Ukrajna – egy orosz mítosz vége

Az ukrajnai háborúban, ha csak matematikailag nézzük az erőviszonyokat, rövid távon a támadó Oroszországnak van győzelmi esélye, a fegyverzet és a haderőnemek közül legalább kettő – a légierő és a haditengerészet – hatalmas fölénye miatt. Több irányból tudják támadni a városokat, vezetőiknek nincsenek gátlásaik, és nem félnek a nemzetközi törvényszéktől. Az ukránok szörnyű időknek néznek elébe. Nagy területek tartós megszállását és tényleges ellenőrzését azonban az agresszorok nehezen tudják megvalósítani.

A szárazföldi erők aránya kiegyensúlyozottabb – most úgy látszik, Ukrajna harcászati módszerei hatékonyabbak, s éppenséggel több embert tud mozgósítani a tartalékosok köréből, mint ahány harcképes férfit és nőt Oroszország idegen földre tud vezényelni a megszállás céljával. Bár későn, de folyamatosan érkeznek a fegyverek, katonai eszközök – Magyarországot kivéve például az összes visegrádi országból. (A magyar uralmi elit az 56-os pesti srácok kultuszától varratmentes átmenettel jutott el addig, hogy nem szabad ingerelni az orosz medvét, mert akkor nem tartja be a nagy lendülettel ünnepelt megállapodást, és nem ad olcsó gázt. És akkor mi lesz a rezsicsökkentéssel. Kádár győzött.)

Az információs hadviselésben pedig – amit az orosz katonai doktrína tudtommal a három haderőnemhez hasonló fontosságú tényezőnek tart – egyértelműen Ukrajna került fölénybe, és ez már így is marad.

Annyi biztos, hogy az egy hete megkezdett orosz „különleges katonai művelet” – invázió – nem hozott gyors eredményt; az utóbbi egy-két napon a brutalitása és gátlástalansága csak fokozódott, de szakértők szerint a befejezése nem várható a közeli napokban, sőt hetekben sem. És ha Ukrajna harctéri vereségével zárul is – egy időre –, vagy partizánmozgalom-szerű ellenállási harcba megy át, Oroszország veszteségei példátlanok lesznek. A végre-valahára meghozott kemény szankciók és a politikai elszigetelődés miatt valóságossá vált a gazdasági összeomlás veszélye.

Putyin és az orosz uralmi elit reakciója erre a helyzetre kiszámíthatatlan – nem vagyok híve a pszichiátriai értelmezéseknek, de az az állítólagos törvényjavaslat legalábbis ellenkezik minden józan ésszel, hogy a háborúellenes tüntetések letartóztatott résztvevőit besorozzák a hadseregbe.

Az analógiáknak sem vagyok híve, de van egy ellenállhatatlanul bevillanó párhuzam: nem az afganisztáni, nem is az iraki, hanem a vietnámi háború. Az amerikaiak az akkori világ egyik – sőt ténylegesen a – legerősebb hatalmaként kezdtek háborúzni egy sokkal gyengébb és szegényebb országban. Mindezt a valóság próbáját ki nem álló, s már menet közben megcáfolódott elméleti feltevés, a dominó-elmélet jegyében. Éppen miközben az Egyesült Államok sorkatonák százezreit küldte a kettéosztott Vietnám déli felébe, s bombázták az északi felét, a tágabb térségben, Délkelet-Ázsia legnagyobb országaiban évtizedekre kimozdíthatatlan Amerika-barát diktatúrák alapozódtak meg, Vietnám mindkét fele s egyáltalán Indokína viszont elveszett Amerika számára.

A teljes amerikai vereségig, 1975-ig több mint egy évtized telt el. A háború rengeteg vietnámi emberéletet követelt, és iszonyatos volt a rombolás – de Amerika is súlyosan megszenvedte. A hadi veszteségeken kívül a hazai politikában is mély válság kezdődött.

