Többé nem lehetünk kicsik

Emlékezetes: novemberben a szlovák kormány bejelentette, hogy kb. 150 iraki keresztény érkezik majd az országban. „Kézzel válogatott”, ártalmatlan, üldözött keresztények, akiket Nyitra-környéki falukban helyeztek volna el, településenként nem több, mint kb. egy tucatot. A terv azonban végül fuccsba ment: a falusiak olyan keményen kiálltak ellene, hogy Fico miniszterelnök végül is kibánta magát a dologból, az iraki keresztények pedig azóta is a homonnai gyűjtőtáborban várnak a jobb sors reményére.

Ez a történet azért érdekes, mert egyszerre több sztereotip érvet is megkérdőjelez. Sokan mondják, az a baj, hogy muszlimok érkeznek Európába. Az iraki keresztények, akiket a nyitraiak annyira nem akarnak, nem muszlimok. Mások azt mondják, egyszerűen túl sokan jönnek. A nyitrai példa esetében valójában falunként csak páran jöttek volna, de ez is túl soknak bizonyult. Egy harmadik érv az, hogy az érkezők biztonsági kockázatot jelentenek. Ebben az esetben azonban a szlovák kormány által gondosan kiválogatott iraki keresztényekről van szó, akik eleve nem lehetnek iszlamista terroristák, és akiket a titkosszolgálatok konkrétan és egyenként is biztonságosnak találtak. Végül, itt az az érv sem állja meg a helyét, hogy Brüsszel által kierőszakolt megoldásról van szó, hiszen a szlovák kormány maga vállalta be ezt a konstrukciót.

Akkor miről van szó? Nagyon úgy tűnik, hogy arról, hogy a régiónkban élők minden másnál jobban féltik a nyugodt és kényelmes életüket, és hogy abba nem fér bele egy potenciálisan zavaró elem beérkezése. Még akkor sem, ha rászoruló, menekülő emberekről van szó. Nálunk ugyanis már nagyon régen nem volt háború. Bár a határokat többször átszabták, 1945 óta „igazi” fegyveres konfliktus a mai Szlovákia területét nem érte. (1968 katonai része az átlagpolgárt nem érintette közvetlenül.) Békés, bár nem feltétlenül könnyű, évtizedek vannak mögöttünk, és mintha nagyon sok ember elhitte volna, hogy most már nem történik semmi errefelé. Hogy valóban „véget ért a történelem”, most már az EU véd bennünket, és elég a saját sorsunkra koncentrálni.

Valószínűleg ez az elkényelmesedett önzőség alapozza meg most is a menekültellenes hangulatokat. Ez adhatja meg azt az alapérzést, aminek okán olyan emberek, akiknek korábban semmiféle tapasztalata nem volt közel-keletiekkel, vagy még kevésbé menekültekkel, irracionális erővel utasítják el őket. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fenti és a hozzájuk hasonló aggályok teljesen alaptalanok. Igen, egy nagyobb muszlim közösség befogadása nem lesz könnyű. Igen, vannak a most érkezők között olyanok, akik biztonsági kockázatot jelentenek. Igen, akadozik az együttműködés a brüsszeli hivatalok és a tagállami kormányok között.

De ne álltassuk magunkat, hogy ez miatt olyan nagy az ellenállás a menekültekkel és migránsokkal szemben a közéletben. Az emberek inkább a saját nyugalmukat féltik egy új elem beérkezésétől. Kérdés persze az, hogy ez az izolacionista gondolkodás meddig fenntartható. Egy olyan világ, ahol nem csak Bagdadban, de Londonban, Párizsban, Isztambulban és Jakartában is bármikor robbanhat bomba, nagyon gyorsan „kineveli” majd az itt élő emberekből is a biztonságérzetet. Azt az érzést, hogy olyan helyen lakunk, ahol nyugodtan lehetünk kicsik, a hullámok majd átcsapnak felettünk anélkül, hogy vizesek lennénk. Ezt nem fogjuk megúszni. A politikai pártoknak pedig az helyett, hogy megpróbálnák meglovagolni ezeket a hullámokat, inkább azzal kellene foglalkozniuk hogy a lakosság felkészüljön arra, hogy a történelem visszatér Európa keleti felébe is. Hogy a menekültválság csak az első azok közül a globális problémák közül, amiket nem csak a Nyugat, de mi magunk is a saját bőrünkön fogunk érezni a következőekben. Többé nem lehetünk kicsik.