömegesen lehet alkalmazni az oltást és a megfelelő gyógyszereket

2. mérsékelni a gazdasági visszaesést; vagy ami még fontosabb, gondoskodni arról, hogy a gazdaság minél jobb egészségi állapotban legyen, amikor helyreáll a (vagy kialakul egy új) normális működési mód.

Magyarországon azonban nincs liberális demokrácia, sőt az ország vezetése nem is hajlandó tudni, hogy mi az. A liberalizmust az Európán kívülről jövő bevándorlás serkentésével és a „genderelmélettel” azonosítja (vagyis amit annak hisz), ami pedig a rendszer demokratikus oldalát illeti, annak is több lényeges eleme hiányzik (szabad politikai verseny, tisztességes választások, valódi hatalommegosztás, hathatós fékek és ellensúlyok).

A kormánynak, pontosabban az állam uralkodó elitjének (nem minőségi, hanem politikai-szociológiai értelemben „elit”) ezért Magyarországon sem (1), sem (2) nem elsőrendű vagy őszinte célja.

Ennek megfelelően az emberi veszteség kiugróan nagy, és aránya riasztó ütemben növekszik (európai összehasonlításban is; a halálozások tekintetében csak Belgiumban és Csehországban rosszabb a helyzet), de olyan riasztóan, hogy a rendszer első embere is kénytelen volt elismerni: az egészségügy december 10-re eléri teljesítőképességének határát (azután mi lesz?).

Eközben a GDP szinkronban mozog az európai átlaggal, a második negyedévben zuhant, azóta – a KSH ágazati kimutatásaiból ítélve – a zuhanás fékeződött, ahogy máshol is; de még távol vagyunk a 2019-es szinttől, még inkább a 2020-ra tervezett 3,2 százalékos növekedésről, és ez csak a termelés, hogy az inflációról vagy az államháztartási hiányról ne beszéljünk.

Azaz a 2020 előtti (részben) impozáns mérőszámok ellenére nincsen magyar csoda, nem rejlik a magyar gazdaságban olyan különleges képesség, amitől lényegileg, magától jobban működne vagy utat mutathatna a bamba Nyugatnak.

Ami fontosabb: a válságban nyilvánvaló lett az, amit az olajpénz módjára beáramló uniós támogatások és az egy fejezettel korábbi fejlettségi állapotot konzerváló ipari beruházások nem fedhetnek el: a verseny lefojtottságát, az innováció gyengeségét, a magánvállalkozások kiszolgáltatottságát az állam kegyének (minden általánosítás igazságtalan, de nem mondom, hogy helyzetük ellen a vállalkozók túlzottan lázadoznának), a digitalizáció-iszonyt, a köz- és szakoktatás módszeres bénítását még az ország lehetőségeihez képest is (most a felsőoktatáson és a kutatáson van a sor). Mindannak a tovább-rontását, amire a helyreállításhoz szükség lenne.

Mint látható, ezek nem a pandémiára adott rossz válaszok következményei, hanem hosszú évek rossz politikáiból erednek – van, ami a 2010 előtti időszakra vezethető vissza – és jó kormányzással elkerülhetők lettek volna.

Természetesen a mostani kormányzás is jó és nagyon hatékony, ha a cél nem a liberális demokrácia és a szabályokat tisztelő, ámde szabad piacgazdaság fenntartása, hanem a belső hatalom maximalizálása és az uralkodó elit anyagi gyarapodása.

Úgy – megint csak természetesen – hibátlanul racionális, ami őrületnek látszik: hogy „a lélegeztetőgépek számát tekintve világelsők vagyunk”, miközben ez a világelsőség nem akadályozza meg, hogy az egészségügyi rendszer egy hónapon belül csődöt mondjon.

A világrekord számú és világrekord árú kínai lélegeztetőgép megvásárlásának célja, mondjuk, tömeges ingyen szűrés vagy a kontaktkutatás megszervezése helyett, nem a járvány fékezése, hanem az adófizetők számlálatlan pénzének például egy olyan ember cégéhez juttatása, aki már a baltás gyilkos átadása utáni azerbajdzsáni pénzmozgatásban is közreműködött. Onnan pedig ki tudja, hová. A kör bezárul. Azazhogy már eleve zárt kör.

Háromszázmilliárd forintot költeni annyi lélegeztetőgépre, aminek a felére nem lehet szükség, a másik felének a működtetéséhez pedig nincs elég kiképzett egészségügyi dolgozó, természetesen megéri – nem a kormányzottaknak, hanem annak, aki keres az üzleten továbbá van némi propaganda-mellékhatása is. Lám, a kormány törődik a néppel, azzal a lenézett tömeggel, amelyik nem számol utána. És ez már a hatalommaximalizálás témájához tartozik.

A „veszélyhelyzet” ugyanis kiváló alkalom arra, hogy a kormány korlátozza az állampolgárok szabadságjogait olyan ügyekben is, amiknek csak rásegítéssel lehet közük a járványhoz. Ezt hívják különleges jogrendnek.

A hírek szerint ezt készülnek megszavazni a parlament ellenzéki pártjai, noha még csak nem is lenne szükség a szavazatukra. Ennek egy oka lehet, ha igaz: félnek attól, hogy a kormánypárt a nemzet ellenségének, árulónak, vírusbérencnek stb. nevezi őket, és ezzel rontja satnya esélyeiket a 2022-es választásokon. Vagyis elfogadják a kormány őket rágalmazó harci narratíváját.

Azért fogadják el, mert nem értik meg, hogy a kormány a liberális demokráciát és a piacgazdaságot tagadja, tagadni fogja másfél év múlva is, és ezzel az országnak árt – emberhalállal, szenvedéssel sem törődve.

2022-ben arra a pártra fogok szavazni, amelyik érti. Ha egyik sem, egyikre sem.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.