Túl a rasszizmuson – soha vissza nem térő alkalom

Megjelent viszont egy cikk a Népszabadságban, amely igazolja azt a hétfői gondolatkísérletemet, hogy lehetett volna (sőt lehetne még) nullánál nagyobb politikai hatásfokkal tiltakozni. Ha azok, akiket felháborít a döntés, nem a rendszer játékszabályai szerint játszanának öntudatlanul, bár érthetően.

A sajátos szájberendezésű újságíró kitüntetését a kormány állítása szerint „A GULÁG-okban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére Alapítvány” indítványozta (nem ő „terjesztette föl”, mint a médiában sokfelé mondták; a fölterjesztés a miniszterelnök joga és feladata). Czene Gábor kiderítette, hogy nem: a javaslatot önhatalmúlag tette az alapítvány elnökhelyettese, bizonyos Pintér Jolán mással nem konzultált, és az elnök, Stark Tamás történész sem tudott róla.

Az elnökhelyettes elbeszélése azonban nehezen hihető. Mondjuk úgy, hihetetlen. Nincs semmilyen kapcsolata politikusokkal, de tudja, hogyan és kinél kell lovagkeresztre javasolni valakit. (Én nem, úgy kellett megkérdeznem egy visszavonult politikustól.) Annyira nem érdekli a mai magyar közélet, csak a GULAG, hogy az utóbbi huszonvalahány évben egyáltalán nem olvasott újságot, és így a hírlapíró egyetlen publicisztikájával sem találkozott – viszont véletlenül megtalálta „egy Echo tévés műsor DVD-jét”, és ezen felbuzdulva lépett kapcsolatba az illetékes hivatallal. (Máig nem sikerült megtudnom, hogy mi volt ez a műsor. Igazmondó Lázár János szerint az 1100 év Európa közepén című sorozatról van szó, ez azonban 1996-ban készült, amikor még nem létezett Echo tévé. Mások arra emlékeznek, hogy szibériai útifilm-sorozatában látni lehetett a lágerek romjait, de ezt is 2006-ban mutatták be – a közszolgálati Duna Televízióban.)

Arról nem beszélve, hogy a hivatalos közlemény egy nyelvtani hibás félmondatban a plecsnitulajdonosnak ennél jóval több érdemét sorolja fel:

Számos nemzeti ügy feltárása, illetve képviselete terén, különösen a GULAG rabtelepein fogvatartottak sorsának és az erdélyi magyarság életének hiteles és méltó bemutatása, példaértékű újságírói tevékenysége elismeréseként.

Tehát a kormány szerint ezért a sok mindenért tüntették ki, nemcsak azért a műsorért, amit a DVD-n – ha volt ilyen – találhatott a néni. Akinek javaslatát – ha volt ilyen – valaki bőven kiegészítette.

Nyilvánvaló, hogy az indítvány átvevőjétől a miniszterelnökig terjedő hierarchiában valaki nagyon ki akarta tüntetni a miniszterelnök személyes barátját. Ki a fene lehetett az? – találgatom. A miniszterelnök fölterjesztését a törvénynek megfelelően a kormány jóváhagyta, tehát a hozzáírt érdemek felől azon a szellemi magaslaton senkinek sem volt kétsége.

A motivációt talán az magyarázza, hogy Kiafene aránytalanságot érzett a trágár újságíró és a rosszabb íráskészségű, tehát kevesebb dührohamot kiváltó Bencsik András kitüntetése között. Mely ellen márciusban senki sem tiltakozott ilyen hévvel – mint arra Hont András mutat rá a nyomtatott HVG legújabb számában.

Kiafene úr nyilván úgy gondolta, hogy ha Bencsik lovagkeresztjéből nem lett balhé, ebből se lesz. Ha így gondolta, tévedett. Abban viszont nem téved, hogy ilyenkor ajánlatos egy darabig sunyítani, és felejthető nevű, nem túl csillogó elméjű hölgyekre kenni a felelősségét, mert Magyarországon minden botrány három napig, na jó, három hétig tart, aztán lecseng, és rossz emlék lesz belőle, majd halványuló emléknyom. Talán eltűnik hirtelen. Akkor pedig Kiafenének pont ebből már nem lehet baja.