Megszűnt a kétpárti antikommunista konszenzus, ami körülbelül 1965-ig biztos iránytű volt. Másfelől megrendült a puritánoktól örökölt pozitív nemzeti önkép is, „a világ világossága, a hegyre épült város” tudata. A morálisan érzékenyebbek többé nem tudtak úgy tekinteni magukra, mint akik vitán felül a jó oldalon állnak a hidegháborúban. A politikai közösségben elterjedt, hogy valamiben a kommunistáknak mégis igazuk van. A prágai tavasz letaposására például Amerika már nem válaszolhatott erkölcsi fölénnyel és semmilyen diplomáciai lépéssel. Ez a változás csökkentette az ellenállóképességet a szélsőbaloldali eszmékkel és gondolkodásmóddal szemben a művelt köztudatban – előre nem látott, de máig ható következményekkel.

Putyin esetében a valóság próbáját ki nem álló elméleti konstrukció az a tétel vagy inkább meggyőződés, hogy Oroszország természetes állapota a birodalmi lét. Tehát az orosz ajkú birodalmat, ami 1991-ig a Szovjetunió volt, vissza kell állítani, amennyire csak lehet.

Konkrétan: egy (föderatív) államban egyesíteni a keleti szlávokat, az oroszokat, fehéroroszokat és ukránokat („kisoroszokat”), s ehhez hozzákötni első etapban a nem szláv nyelvű volt tagköztársaságokat az Eurázsiai Gazdasági Unió és a NATO-nak megfelelő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) révén. Hogy Putyin itt nem állna meg, arra a december 17-i utimátumoknak az a pontja utal, hogy a NATO csapatait és fegyverzetét vonják vissza az 1997-es vonalra, azaz, gyakorlatilag, a közép-európai országokat, köztük Magyarországot vagy Szlovákiát, hagyják védtelenül.

Oroszország és Belarusz már most egy Szövetségi Államot alkotnak (ez a neve), megfelelő bábkormánnyal csatlakozhatna Ukrajna is, és akkor megvalósulna az irredentista álom, Szovjetunió 21. századi, tisztán „orosz” változata, az Orosz Világ (Russzkij mir) mint politikai egység.

Ami a 2022-es háborút illeti: mind e mögött az a feltevés rejlik, hogy az ukránnak mint nemzetnek sem létjogosultsága, sem értelme nincs. Valójában nem is létezik. Ezt a nézetet Putyin többször kifejtette, legutóbb tavaly nyáron egy hosszú cikkben, amely a hadsereg politikai oktatásában a tananyag része lett; valamint a múlt hétfőn, az Oroszországi Föderáció Biztonsági Tanácsa előtt. Ám ez a feltevés hamis, téves.

Hogy kiterjeszthető-e rá az őrület fogalma, nem tudom, a kérdés akadémikus. Mindenesetre tragikus ostobaság, és a harcászati következményeit mindenki láthatja: ahelyett, hogy a helyiek virággal üdvözölték volna az „anyaországból” bevonuló csapatokat, olyan erős és hősies volt az ellenállás, amilyenre az orosz vezérkar nem számított. De a külvilág sem.

A cél tehát lehetőség szerint a Szovjetunió visszaállítása. Azé a szuperhatalomé, amelynek fiaként Putyin felnőtt és elkezdte KGB-tiszti pályáját Leningrádban, majd a megszállt Kelet-Németországban.

Mármost a brezsnyevi Szovjetunió politikai ideológiája (vagy inkább mentalitása? – nem összetévesztendő a hivatalos világnézettel, a marxizmus-leninizmussal) két fő pilléren nyugodott. Az egyik, hogy a legnagyobb ellenség a Nyugat, kiváltképp az Egyesült Államok. A másik az eredetmítosz, ami ekkor már nem az üdvtörténeti jelentőségű, az emberiség régi vágyát beteljesítő „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” volt, hanem a Nagy Honvédő Háború, a történelmi Gonosz, Hitler (a „fasizmus”, a nácizmus) legyőzése roppant áldozatok árán, lényegében egyedül, a sokáig passzív angolszász hatalmak jelentéktelen közreműködésével.

Ez a két elem máig – szó szerint máig – meghatározza Putyin politikai gondolkodását. Az orosz érdekszférában bekövetkező, Oroszországnak kedvezőtlen események mögött minden esetben a Nyugat s főleg az európaiaknál nehezebben kezelhető Amerika áll. A nemzeti és egyéni (politikai) szabadságvágy értelmezhetetlen dolgok, s ellenséges megtévesztő művelet az a magyarázat, hogy szerepük lenne a színes forradalmakban. És az Oroszországgal szembeforduló mindennemű nemzeti politika – ebből a szemszögből – szükségképpen náci, vagy azzá fajul.

Ellentétben azzal, amit az orosz propaganda balekjai és visszhangzói állítanak, Oroszország a 2022. februári invázióval a birodalmi álmot valósítja meg, nem pedig válaszolt a NATO „folyamatos bővülésére” (Orbán Viktor fogalmazása) vagy amerikai érdekszférába vonására. Ilyen ugyanis a valóságban, ukrán viszonylatban nem volt sem gazdasági, sem katonai téren.

Békeidőben Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnerei Kína, Oroszország + Belarusz, Németország és Lengyelország voltak (ebben a sorrendben), a Kreml által módszeresen sérelmezett 2018-as bukaresti NATO-csúcson pedig pontosan azt mondták ki, hogy Ukrajna belátható időn belül nem lesz a szervezet tagja, s csak az amerikaiak megnyugtatására vették be a nyilatkozatba azt a kompromisszumos megfogalmazást, hogy (valamikor a ködös jövőben) tag lehet. A paranoid orosz vezetőnek ez is tűrhetetlenül sok volt.

A nácivád részben Ukrajna 20. századi történelmének tényein alapul – de a nácikkal való hajdani együttműködés tényekkel igazolható vádját a legtöbb európai országgal szemben föl lehetne hozni, Oroszországot is beleértve. Csak a céltudatos fókuszáláson, hangosításon és kitartó ismétlésen múlik. Mégsem hozzák fel. Részben viszont orosz propagandahazugság: bármennyire nacionalisták az ukránok, a jobboldali szélsőség gyengébb, mint az európai országok zömében. És a 2019-es szabad és tisztességes elnökválasztás (amilyen Oroszhonban rég nem volt) második fordulójában 13,5 millió ukrán, azaz 73 százalék szavazatával választották meg elnöknek a zsidó Volodimir Zelenszkijt.

A lényeg azonban a következő: ha a mai Ukrajna nem náci – és nem az –, akkor összeomlik az alapítási mítosz. Akkor most Oroszország a kegyetlen, gátlástalan, polgári lakosságot nem kímélő véres hódító hatalom, viszont az egész világ szemében Ukrajna folytat – hogy a máig élő sztálini terminust alkalmazzuk – nagy honvédő háborút.

Nem lehet kiszámítani, hogy az immár nagyon kemény és sokrétű szankciók milyen hatással lesznek az orosz középosztályra. Azt sem lehet tudni, hogy az alapmítosz megrendülése mikor és mennyire jut el az ebben nevelkedett tömegek tudatáig. De a Putyint magasban tartó, tőle rettegő, jutalmazó kezét leső és őt mostanáig rezzenetlen arccal szolgáló elit gondolkodására minden valószínűség szerint hatással lesz.

Betoldás, március 5-6. Oroszországban a nagy üzletláncok a felvásárlás elkerülésére korlátozzák az alapvető élelmiszerek megvásárolható mennyiségét. Hodorkovszkij ellenzéki vezető szerint egy-két hétre elegendőek a készletek. A Mastercard és a Visa letiltotta a kártyái használatát.

Ezért kell minden lehetséges támogatást – fegyvert, katonai eszközöket, pénzt, humanitárius segítséget – megadni az ukránoknak. Mert minden nappal, amíg tovább tart a háború, az ő áldozataik árán gyengül a Putyin-rezsim, és végül, történelmi távon a Nyugat, Európa, benne Ukrajna győz egy hanyatló rablógyilkos állammal szemben.

Ahol a kormány nem ad, ott a civilek dolga a segítségnyújtás. Nagyon remélem, hogy az ukrán többség és a kárpátalji magyarok viszonyát a háború után nem a budapesti kormány racionálisnak álcázott gyávasága és közérdeknek álcázott üzleti érdeke, a fegyverszállítások tüntető megtagadása és a rezsicsökkentés emlegetése, hanem az adakozó, a menekülteket fogadó civilek önzetlen jóindulata határozza meg. Szlava Ukrajinyi!