Tudta, hogy nyomorban él?

A kérdés eleve hazugságot tartalmaz, ilyen mondatnak nincs vetülete a valóságban. A népszavazásnak jogi következménye nincs, gyakorlati kihatása nincs, hátsó politikai szándéka nyilván van, de ezt sohase mondják ki, tehát a népszavazás többszörösen hazug. Kamu.

Már csak azért is, mert Orbán és a beavatott belső kör egy pillanatig sem gondolja komolyan, hogy a mára feledett kvóta szerint hozzánk átküldött kis számú menekült veszélyt jelent. Amikor Lázár Jánostól megkérdezték, hogy nem kockázatos-e a magyarországi tartózkodás megvétele (bevándorlás) a háromszázezer eurós letelepedési kötvénymegvásárlása útján, a politikus azt felelte: „A letelepedési kötvénnyel kapcsolatban nincs nemzetbiztonsági kockázat, és nem merül fel annak a veszélye, hogy bűncselekményt elkövető vagy azzal gyanúsítható emberek volnának a vásárlók.”

A kijelentés második felét most nem feszegetjük, tekintettel arra a kérdésre, hogy például a posztszovjet térségben hogyan lehet meggazdagodni, és aki egyszer meggazdagodott, annak miért nem ajánlatos ott maradni. De ami az első felét illeti: azokat a nyugat-európai mecseteket , amelyeknek a vonzáskörében a terroristák kinevelődnek, nem földönfutó menekültek és nem is a közéjük vegyülő terroristák építtetik, hanem pontosan a muszlim hitű gazdag, megállapodott emberek. Mint az 2001. szeptember 11. után sokaknak kiderült.

Többszörösen kamu – vagy szebb szóval manipulatív – népszavazáson részt venni bármilyen formában nem állampolgári jog, hanem szolgaság. Félreértés ne essék, véleményszabadság van, mindenkinek az a véleménye az Európai Unióról, a kvóta ötletéről vagy a bevándorlókról, ami; és a szólásszabadságnak csak az erőszakra való követlen felbujtás szab korlátot. De a véleménynyilvánítás szabadsága egyéni szabadságjog, és az egyén nézete népszavazáson pont nem számít.

Azzal, hogy valaki egyáltalán tudomásul veszi a népszavazás létezését – azzal, hogy a szavazóhelyiségben saját kezűleg aláírja a névjegyzéket, létezőnek ismeri el, azaz legitimnek. Onnantól már mindegy, hogy névtelenül milyen szellemességeket üzen a számára szintén névtelen szavazatszámlálóknak (kivéve, ha ismerős), más ugyanis nem látja, „Orbán”, akinek ezzel állítólag „üzenünk”, főleg nem.

Ha úgy gondoljuk, hogy ilyen népszavazás jogilag és politikailag nincs, azt szabad polgárként úgy fejezhetjük ki tökéletesen, hogy úgy teszünk, mintha nem lenne. Nem gúnyolódunk rajta szellemi fölényünk hízelgő tudatában, nem hisszük, hogy ez egy alapjog, amivel visszaélnek (mert, mint láttuk, számunkra nem jog) tehát nem is közöljük ezt a véleményünket. Ami nincs, arra nem lehet elmenni. Arról nem beszélve, hogy az otthon maradás a leg-energiatakarékosabb módszer. Egyszer élünk, az időnket sokféle más módon lehet hasznosítani vagy kellemesebben elpocsékolni.

Azért sem érdekel a népszavazás, mert nekem semmi újat nem mond Magyarországról. Ebből az egy okból írom most ezt a cikket. Bocsánat a „nekem”-ért, de az eseménysor tökéletesen illusztrálja a Bárányvakságot.

A népszavazás intézményéről annyit: nagyon örülök, hogy viszonylag sokan rájöttek a manipulatív népszavazás bojkottjának demokratikus jellegére, jó reggelt, de miért nem jöttek rá többen már 2008-ban? (Lásd a könyvben is megtalálható gondolatmenetet a vizitdíjas népszavazás és a harmadik köztársaság összeomlása közötti szoros kapcsolatról.)

Fontosabb az, hogy a magyar választópolgárság tudatát, döntéseit két bitang erős politikai tapasztalat határozza meg: a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmus („a világ úgy működik, hogy a magyarokkal a nem magyarok kiszúrnak”) és a Kádár-kori tartós és nagyarányú életszínvonal-emelkedés, pontosabban: ennek a politikai mélytudatba ivódott emléke (van jólét gazdasági szabadság nélkül; aki hatalmon van, gondoskodik róla, ez a dolga).

Az elsőt kihasználni: laza ujjgyakorlat egy fideszes propaganda-szakembernek. „Üzenjük Brüsszelnek” – nem az Európai Uniónak, aminek Magyarország is tagja, teljes szavazati joggal, biztossal a Bizottságban, miniszterelnökkel az Európai Tanácsban, s amitől a magyar állam tömérdek pénzt kap és térít el csókosok zsebei felé. Nem. „Brüsszelnek” köll üzenni, ami máshol van, nem magyar, és nemcsak hogy rosszat akar nekünk, magyaroknak, de még csak nem is ért minket, magyarokat. (Ugyan ki hagyja ilyen sötét tudatlanságban „Brüsszelt”? Csak nem a magyar kormányzat?)

A Kádár-kori jóvilágot mint tudattalan politikai normát a szocialisták, mondhatni, ösztönösen használták ki, amíg kormányon voltak (ezt tudták), a Fidesz viszont nagyon is tudatosan dolgozott a berögzítésén már ellenzékiségének nyolc évében. Így miután Orbán újra kormányra került 2010-ben (amikor az ország nagyobbik részén mélyebb és elterjedtebb volt a szegénység, mint 1989-ben), már az is elég volt a szavazatvásárláshoz, hogy kormányzati beavatkozással közelebb tudta hozni a szegény(ebb)eket az 1989-es szinthez (rezsicsökkentés). Mára pedig az is elég, ha elhiteti: gondoskodik róla, hogy megmaradjanak a szegénységnek azon a szintjén, ahol vannak, hiszen neki már ez is öröm.

Hátborzongató példa erre az Index videója, ahol az egyébként festői meg uniós pénzből kiglancolt főterű, bukolikusan szép nógrádi faluban fiatal, öreg egyaránt fél a „migránsoktól” (akiknek eszük ágában sincs odamenni). Rossz testi és szellemi állapotban élő (abban hagyott) emberek féltik az állapotukat az általuk sohasem látott menekültektől. Az Európai Unió nyolcadik legszegényebb régiójának – Észak-Magyarországnak – az ottani átlagnál is szegényebb zugáról van szó. Az ott lakók úgy tudják, hogy ez az állapot félteni való – és a „migránsoktól” kell félteni.

Nem, ezek az emberek nem a „migráns”-ellenes kampánytól lettek ilyenek. Ez a falu – és az ország nagy része – huszonhat év alatt „fejlődött” ilyenné, a politikai kaszt szívós munkájának eredményeként (kötelező diszkusszió: tisztelet a kivételnek). Nem a Fidesz intézte el tavaly óta, hogy ennyire ne tudjanak semmit a világról. Nemcsak a Fidesz folytatott növekedésgátló gazdaságpolitikát, nemcsak a Fidesz akadályozta, hogy a növekedéssel csökkenjen a szegénység, és azt, hogy az ország nagy részén élő emberek ne kezdjék el normális adottságnak érezni a szegénységüket.

A művelt ellenzéki politizáló közönség (MEPK) döbbenten fogadta, hogy már cigány szereplő is migránsellenes, vannak romák, akik magukévá teszik azt a fideszes agitpropot, miszerint a „migránsok” elveszik a cigányok segélyét és munkáját is (mert „ugyanolyan tanulatlanok”). Nem kellene meglepődni. Ha valaki figyelmesen olvasta a plakátok szövegeit, hallgatja a kormánytévék híradásait, rájöhet, hogy mennyire a „cigány” ki nem mondott metaforáját alkalmazzák az „illegális bevándorlókra” – függetlenül az európai biztonságot és a nagyon is sebezhető jóléti rendszer érő tényleges fenyegetéstől.

Mások. Más a bőrszínük. Teljesen más a kultúrájuk, a miénket veszélyezteti (tehát a miénk fejlettebb). Nem dolgoznak, nem is tudnának, mégis van pénzük, nyomkodják az okostelefonjukat. viszont embertelenül csórók, az a céljuk, hogy elvegyék tőlünk a jólétünket. (Amiről eddig nem tudtuk, hogy van; de ezek szerint van.) Bűnöznek, szexuális ragadozók, vészesen szaporodnak.

Mindegy, hogy mi az igazságtartalom: a propaganda a „migránsok” esetében a magyar etnikumú falusi és városi szegényeknek ugyanarra a végsőkig egyszerűsödött etnonacionalizmusára és – ezzel összefonódva a jólét maradványait féltő rettegésére – játszik rá, mint ami a szegény gádzsók és még szegényebb cigányok viszonyát meghatározza. „Pont annyira jó nekünk, amennyire még biztonságban vagyunk ezektől a másféléktől.”

A cigányok egy része pedig megértette az üzenetet: a migránsok a többség vagy a hatalom szemében olyanok, mint ők, tehát a testi és szellemi nyomorszinten: konkurencia. Ellenük védekezni: hasznos nekik maguknak, és kedves a magyar többségnek, illetve a hatalomnak. Itt tartunk, ezt hagytuk.

Nem a népszavazás ellen kellene tiltakozni, hanem azok ellen, akik ezt az anyagi és szellemi romhalmazt létrehozták – az országot, ahol az a körömrágás tárgya, hogy komolyan veszi-e a módszeresen szegénységben tartott és politikailag lebutított nép fele azt a népszavazást, amelynek nem szabadna léteznie.

A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője.