Thor: Szerelem és mennydörgés – Az istenek a fejükre estek

Emlékszünk még a 2011-es Kenneth Branagh-féle Thorra, valamint az ezt követő Thor: Sötét világra, amit Alan Taylor dirigált? A címszereplőt illetően ugyan a készítők hajlamosak voltak a visszafogott humorra, mégis inkább a tradicionális, búskomor énjét helyezték előtérbe, ezzel is komolyabb hangnemet megütve az említett filmekben. 2017-ben aztán belecseppent a történetbe Taika Waititi, aki a Ragnarökkel fenekestül felforgatta a karakter beállítottságát, Thor pedig egyszeriben a Marvel filmes univerzumának komédiásává vált. Tény, hogy az új-zélandi rendező húzása alaposan megosztotta a közönséget, mégis egy olyan szegmenset hozott létre, amely igazi felüdülésként hat a zsánerben.

A Thor: Szerelem és mennydörgés nem sokkal a Bosszúállók: Végjáték cselekménye után veszi fel a fonalat. A mennydörgés istenét súlyos depresszió gyötri azt követően, hogy sorban veszítette el a számára legfontosabbakat, ezt enyhítendő pedig a Galaxis Őrzőivel járja az univerzumot és segít a rászorulókon a maga sajátos módján. Egyszeriben felbukkan egy új ellenség, Gorr, aki személyes bosszújától fűtve arra esküdött fel, hogy végezzen az összes istennel. Thor szembeszáll a veszélyforrással, és közben régi szerelme, Jane Foster is a segítségére siet, aki mindenki meglepetésére egy pörölyt forgató szuperhőssé vált.

Ha valaki úgy érzi, hogy Waititi elvetette a sulykot a Ragnarökkel, a Szerelem és mennydörgésre ez hatványozottan igaz. Míg az első két rész inkább a komolyabb, szürkébb hangulatot és tónusokat képviselte, addig az új-zélandi rendező 2017-es alkotására pont az ellentétje a jellemző. Megjelenésben sokkal színesebb, élénkebb, az akció-vígjáték műfajában pedig inkább az utóbbi irányába nyúlik el. A konzervatívabb, vagy a megújulásra kevésbé hajlamos nézők gyomra ezt nehezebben vehette be, most pedig elérkezett Waititi újabb műve, amely még inkább felborítja a műfajok közti koherenciát. A Szerelem és mennydörgés olyan mértékben a humorra fókuszál, hogy a film szinte minden pontjából képes kihozni egy-egy gaget, viccesnek szánt beköpést, legyen szó Jane Foster drámájáról, Thor érzelmi válságáról vagy kettejük romantikus száláról. Olyan gyorsasággal és mennyiséggel záporoznak a poénos szólások, szituációk, hogy alig ocsúdunk fel az egyikből, máris következik az újabb, és tényleg semmin nem spórolnak, amit csak lehet, kifiguráznak és kiparodizálnak. A minőség viszont nagyban egyénfüggő – lehet, hogy valakinél egytől egyig célba ér az összes poénbomba, de olyan is biztosan van, aki már inkább kínosnak érzi az egészet. Egyértelműen látszik, hogy a rendező teljesen szabad kezet kapott.

Viszont mielőtt azt hinnénk, hogy Waititi teljesen széttrollkodta volna az egész filmet, meg kell jegyezni, hogy bár óriási százalékban a humor dominál a filmben, természetesen az akció és a dráma sem marad el. Utóbbi rendkívüli emberközeliségének köszönhetően még inkább kiéleződnek a humoros és drámai jelenetek közti váltások. Tény, hogy Jane és Gorr drámája nagyobb hangsúlyt is kaphatott volna, a film vége viszont kárpótol bennünket ezen a téren. A Bosszúállók-filmekben sokkal nagyobb összhangban voltak a stílusjegyek, ha kellett, tudtak komolyak vagy viccesek lenni anélkül, hogy egyik a másik kárára működött volna. Jelen esetben viszont a túlzott humor annyira rányomja bélyegét az egészre, hogy az összes többi műfaji elem már kevésbé éri el a kívánt hatást.

A narratíva szempontjából túl sok újdonságra nem számíthatunk, követi a biztos, olykor kiszámítható formulát. Marvel-film lévén viszont talán nem meglepő, hogy látványvilágban nagyon ott van a Szerelem és mennydörgés. A gondos kreativitással megalkotott számtalan lény, az istenek grandiózus csarnoka vagy a mesébe illő utazások a csillagok között még most is ámulatba ejthet bennünket azzal kapcsolatban, hogy mi minden megalkotható már a számítógépes technika által. Ide tartozik továbbá a film egy olyan pontja is, amikor Waititi váratlant húz a vizualitás terén, ezzel is hangsúlyozva az adott jelenet mélységét és komolyságát.

Chris Hemsworth és Natalie Portman ezúttal is lubickolt Thor, illetve Jane szerepében. Előbbi jól láthatóan élvezi a vikingisten komolytalanabb formáját, utóbbi jelenléte pedig az eddigiekhez képest lényegesen nagyobb hangsúlyt kapott a történések alakulása szempontjából. Viszont kétségtelen, hogy Christian Bale még őket is lepipálja. Az egykoron a denevérembert megformáló színész elképesztő színészi játékkal hozta a fájdalomtól gyötrődő és bosszútól fűtött Gorr szerepét. Azt viszont sajnálhatjuk, hogy a karaktert rémegyszerű háttérrel és motivációval ruházták fel.

Egy szó, mint száz, a Thor: Szerelem és mennydörgés az elmúlt időkben látott Marvel-filmekhez képest a jobbak közé tartozik, túlzott humorával megtalálja a közönségét, ugyanakkor rajongókat is veszít ezáltal. A karakter további jövője mindenképp ígéretesnek mondható, de talán jobban járnánk, ha annak rendezése során már valaki fogná Waititi kezét.

(tt)