Pedig lehetne. Vagy lehetett volna.

Stark Tamás történész, az alapítvány elnöke ugyanis a következőt mondja, miért is nem érdemelte meg a lovagkeresztet ez a magyar hírlapíró, „rasszista jellegű” írásain kívül:

[C]ikkeivel egy olyan orosz rendszert támogat, amely nem néz szembe a sztalinizmus bűneivel, igyekszik bagatellizálni és relativizálni azokat. Pont a Gulag áldozatainak emléke nem engedi meg, hogy egy ilyen újságírót kitüntessenek.

Ő az egyetlen, aki ezt mondja. Az általam olvasott összes visszaküldő levél az antiszemitizmusra, cigányellenességre, xenofóbiára hivatkozott – Magyarországon kívül nehezen érthető, összefoglaló nevén a „rasszizmusra”. Azért nehezen érthető külföldi szemlélőnek, mert – agyament nácik meggyőződését leszámítva – a zsidóság nem rassz, Magyarországon még csak nem is etnikum (és nem a vallás a megkülönböztetés alapja, illetve gyűlölet oka). A belső használatban a „rasszizmus” kényelmes rövidítés a más-más gyökerű és indítékú zsidó- és cigányellenességre, amihez mostanában a „migráns”-ellenesség társul.

A teljes listát egyébként Tamás Gáspár Miklós adja meg: „rasszista, idegengyűlölő, sovén, nőellenes, homofób”. Ebből a sovénnel teljesen egyetértek, a homofóbbal is – nőellenes írásra nem emlékszem a szerzőtől. Mindenesetre az összes általam olvasott visszaküldő levélből az derül ki, hogy a „rasszizmus” és környéke a legnagyobb, sőt az egyetlen politikai bűn, az egyetlen megbocsáthatatlan tabusértés, amit Magyarországon véleményformáló személy elkövethet.

A Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség (MEPK) – az a közeg, amelyet az ellenoldal régóta „ballib”-nek hív és gúnyol, de amely 1989-ben még egyszerűen liberális volt, nem tűrte a diktatúrát és a kollektivizmust, és az 1990-es választás tanúsága szerint legalább másfél millió embert számlált – az átmenet ideje óta a ráerőltetett antiszemitizmus-téma (majd kibővítve: a „rasszizmus”-diskurzus) foglya.

1989 óta folyamatosan vannak éppen csak elviselhetetlenre méretezett provokációk, amikre csak roppant önuralommal lehetne nem reagálni, de amelyeknek az első, 1989-es nagy „kilazítás” óta semmilyen kézzelfogható nagypolitikai következményük nincs. Ennyire mindazóta szabad antiszemitának („rasszistának”) lenni, senkit sem taszítanak ki miatta a gazdagok és sikeresek társaságából, nem zárnak a tévében szerepeltethetők, netán a kitüntethetők közül.

.A politikai kasztban az antiszemitizmus (majd a „rasszizmus”) foka hosszú távon nem változott, legföljebb aránylag többen fogadják el, mivel a liberális (nem sérelmi nacionalista, nem kollektivista) gondolkodású politikusok aránya egészen minimálisra csökkent. A provokációk a játszma részei, a másik oldal pedig sohasem lesz úrrá magán, minden egyes provokációt a Rubicon átlépésének érzékel („eddig és ne tovább!”), és várja, hogy tiltakozásától történik valami. Nem történik. Sem a rendszer nem lesz hirtelen „rasszistább”, sem a legközelebbi provokáció nem fog elmaradni. A fostos szájú közíró szövegei nem kihágások, hanem a normál fideszes politika eszközei. Naná, hogy kitüntetik.

Ha jól megnézzük, ami a kormányzás belpolitikai lényegét, a gazdaság- és szociálpolitikát illeti, a Fidesz 2010 előtt pontosan ugyanazokkal az érvekkel támadta a „balliberális” kormányokat, mint 2010 óta az ellenzék az Orbán-kormányokat. „Lopnak, csalnak, urizálnak, sanyargatják a népet, tönkreteszik az oktatást és az egészségügyet” stb. Kormányzati negyed – múzeumi negyed. A 2010 előtti ellenzéknek az eredmény ezzel a retorikával: teljes siker, totális győzelem. A 2010 utáninak: teljes kudarc, totális vereség, még akkor is, ha a kormányzás most (még sokkal) rosszabb és kártékonyabb, a korrupciós bűnök nagyobban és rendszerszerűek. Miből adódik mégis a különbség?

Abból, ami különbség volt a retorikában: a szokványos támadási felületeken kívül a Fidesznek előnyt adott, hogy az ellenzéket nemzetietlennek és komcsinak nevezhette. Nemzetietlennek azért, mert (2010-ig legalábbis) nem osztozott a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmusban, komcsinak azért, mert nem határolódott el élesen a Varsó Szerződés korabeli elődöktől.

A liberális (szabadelvű) gyökereit kevés kivétellel rég feledő ellenzéknek viszont a szokványos támadási felületeken kívül csak annyi maradt, hogy a kormányoldal „rasszista”. Reductio ad Hitlerum, Akkor már a sztálini Szovjetunió bűneinek tagadása is szalonképesebb., például a holodomor mint népirtás – statisztikailag igazolt – tényének hamisítássá nyilvánítása („bagatellizálása és relativizálása”). Amit a kormányoldal élvezkedve kihasznál.

A fő témához visszatérve: Budapesti látogatása alkalmából a most kitüntetett újságíró nem is egy cikkben dicsőítette és fényezte Vlagyimir Putyint, a KGB-tisztből lett önkényuralkodót. Példamutató újságírói tevékenységére jellemző, hogy az egyik cikkben többek közt egy komplett magyar verset idéz a szerző megnevezése nélkül, a másikban hazudik, a harmadikból kiderül, hogy fogalma sincs az amúgy is gátlástalan Putyin 2012-es autoriter fordulatáról, a negyedikben felmondja a moszkvai mantrát a náci ukránokról meg arról, hogy szegény oroszokat az amerikai imprilisták ármánykodása kényszerítette az Ukrajna elleni agresszióra.

Mindez természetesen összhangban van kormányunk 2013 vége óta követett politikájával és a cikkeket közreadó sajtókonszern általános irányvonalával, de éppen ez az. Éppen a Putyinnal titkos paktumot kötő kormány az, amelyik kifürkészhetetlen, de biztosan sumák módon, nem létező érdemekre hivatkozva kitünteti Putyin talpnyalóját.

A törvény szerint az érdemrendet azok kapják, akik „a haza érdekeinek előmozdításában és az egyetemes emberi érdekek gyarapításában” fejtenek ki tevékenységet. Nem tudom, hogyan kell egyetemes emberi érdeket gyarapítani, de azt igen, hogy aki Putyin dicsőíti, és paktál vele, az a haza érdekei ellen dolgozik. Nemde?

Ha a MEPK egy pillanatnyi önuralmat tanúsítana, és nem a huszonhét éve belérögzített reflex alapján cselekedne (viszket, megvakarom), és nem saját magának örülne, hogy milyen jól megmondta már megint ezeknek a rasszistáknak,
és mondjuk a visszaküldők közül csak tíz amiatt tiltakozna, hogy az újságíró olyan „orosz rendszert támogat, amely (…) igyekszik bagatellizálni és relativizálni” a sztalinizmus bűneit, ahogy a kormány is ilyen rendszerrel szimpatizál, működik együtt,
akkor a mi dicső kormányzatunk kénytelen volna azzal szembesülni, hogy a véleményformálók között is van, aki látja, hogy mit csinál a hazával,
akkor az ellenzék a kormány ellen fordíthatná a komcsizás és a nemzetietlenné nyilvánítás fegyverét. Függetlenül attól, hogy tartalmilag is igaza volna, elkezdhetné ledolgozni hátrányát a kommunikációs háborúban.

Persze ha nem kell, akkor nem kell, Lehet bízni abban, hogy egyszer majd minden „rasszista” jó útra tér, ha eleget tiltakozunk; és legyőzzük a Fideszt, mert nekünk szebb a szemünk. Ama két közel-keleti városban is hogy összejött az a tíz igaz ember.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.