Több szabadság = több központi szabályozás?
Az Európai Bizottság értékekért és transzparenciáért felelős cseh alelnöke, Vĕra Jourová nemrég egy interjúban betegnek nevezte a magyar demokráciát, többek közt a médiaszabadság állapota, a pluralizmus hiánya miatt. Ezen a magyar miniszterelnök annyira felmérgesedett, hogy levélben panaszolta be Jourovát – lemondását sürgetve – a feljebbvalójánál, Von der Leyen bizottsági elnöknél. Lemondásügyben harciasan szekundált neki igazságügyi minisztere, dr. Varga Judit.
Ebből azt lehetett leszűrni, hogy Jourová a sajtószabadság oldalán áll. Ám hogy közhelyet mondjak, a politika bonyolult, és bár abban az ügyben nagy vonalakban igazat kellett adnom az alelnök asszonynak, motoszkált bennem valami kétely az elvi következetessége felől (alább majd szóba hozom, miért).
A héten abból az alkalomból szólalt meg, hogy több közösségimédia-szolgáltató cég a washingtoni sajnálatos események után kitiltotta platformjáról Donald Trumpot. Jourová tömör ítélete szerint: „Bár úgy vélem, Trump elnök erőszakra való felelőtlen buzdítása [az incitement szó felbujtást is jelent – SZJ] szükségessé tette a fellépést, ez így nem mehet tovább. Az a tény, hogy tisztázatlan kritériumok alapján el tudják hallgattatni a hivatalban lévő amerikai elnököt, veszélyt jelent a szólásszabadságra.”
A szólásszabadságra eszerint nem az alkotmányos intézmények elleni erőszakra való incitálás jelent veszélyt, hanem az, hogy ezt nem egy brüsszeli irodából próbálják megakadályozni.
Most ne foglalkozzunk azzal, hogy a Facebook vagy a Twitter közösségi szabályai semmivel sem tisztázatlanabbak az állami törvénykönyveknél. Érdekesebb az a nemcsak Jourovánál megjelenő logika, hogy „mivé lesz a világ, ha már egy hivatalban lévő politikusra is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a közemberre”. Ez még akkor is a joguralom fogalmának nem értését mutatná (fölöttébb érdekes attól, aki öt éven át volt az Unió igazságügyi biztosa), ha fenntartásaink vannak a direkt politikai hatalom nélküli felhasználókra (s ezen belül a kereskedelmi médiára) vonatkozó szabályokkal szemben.
A lényeg az „ez így nem mehet tovább”. Semmi sem jó. A közösségi médiát azért is szidják (kétségtelenül joggal), mert elbújhatnak benne a szélsőségek, akadálytalanul akciózhatnak a nem demokratikus kormányok és titkosszolgálatok. De azért is, ha ennek megkadályozására lépéseket tesz – a demokratikus, ámde tohonya kormányok és titkosszolgálatok helyett.
Jourová – s vele a brüsszeli elit, beleértve annak liberális párti szárnyát – a sajtó- és szólásszabadság megvédésének kulcsát nem a sajtó- és szólásszabadság akadályainak elhárításában, hanem a Big Tech magáncégek unióbeli működésének szigorúbb központi – nem egyszerűen állami, hanem szupranacionális – szabályozásában látja. A hörghurut vérbajjal való gyógyításának tipikus esete.
Mert hát az nem helyes, ha magáncégek diktálják a szabályokat. Ráadásul a politikusoknak is. Az a megoldás, ha politikusok diktálják. Például Jourová, akinek pártbeli főnöke, Babiš többek közt úgy jutott magáncég éléről a politika csúcsára, hogy megvett egy nagy lapkiadó magáncéget a cseh minőségi sajtó javával, így biztosítva be magát az ellen, hogy holmi újságírók piszkálják az ügyleteit.
Jourová erről egyetlen ponton sem mondta, hogy „így nem mehet tovább”.
Ő csak ezt mondja: „abban a naiv hitben” éltünk, hogy „a demokrácia, értékeivel és szabadságjogaival egyetemben, meg fogja védeni magát”. Ha ez nincs így, akkor valaki másnak kell megvédenie. Követve a logikát: ha ez a más az Európai Bizottság, az Európai Parlament, esetleg a Tanács, akkor ezek a testületek kívül vannak a demokrácián.
Nagyon remélem, hogy az alelnök asszony nem így gondolja, csak rosszul fogalmaz.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
