Tűnődés egy fazék körül
„Élő magyarnak nem volt még olyan éve, mint amilyen a 2017-es Mészáros Lőrincnek: a felcsúti polgármester 105 milliárdosra hízlalta személyes vagyonát, ezzel húsz helyet rakétázott előre a Forbes gazdagmagyar-listáján és már nyolcadik. Tavaly ilyenkor a Forbes 35 milliárdra saccolta a Mészáros-vagyont, ami egy év alatt háromszorosára dagadt” – olvashattuk az egyik magyarországi hírportálon. Mint ahogy azt is több más forrásban – kivéve a csúsztatásra, félrevezetésre, elhallgatásra, manipulálásra berendezkedett, beállított! kormánypárti nyomtatott és elektronikus médiumokat –, hogy az egykori gázszerelő azt sem tudja, mennyi pénze van, s talán azt sem, birodalmát hány cég alkotja. Az említett magazin 121-ről beszél, s ebből csak az idén 82 vállalkozást alapított a mi szerény Lőrinc barátunk, az állami közbeszerzések nagy nyertese, futballcsapatok tulajdonosa stb., akit újabban helikopteren látnak, azon jár a bélmegyeri vadászkastélyába, mert annyira rossz az út arrafelé – még szétrázná a nagy fekete kocsiját.
Így megy ez Magyarhonban, amikor demokrácia vagyon. Igaz, egy másik, korábbi fideszes polgármester, Lázár János, Hódmezővásárhely egykori első embere, akiből időközben miniszter lett, kerek perec kijelentette anno:
„Akinek nincs semmije…, aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér. Annak annyi az élete.” „Az ember kaparjon, gyűjtsön, építkezzen kockáról kockára” – hangoztatta közvetlenül a szegényekről szóló elhíresült mondata előtt.
Lásd Mészáros Lőrincet, aki a Fidesz-KDNP és egyenesen a fülkeforradalmár-szabadságharcos csapatkapitány holdudvarához tartozó emberkeként vérrel-verejtékkel kapart, gyűjtött, építkezett kockáról kockára! Néhány rövid esztendő alatt összehozva annyi vagyont, hogy az újságból olvassa ki, mennyit, meg hogy tegnap is alapított egy céget! Hogy is van ez, kedves Lázár János?
Persze, létezik más módszer, technika a gyors és látványos meggazdagodásra, sőt alapvető. Tamás Barnabás, Putnok város fideszes polgármestere, egy cikluson át országgyűlési képviselő, az idei október 23-i ünnepségen a következőket mondta:
„Tudjuk jól, hogy választások jönnek, választások mennek, nem mindig gondolkodik helyesen a választópolgár, és enged esetleg olyan embereket a fazékhoz, akik nem a fazékhoz valók, hanem a guillotine alá. Ma viszont bízom abban, hogy tavasszal úgy fog dönteni a magyarság, a magyar nép, hogy újra megkapja a lehetőséget az a konzervatív kormányzat, amely jelen pillanatban is előre viszi ezt az országot.”
Hát itt tartunk. Győzni minden áron! A győzelem hatalom, a hatalom pénz, pláne errefelé, a Kárpát-medencében, a pénz osztható, a közpénz különösen könnyedén, saját zsebbe is, kedveseinknek is. Nyaktiló és húsosfazék! Merthogy a húsosról van szó – a simának mi értelme lenne? A gyilkoló hajlamot még hagyjuk is, fölösleges kommentálni, hanem engem inkább a húsosfazék lepett meg, ugyanis a népnyelvben olyan kapcsolatokat, lehetőségeket jelent, amelyek anyagi előnyökkel járhatnak, azaz hatalmat, jólétet jelent, könnyen és gyorsan szerzett hatalmas vagyont, amint főként a szlovákiai magyar sajtóban, de a köznyelvben is ugyancsak előszeretettel használt vályú, a szlovák koryto hatására (Szabómihály Gizella nyelvészünk foglalkozott ezzel a kérdéssel egyik jegyzetében, a következő példákat idézve: A KDH és a Most–Híd vályúközelbe kerülhet; Fico az ördöggel is szövetkezne, hogy a vályúnál maradjon; nagy a tülekedés a vályú körül; a gazdaság földjeit a Mečiar-kormány mezőgazdasági miniszterének a vályú közelében ácsingózó emberei kaparintották meg).
Szóval, guillotine és húsosfazék! Nem tudom, ez még a demokrácia hajnala, vagy már az estéje. Hogy a sötétje, az biztos, még akkor is, ha a Fidesz-KDNP-től megszoktuk, hogy a látszatra sem adnak, most éppen a putnoki Tamás bátya vallja be ország-világ előtt, hogy mire megy a játék, a sorosozás, baloldalizás, libsizés, brüsszelezés, migránsozás, amit akrasz. Idevágónak érzem a székelyföldi Háromszék független napilapban Bogdán László költő, író tollából megjelent cikk néhány sorát a választási módiról, amely, jegyzem meg, nemcsak a romániai helyzetre érvényes, jelesül és konkrétan a nagy tülekedések, helycserék a különféle állami posztokon:
„Jönnek a választások, jön az új kormánykoalíció, sajna, nem az új időknek új dalaival, hanem régi embereivel, akik már annyiszor bizonyították teljes alkalmatlanságukat, de ha már győztünk, gondolják a pártok gondterhelt vezetői, csak a mi embereinket kell »bevinnünk« a minisztériumokba, a megyékbe, az állami vállalatokba. Ez itt a szokás. Másutt, példának okáért, az állami tisztségviselők maradnak és szolgálják tehetséggel az új kormányt, az állam pedig zavartanul működik… Nálunk ez nem így van, itt politikusok jönnek általában az első, a második, és ha vannak még helyek, a harmadik vonalból, és foglalják el a jó állásokat.”
Az élet máshol van, mondhatnánk Milan Kunderával, legalábbis nem ott, ahol ez a mostani, vagánynak, urambocsá! tökösnek, a határon túli esztelen pénzszórással is nemzetmentőnek látszani akaró magyarországi kormánykoalíció, amelynek nehogy rossz szó érje a háza elejét, mert akkor a lakájmédiumai, köztük a közrádiónak és köztévének csúfolt Kossuth, illetve az M1, valamint az udvari költők nyomban a bírálóknak esnek, porig alázzák őket. Úgy kell beszélni – és ez a harmadik lehetséges módszertani-technikai megoldása a hatalmon maradásnak vagy a hatalom megszerzésének – mint Puskás Tivadar, Szombathely KDNP-s polgármestere, országgyűlési képviselő. Amikor a közelmúltban ünnepélyes külsőségek között átvette az új szombathelyi stadion jelképes kulcsát, imigyen szólt:
„Azt, hogy ilyen ajándékot kap valaki, ahhoz nyilvánvalóan rendesen kell viselkedni. Ezt így karácsony tájékán minden gyerek tudja, hogy rendesen köll viselkedni, mert Jézuska akkor rendesen sok ajándékot hoz.”
Ehhez már nincs mit tenni.
