Terminátor: Sötét végzet – Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed

A Terminátor-kultusz 1984-ben indult útjára, a Sötét végzettel pedig már a franchise hatodik része jelent meg. A mennyiség gyarapodása viszont nem egyenesen arányos a minőség növekedésével: az első két rész utáni darabok finoman szólva sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a 2015-ös Genesys után pedig az illetékesek úgy döntöttek, hogy kukába vágják az egészet, tiszta lappal kezdenek, amelyben visszatérnek a gyökerekhez.

A sztori a második részben történtek után veszi fel a fonalat. A Skynet már nem jelent veszélyt, viszont egy nap új fenyegetés érkezik a jövőből, amely egy fiatal mexikói lányt akar eltenni láb alól. Csakhogy a lánynak több védelmezője is akad: egy szintén a jövőből érkező felturbózott harcos, a veterán robotgyilkolónak számító Sarah Connor, valamint a jó öreg Schwarzenegger-féle terminátor, akik mindent megtesznek azért, hogy megvédjék a lányt.

Maga a történet kiindulópontja ötletesnek mondható, de aztán ahogy haladunk előre, egyre csak az az érzésünk támad, hogy ezt mintha már láttuk volna valamikor: adott egy személy, aki barátaival menekül az őket üldöző veszély elől, hogy aztán a végső fináléban az egyik fél vesztét hozó ütközetben egymásnak feszüljenek. Tulajdonképpen a Sötét végzet egy új köntösbe bújtatott kiadása az első néhány résznek, ennek ellenére mégis képes lekötni a nézőt. Dinamikailag megfelelő, akcióból pont annyit kapunk, ami még nem mondható terhelőnek, az üresjáratokban pedig van idő elgondolkodni a történteken, látottakon. A drámai rész viszont nem annyira működött, a Dani és az őt védelmező Grace közti kapocs kissé súlytalanra sikeredett, a komoly, sorsfordítónak szánt jelenetek pedig próbálták áthozni a filmvásznon keresztül az adott pillanat komolyságát, de ez valahogy nem mindig ért célba.

Manapság a filmesek gyakran hozzányúlnak a nosztalgia-faktorhoz, amely annyit tesz, hogy egy klasszikusnak mondható széria esetében visszahozzák a régi arcokat, ezzel máris erősítve a kapcsolódási pontot. A Sötét végzet esetében is ez történt: Arnold Schwarzenegger felbukkanása nem okozott meglepetést, Linda Hamilton szerepeltetése viszont nagyon jót tett a filmnek: kemény kiállása és kiadós beszólásai egyértelműen a film pozitívumai közé tartoznak. A közte és Arnold közti konfliktus súlyosságát már jobban sikerült érzékeltetni, nem hiába, a két veterán színész azért tudja, mi a dörgés.

A látványvilágra nem lehet panasz, az akciójelenetek szépen megkoreografáltak, az új Rev-9-es robot pedig nagyon pöpecre sikeredett. A Gabriel Luna által megformált gyilkológépnek ugyan nem volt olyan vérfagyasztó tekintélye, mint Robert Patricknek és a T-1000-es robotnak anno, de így is jó választásnak mondható a színész.

Arnold Schwarzenegger az élő példa rá, hogy öregember nem vénember. Bár az idő már az ő feje felett is eljárt, azért még mindig piszkosul jól áll a gépfegyver a kezében. Sokan talán már a színész nyugdíjazását szeretnék (már ami a Terminátor-filmeket illeti), de azért be kell látni, hogy jelenléte még mindig üdítően hat.

Bár a cselekmény középpontjában Natalia Reyes és az általa megformált Dani áll, karaktere kissé haloványra sikeredett. Akárcsak Mackenzie Davisé. Voltak ugyan jó pillanatai, de valamiért sehogy sem passzolt a felturbózott szuperkatona szerepébe.

A hozzászólásokat olvasgatva megállapítható, hogy a Sötét végzet megosztó film lett a nézők körében. Az észak-amerikai mozis hétvégét ugyan 29 millió dolláros jegyárbevétellel megnyerte Tim Miller alkotása, de 185 millió dolláros költségvetéséhez képest jóval többet, legalább 40 milliót vártak tőle a bemutató utáni első három napon.

A Terminátor: Sötét végzet tehát nem egy világmegváltó alkotás, ettől függetlenül képes azt nyújtani, amire ellazulásként egy kis akciózásra vágyó, munkában megfáradt mozinéző vágyik. A széria végzete még nem érkezett el, de ha a továbbiakban is meg akarják tartani életképességét, akkor bizony nem ártana valami újat kitalálni.

(tt)