Top Gun: Maverick – Lélegzetelállító légi színház, amit egyszerűen nem lehet kihagyni!

2022. május 31. - 17:37 | Kultúra

Lehet, hogy előzetesen nem sokan számítottak rá, de májusban megkaptuk az év egyik legjobb filmjét, azt pedig talán még annyian sem gondolhatták, hogy az épp Tom Cruise nevéhez fűződik majd. Megnéztük a Top Gun: Maverick című filmet!

Top Gun: Maverick – Lélegzetelállító légi színház, amit egyszerűen nem lehet kihagyni!

Az 1986-os Top Gun érdemei elvitathatatlanok, és lehet, hogy akkoriban megütötte azt a bizonyos mércét, 32 év elteltével viszont már megmutatkoznak a kivetnivalók. Dramaturgiailag rendkívül sekélyes, sokáig azt sem tudhatjuk, a cselekmény hová is akar kilyukadni, szinte mindvégig egy teljesen kiszámítható románcnak lehetünk tanúi, miközben a várva várt akciót néhány percben lerendezzük a film végén. A Maverickkel viszont már van összehasonlítási alapunk, és kijelenthetjük, hogy bár az új darab sem hibátlan, mérföldeket ver elődjére.

Pete „Maverick“ Mitchell ugyan még mindig az a forrófejű pilóta, akinek élete a sebesség, de a határokat is imádja feszegetni, nem törődve azzal, hogy ez milyen következményekkel járhat. Felkérik, hogy segítsen kiképezni egy maréknyi pilótát, köztük az első részben tragikusan elhunyt barátja, Goose fiát egy szinte lehetetlennek tűnő küldetésre. Az idő szorít, Mavericknek pedig nemcsak az előtte álló akadályokkal kell szembenéznie, hanem Roosterrel is, aki apja elvesztése mellett valami egészen másért is neheztel hősünkre.

A 86-os Top Gun abban okozta a legnagyobb csalódást, hogy inkább volt romantikus, mint akciófilm, az arány lényegesen kiütközött a két műfaj között. A Maverick első kétharmada is hasonló stílusban telik, de az arányok már lényegesen kiegyenlítődnek, és amolyan érzelmi hullámvasútba kerülünk, hiszen egyik pillanatban még izgalmas légi jeleneteknek lehetünk szemtanúi, majd következik egy kis humorizálás, hogy aztán komolyra, olykor drámaira forduljon a dolog. Így megy ez egy darabig, az utolsó harmadban pedig belecsapunk a lecsóba, és ez az a rész, ami tulajdonképpen tökéletesen tükrözi, mit is kell az embernek gondolnia a Top Gun hallatán. Annak ellenére, hogy a cselekmény eléggé kiszámítható, olyan módon van tálalva, hogy a feszültség végigkísér bennünket. Korábban számtalan esetben láthattuk már azokat a dramaturgiai megoldásokat, amiket a Maverick kínál, szinte pontosan tudjuk, melyik szál hová vezet, semmilyen meglepetésben nincs részünk, a film mégis képes magába szippantani, és eléri, hogy izguljunk a szereplőkért, és azért, hogy a küldetésük sikerrel járjon. A végén pedig majdhogynem együtt tapsolunk és ölelkezünk a hősöket ünneplő tömeggel, és van is miért, mert a Top Gun: Maverick tényleg megérdemli a tapsot.

Mondhatjuk ezt úgy, hogy a film nemcsak, hogy visszautal elődjére, hanem annak egyes szekvenciáit szinte egy az egyben átemeli. Itt egyből említhetnénk az intrót: vadászgépek szállnak le-fel egy anyahajóról a legénység hathatós irányítása mellett, miközben felcsendül a Danger Zone. Ismerős ugye? Számos múltidézésben lehet részünk a 131 percnyi játékidő alatt, de ez inkább tudható be az előd előtt való tisztelgésnek és hangulatidézésnek, mintsem felesleges fanservice-nek. Mintha egy 80-as évekbeli filmet látnánk új köntösbe bújtatva.

Hogy miért is lett ennyire magával ragadó a Maverick, az nagyban annak is köszönhető, hogy a stúdiónál nem voltak lusták adni a hitelességre, és nem menekültek a CGI felé. Természetesen bizonyos jeleneteknél így is szükség volt számítógépes megoldásokra, de ami a levegőben töltött jelenetek többségét illeti, az színtiszta valóság. Bizony, Cruise-ék valóban beültek a vadászgépekbe (természetesen profi pilóták mögé), hogy több száz órányi légi felvételt készítsenek és megtapasztalják a gravitációs terhelést, így a színészek reakciója, mimikája egy az egyben a valóságot tükrözi. A Roostert alakító Miles Teller a LAD Bible riporterének elárulta, hogy kemény kiképzésen kellett részt venniük, és volt olyan pillanata, amikor úgy érezte, hogy meg fog halni. Viszont a botkormány mögött profi pilóták ültek, így senkinek sem esett baja, csupán néhányan kidobták a taccsot – Teller viszont büszkén vallja, hogy az ő gyomra bírta a megterhelést.

Bár a Top Gun: Maverick valóban izgalmas, jól összerakott film, nem mentes a hibáktól. Amellett, hogy eléggé kiszámítható, a dialógusok rémegyszerűek, a cselekményt jobban ki lehetett volna hegyezni Maverick és Rooster konfliktusára, a romantikus szál pedig sokak számára elhanyagolhatónak tűnhet. Bár utóbbi azért betudható a főhős karakterfejlődésének kicsúcsosodásaként – a barátja halálán magát túltenni képtelen, ezáltal magától mindenkit távol tartó Maverick végre megbékél, és elkezdi élvezni az életet.

Tom Cruise egy hónap múlva belép 60. életévébe, de akárcsak a filmbeli Pete Mitchell, maga a színész sem képes leállni és lejjebb adni az adrenalinnal. A Mission Impossible-filmekből megszokhattuk már tőle, hogy szereti maga végezni a piszkos munkát, és ezért bizony nem kis elismerés jár neki. A színész jól láthatóan élvezte a filmet, és a szakmában töltött több mint negyven évével a háta mögött kijelenthető, hogy egyik legjobb alakítását hozta. Miles Teller igazi profiként remekül hozta Goose fiát, na és az a hasonlóság! A többiek kissé háttérbe szorultak, de jó volt látni Val Kilmert, Jennifer Connellyt és Ed Harrist is.

A Top Gun: Maverick egy brutálisan jól összerakott, izgalmas filmélmény, ami garantáltan megveszi a nézőt. Ugyan megvannak a maga hibái, de ha azt szeretnéd, hogy az adrenalin minden cseppje átjöjjön, akkor csakis nagyvásznon érdemes esélyt adni neki.


(tt)