Egy havi csatornaszag, olcsón

Ajánlatos tudni, hogy a Facebook ma már nem annyira személyes örömök, bánatok, vélemények és hasfájások, hanem a kereskedelmi és politikai üzenetek közzétételének terepe, ahol a felhasználó mindenekelőtt azokat a posztokat látja, melyeket a közzétevő X összeg befizetésével megtámogat. Minél több pénzzel, annál többen és jobban látják.

Spanyolországban ugyanekkor választási kampány folyt, és mint a G7 elemzője rámutat, az ötször nagyobb lakosságú Spanyolországban az összes párt nem egészen ötször annyi eurót költött a Facebook-posztjai megtámogatására, mint a két magyar kormányszatellit a szokásos hétköznapi uszításokra.

A két magyar kormánycivil (GONGO) szervezet reklámköltése megfelelt a spanyol választásokon harmadikként végzett bal- szélsőbal pártszövetség, a Sumar költésének. Ha ezek a derék magyar bloggerek pártot alkotnának, csak ezen az alapon a parlamentben volna a helyük. Amúgy bolondok lennének pártot alapítani, már van nekik.

Persze, tudom, hogy a Facebook csak egy közösségimédia-platform a számos közül, ami főleg az élemedettebb korosztályok körében népszerű. Azt is tudom, hogy 70 millió forint annak a feneketlen kasszának nudli (miközben az állami és klientúra-szponzorok nélkül megélni próbáló független médiának meg csak álom; ott ugyanis ennek az összegnek ezrelékeit vagy tízezrelékeit tudják Facebook-reklámra költeni).

Az a 70 millió forint pontosan egy darab kommunikációs csatorna egyhavi átható bebüdösítésére elég. Kereslet-kínálat. Tulajdonképpen bagó. Nekik. Ha kevés volna, és szükség lenne rá, tízszer vagy százszor ennyit költenének erre a célra.

És most még nincs is kampányidőszak. Képzeljük el, hogy mi lesz itt jövőre, az összevont EP- és önkormányzati választások idején. És mi lesz 2026-ban, a parlamenti választási ceremónia tiszteletére. Vagy inkább ne képzeljük el?

Mindezt azért érdemes megjegyezni, mert ellenzéki vagy magukat ellenzékinek nevező körökben is általános értetlenség, ellenállás fogadja azt a kijelentést, hogy a magyarországi rendszer nem demokrácia, tehát nem úgy kellene politizálni benne.

Mert mi a demokrácia? Önmagában, jelző nélkül nem létezik a valóságban, vagy ha valamelyik melléknév hiányzik, akkor könnyen megörténhet, hogy valami másfajta rendszerré romlik. Most két fontos jelzőt említek (a harmadikról, a „procedurális”-ról inkább nem gabalyodnék elméleti vitába): képviseleti és liberális. Az Európai Unió a liberális képviseleti demokráciák uniója.

A liberális a magyar kormánypropaganda szuggerálmányával ellentétben nem a woke-ságot és a déli emberek korlátlan beinvitálását jelenti, hanem a liberális berendezkedést: a fékek és ellensúlyok meglétét, a joguralmat (a mi szempontunkból azt, hogy a végrehajtó hatalom nem kénye-kedve szerint csinálja a jogszabályokat, hanem betartja őket, s ezért akár bíróság előtt is felel) és a szabadságjogokat (véleményszabadságról pl. nehéz beszélni, ahol a kormánypropaganda hangereje ezerszer nagyobb bármely más véleményénél).

A képviseleti demokrácia legalapvetőbb eljárása pedig a szabad és tisztességes választás, aminek eredményeképpen többpárti és a kormányt ellenőrző, akár leváltó parlament ülhet össze. Szabad és tisztességes: ha boldog-boldogtalan indulhat a választáson, de rohadtul nem egyenlő eséllyel, akkor a parlament, tehát a rendszer sem lesz demokratikus.

A rohadt nagy esélyegyenlőtlenségnek csak egyik alkatrésze, hogy a kormányoldalnak százszor, ezerszer több pénze van propagandára, éspedig legálisan, hiszen, mondtuk, ő csinálja a törvényeket.

Fontosabb, hogy mivel rendeleti kormányzás van, a költségvetést is, amennyire lehet, rendelettel oldanák meg, a nemzetközi szerződéseket pedig Orbán pillanatnyi hangulata szerint ratifikálják vagy nem ratifikálják a Duna-parti tornyos házban (lásd: svéd NATO-csatlakozás), a parlament funkciója lassanként arra egyszerűsödik le, hogy a választási törvény önkényes módosítgatásával tartósítsák a választási törvény önkényes módosítgatását lehetővé tévő kétharmadot.

Ha valakinek ez demokrácia, és jól érzi magát benne, én nem zavarom, nem is irigylem. Csak engem hagyjon ki.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője).