Tudja, mi volna tisztességes, de ugyan minek tenné?

„Magyarország miniszterelnökének kijelentései Ukrajna és az orosz agressziónak ellenálló ukrán nép beteges megvetéséről, valamint saját politikai rövidlátásáról tanúskodnak” – így kommentálta az ukrán külügyminisztérium Orbán Viktor Magyar Nemzetnek adott interjúját. Ez körülbelül azt is jelenti, hogy nincs sok remény a magyar–ukrán viszony közeli javulására. Ami megmutatkozhat például abban, hogy magyar cégek, beleértve az Orbán közeli tőkeerőseket, kis valószínűséggel nyernek majd tendereket a szomszédos ország újjépítésének idején.

Mindez akkor, amikor Meloni olasz miniszterelnök, akihez Orbán nagy reményeket fűzött, beígérte kijivi látogatását, és meghívta Zelenszkijt Rómába.

Valamint akkor, amikor a mi Szijjártónk nagy barátja és pártfogója, Szergej Lavrov moszkvai külügyminiszter közölte: a háború meghosszabbodásáért „az amerikai ellenőrzés alatt álló Ukrajna” és az Egyesült Államok a felelősek, ugyanis az utóbbi vethetne véget Ukrajna „értelmetlen ellenállásának”, ha nem ad neki fegyvert.

Visszakanyarodva a fönt említett interjúhoz, Orbán majdnem ugyanazt mondja, amit Lavrov: Ukrajna csak addig tud harcolni, amíg az Egyesült Államok támogatja pénzzel és fegyverrel. Ha az amerikaiak békét akarnak, akkor béke lesz.” Ám ahol a Kreml komor antidiplomatája Ukrajna „demilitarizálásáról”, azaz feltétel nélküli kapitulációjáról és önfeladásáról beszél, arról, hogy lesz szíves elfogadni az orosz területrablást és népirtást – ott Orbán „békét” emleget. Mert a béke, az olyan szép dolog.

Az is feltűnő egyezés a háború orosz értelmezésével (mint az előbbi szemetszúró hasonlóság, ez sem a véletlen műve), hogy az Oroszországi Föderáció reguláris katonái és börtönlakói a harctéren nem a magát védő Ukrajna fegyveres erejével állnak szemben, hanem az Egyesült Államokkal, „a tűzszünetnek nem Ukrajna és Oroszország között kell létrejönnie, hanem az Egyesült Államok és Oroszország között”. Az Orbán által itt is szóba hozott „hatalmi realitás” tehát az, hogy Ukrajna igazából nem létezik.

Úgyhogy hiába szeretne az ukrán kormány februárban békecsúcsot tartani Guterres ENSZ-főtitkár mediálásával, Moszkva már csak ez okból sem menne el (és nyilván extra pimaszságnak tartja az az ukrán feltételt, hogy az orosz háborús bűnösök álljanak bíróság elé).

A „realitás” különben az, hogy az orosz agresszor nemcsak Európában hetvenhét év óta példátlan bűnöket követett el, hanem képtelen helyzetbe is hozta magát. Putyinék az őszi ukrán ellenoffenzíva sikere után (valahogy Orbán is ekkor világosodott meg tűzszünet-ügyben) rábredtek, hogy fegyvernyugvás kell, így aztán lehet néhány hónapjuk a frissen behívottak kiképzésére és a készletek feltöltésére. De mivel Ukrajnát nem tekintik létező hadviselő félnek, a bábmesternek beállított Amerikával kéne tárgyalniuk, az viszont (egyelőre és így) nem akar szóba állni velük

A kijivi külügyminisztérium valószínűleg ennek az orosz álláspontnak a szajkózását minősíti úgy, hogy Orbán betegesen megveti az ukrán népet, és politikailag rövidlátó. Az ítélet azonban nem pontos, mert Orbán mond olyan dolgokat is, amik ütköznek a Kreml álláspontjával: „Támogatjuk és segítjük Ukrajnát, érdekünk a szuverén Ukrajna fennmaradása, és érdekünk, hogy Oroszország ne jelentsen biztonsági fenyegetést Európára…”

Ne feszegessük túl hosszan, hogy ez ellentmondásban van más szavaival – „szuverén államnak” nevezi Ukrajnát, mondván, „azt a döntést, hogy mikor és miért harcolnak, az ukránoknak kell meghozniuk” – két mondattal azután, hogy közli, a háború addig tart, amíg az amerikaiak akarják. Az a lényeg itt, hogy tudja, mi lenne a tisztességes magatartás, és páratlan rutinjával mond is tisztességesen hangzó dolgokat időről időre, hogy később legyen mire hivatkoznia – hívei úgyse vetik alá Orbán kijelentéseit logikai elemzésnek, a többiek meg az eddigi tapasztalatok szerint igen sokáig megvezethetők –, csak nem teszi, ami tisztességes volna, de arról meg nem beszél.

