Tisztelt Polgárok, Kedves Demokraták, Szabad Emberek!
Ötvenedik életévemet élem. Tizenhat évesen, amikor az akkor még a mai értelemben nem szabad, de a hatalmat nem is minden tekintetben kiszolgáló sajtó elkezdte megjelentetni első szövegeimet, nem sejtettem, hogy 1989 után végre nyíltan, allegóriák és virágnyelv nélkül is megírhatjuk a gondolatainkat. Még azt sem sejthettem, hogy az írástól eltiltott és állásából méltatlan pozícióba kényszerített apám ismét tollat ragadhat és újra író, újságíró lehet belőle. Azt sem gondoltam volna, hogy a publicisztika évtizedeken át folyamatosan a másodállásom és az életem része lesz. Azt pedig egyáltalán nem remélhettük, hogy a sajtó visszakaphatja azon szerepét, amely a társadalomban megilleti.
Amikor aztán a kilencvenes években az akkori mečiari hatalom közvetve, a források megvonásával (van ilyen ma is) félemlítette meg a szavak embereit és tette tönkre sokuk egzisztenciáját, akkor már sejtettünk, hogy egy bár létező, de megingó demokráciában sincs a sajtó szabadsága ingyen, s hogy azért folyamatosan dolgozni kell. Ebben mindnyájunknak van felelőssége, a sajtó fogyasztóinak, íróinak, de azon politikusoknak is, akik ezt hagyták. Csak egy kérdés illusztrációként: hány kilencvenes években megszűnt szlovákiai magyar és nem magyar lapot sikerült újraindítani? Ugye? Ha a hatalom nem avatkozhat be a szövegbe, akkor a mediális tér rendjét, mechanizmusait kezdi ki. Ezt nem szabad megengedni.
Mert kié a szabad sajtó? Kit szolgál a szabad sajtó? Az állam polgárait. Azokat, akik most itt állnak, azokat, akik az írott vagy az elektronikus médiából értesülnek a világ dolgairól.
Régen sem volt elképzelhető, ma sem lehetséges a média segítsége nélkül képet kapnunk a társadalomról. A sajtó nem lehet luxuscikk. A sajtó az életünk része, amennyiben teljes, szabad életet akarunk élni.
Demokráciában sem könnyű. Demokráciában is mindig akad olyan magas poszton ülő egyén, aki leszólogat. Sőt, a polgárok között is akad sok olyan, aki a cikkeink alatti posztokban vagy az utcán fenyegetőzik, pedig érte is dolgozik a hiénának nevezett, persze nem mindig hibátlan sajtó.
Csakhogy egy működő, nyitott társadalomban azok a mechanizmusok, amelyek a szót és a szót kimondót, leírót megvédik, ugyancsak működnek.
Hát nem hiába támadja az önmagát szolgáló hatalom a történelmi tapasztalatok szerint az elsők között mindig a szabad sajtót, a szabad polgárok társadalmának lelkiismeretét és egyik legfontosabb ellenőrző gépezetét. Nem hiába láttuk a történelem során, hogy a szabadságharcok követelései között mindig ott állt valamilyen formában: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését.”
Csak ott lehet hazudni és megvezetni a népet, ahol a sajtó nem szabad, ahol nincs fóruma az igazságnak. Sajtószabadság nélkül nem létezik szabad társadalom, sajtószabadság nélkül nem létezik demokrácia.
Sajtószabadság nélkül csak zárt, bezárt vagy bezárkózó társadalom jöhet létre, s az nem biztosít normális, boldog életet. Ahol a sajtó és a szólás nem szabad, ott nincs igazság és korrekt igazságszolgáltatás sem. S ahol nincs igazság, ott zsarnokság van. Ján Kuciak az igazságot kereső, tényfeltáró munkájával a zsarnokságtól óvta a mi életünket.
Ha a hatalomnak vagy a hatalmat a zsebében tartó bűnözőknek olyannyira fontos korlátozni a sajtó- és szólásszabadságot, hogy gyilkolni képesek miatta, ha a sajtószabadságnak élet-halál az ára, az legyen számunkra figyelmeztetés:
a sajtó szabadsága nélkül bárki bármikor elveheti a polgárok személyes szabadságát és – amint láthatjuk – bármely polgár életét is!
Ján Kuciak csak egy újságíró volt a sok közül. De Ján Kuciak NEM csak egy újságíró a sok közül. Halálakor huszonhét éves volt. Kora szerint akár sokunk fia is lehetett volna. De ő most már a szabad sajtó fia, s mert a mi demokráciánkért, a mi szabadságunkért dolgozott és ezért vették el az életét, ő most már mindannyiunk fia.
A szerző beszéde Füleken hangzott el, a Ján Kuciak és jegyese meggyilkolásának második évfordulóján tartott pénteki megemlékezésen.