A „beteges megvetéssel” azonban az ukránok indirekte ráhibáztak az igazságra. Pontosabban: Orbán nem veti meg jobban az ukránokat, mint a szlovákokat, a románokat vagy a szerbeket, nincsenek ez ügyben indulatai, csak tudja, hogy annak a tömegnek, amelyiknek a szavazataira szüksége van a kétharmados igazoláshoz, kell valaki, akit etnikai alapon felhőtlenül utálhat és megvethet.

Erre a szomszédok közül lassanként már csak az ukránok alkalmasak – Romániát egyre kevésbé lehet megvetni, most nem elemzendő okokból láthatóan kezdik beérni és elhagyni Magyarországot; a szerbek még nem, de az autoriter, Moszkva- és Kína-barát Vučić harcostárs, amint Fico is (mintha Hedvig vagy a kettős állampolgárság ügye sohasem lett volna).

A propagandagépezet azonban már annyira kiépült, hogy Orbánnak be sem kell piszkolnia kezét: nyugodtan mondhat néha tisztességes dolgokat is az erkölcsmenteseken kívül, papolhat a békéről mint mindenek fölött jó dologról, az ukránellenes uszítást ráhagyhatja propagandaseregének ócska martalócaira. Jellemző a Globsec felméréséből kiderült adat: Magyarországon 82 százalék tekint pozitívan az ukrajnai menekültekre, míg Szlovákiában csak 42 százalék.

Ennek lehet az is oka, hogy a közvéleményben sokan hajlamosak az ukrajnak menekülteket a kárpátaljai magyar menekültekkel azonosítani (a közvetítő civil szervezetnél nagyon megörültek, amikor mondtuk, hogy ukrán ukránokat is szívesen befogadnánk) – de az is tény, hogy ezúttal komoly politikai erő, beleértve a korlátlan erőforrásokkal rendelkező kormányt, nem folytatott menekültellenes propagandát. Nem úgy, mint 2015-ben. Ezt is megengedhette magának.

A propaganda erejét mutatja, hogy ugyanakkor pontosan olyan kevesen tartják felelősnek az oroszokat a háborúért, mint Szlovákiában. Mindezt úgy, hogy Magyarországon az oroszbarátságnak – enyhén szólva – nincsenek olyan szilárd történelmi hagyományai.

Az interjúban Orbán így fogalmaz: „Az orosz–ukrán háborúban is a magyarok oldalán állunk.” Majd konkrétabban, a „Támogatjuk és segítjük Ukrajnát” kezdetű mondat végén: „…de nem érdekünk, hogy feladjuk minden gazdasági kapcsolatunkat Oroszországgal”. Ha elfogadjuk, hogy a többes szám első személy Orbán körét jelenti, akkor legfőképpen azt jelenti: üzleti érdekünk fűződik az orosz gáz importjához.

Ezt kell eladni mint „a” magyar érdeket, valamint azt, hogy a háborúban a Nyugat óriási többségével ellentétben nem állunk az ukránok oldalán.

Az eladásban, azaz a marketingben Orbán és fekete propagandaserege két nagyon egyszerű ideológia berögződésre alapoz: a hatalomkoncentrációban a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmusra („mi vagyunk a legjobbak és a legszebbek, mégis mindenki minket bánt, de főleg azoknál vagyunk jobbak és szebbek, és főleg azok bántanak, kiknek az országában magyar kisebbség él”), a saját vagyon gyarapításában pedig arra a népi hitre, hogy az államnak kell gondoskodnia az egyéni boldogulásról. (Függetlenül attól, hogy tud-e gondoskodni vagy nem, a hitet magát kell fenntartani; lásd a rezsicsökkentés nevű kimúlt propagandatermék gusztustalan történetét).

Ezek nagyon egyszerű dolgok, tökéletesen erkölcstelenek, de hibátlanul beválnak. Hülyére vagyunk véve. BÚÉK!

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.