Undorodni ajánlatos, beugrani nem kell

Széky János | 2022. március 13. - 20:04 | Vélemény

Miután Oroszország megkezdte az Ukrajna elleni inváziót – nem magát a háborút, mert az 2014 óta folyik –, a nyugati világ felébredt. A mi tágabb térségünkben – Tallinntól Ljubljanáig, Prágától Bukarestig – a kormányzatok és többnyire a hétköznapi polgárok is megértették azt az egyszerű tényt, hogy itt az egyik félnek igaza van, a másiknak meg nincs.

Undorodni ajánlatos, beugrani nem kell
Fotó: Wikipedia

Oroszország az agresszor, ő rúgja fel a nemzetközi jogot, ő rakétáz panelházakat, egyetemet, szülőotthont, gyilkol fegyvertelen nőket és gyerekeket egy birodalmi eszme nevében, a cári Oroszország, illetve Szovjetunió szláv területeinek újbóli egybegyűjtésecéljával, amit talán (túl) sokan megértéssel szemlélnek, de elfogadni nemigen fogad el senki rajta és kézben tartott kliensein kívül.

Mondom, a vezető politikusok számára ez általában világos. Mivel a moszkovita propaganda köztudomásúlag nagyon hatékony, nem egy ország közvéleményének nagy része hajlamos bevenni a putyini maszlagot még ott is, ahol a döntésképes vezetőre hálistennek nincs hatással.

Olyan ország azonban, ha jól látom, csak egy akad, ahol az egyetlen valóban döntésképes vezető egy frekvencián van a közvélemény legtudatlanabb és megingathatatlanul rosszindulatú hányadával. Ami már csak azért sem véletlen, mert Orbán Viktornak korlátlan erőforrásai vannak a nép, a köz, a társadalom, a polgárok összessége – a 2008–9 táján bevezetett s azóta sajnos általánosan elterjedt, hasonlíthatatlanul gügye fideszes terminussal „az emberek” – lebutítására és erkölcsi züllesztésére.

A moszkovita propaganda azért hat Magyarországon fokozott erővel, mert a munka nagy részét a magyar hatalmi „elit” és az adófizetők pénzéből busásan finanszírozott médiája végzi el. Az említett sokaság 2014–15 óta mást se hall, mint hogy a menekült, az migráns, a migráns pedig ellenség; annyit hall az ukránokról, hogy nácik és elnyomják a magyarokat (tény, hogy az oktatási törvény kisebbségi nyelvekre vonatkozó rendelkezései rosszak, a nyelvtörvény pedig európai mércével igazságtalan; de az ukránok ettől még semmivel sem nacionalistábbak vagy nácibbak, mint a magyarok, pláne az oroszok); amellett nyilván őrültek, mert szembefordulnak Putyinnal. Az orosz rezsimről meg azt, hogy jóba' kell lenni vele, egyrészt mert ő adja a gázt, és nélküle megfagynánk, másrészt mert Orbán Viktor azt mondja, és Orbán Viktor mindent tud helyettünk

Így amikor az 1945 utáni Európa legnagyobb és legvéresebb háborújában az elemi erkölcs, de a józan ész is azt diktálná, hogy az agresszió áldozatai mellett foglaljunk állást – no, az nem megy.

Ehelyett kormányzati részről sunnyogás van – nem mernek nyíltan szembefordulni Putyinnal, de az EU-val és a NATO-val sem Putyin szolgálatában, mert az már a korábbinál is átlátszóbb lenne. Úgyhogy amíg lehet, nem ítélik el egyértelműen az orosz háborús agressziót, s ha mégis muszáj csatlakozni valamilyen közös állásfoglaláshoz, fogcsikorgatva megteszik, de nem verik nagydobra.

A közvélemény pedig nagyjából belpolitikai pártállás szerint oszlik meg, bár a kormányoldalon is vannak a menekülteket – elsősorban persze a magyarokat – segítő csoportok, és az ellenzéki oldalon is olyanok, akik visszhangozzák azt a kétségtelenül logikusnak hangzó és a világban nagyon elterjedt, csak éppen a tényeknek nem megfelelő érvet, hogy az orosz támadás az amerikaiak katonai-hatalmi terjeszkedésére válaszolt.

Mindez leginkább a közösségi médiában tesztelhető. Az ember igyekszik tárgyilagos maradni, de a mostani háborús időben a szokottnál is nehezebb elviselhető a közösségi média posványa, a szajkózott butaságok és hazugságok, a hősiességre és tragédiákra reagáló röhögős emodzsik tömkelege. Milyen lehet ennek az embernek a lelke – kérdezem időnként magamban egy-egy undorítóbb megnyilvánulással találkozva, dehát tudom, hogy nem gonoszok ők, csak megmérgezték az agyukat, és a rendelkezésükre álló, szelektált információkból ezt a világképet tudják összekotyvasztani.

Persze józan fejjel nem ajánlatos kommenteket olvasni, se mások agyi állapotán dühöngeni. Egyvalamiért mégis tanulságos és politikailag hasznos lehet – egy kicsit nyugodtabb körülmények között – ennek a kommunikációs alvilágnak az elemzése. Kiderül ugyanis belőle, hogy mennyire hamis az egész kormánypropaganda, és mekkora hibát követ el, aki a közléseit, magyarázatait, előadott indulatai névértéken veszi.

A múlt héten futólag feltűnést keltett egy gyakorló flúgos cikke (nem linkelem), amelyik az egyik kormánypárti szennyoldalon jelent meg – arról, hogy milyen galádság a megtámadott Ukrajnában gépkarabélyt adni kiskorúak kezébe. A valóságalap az ukrán Területvédő Erőnek – tehát nem a frontokon harcoló hadseregnek, hanem a tartalékos státuszú helyi dandároknak – az a hirdetménye, mely szerint életkortól függetlenül fölvesznek önkénteseket, akik kiképzést kapnak lőfegyverrel. Ezt a portál facebookos felelőse megtetézte azzal a megállapítással, hogy kamaszokat küldeni egy túlerőben és technika fölényben lévő hadsereg ellen: kommunista és náci tempó, sőt gyilkosság.

Ellenzéki oldalon többen emlékeztettek rá, hogy a szennyoldal pontosan ilyen kamaszokról nevezte el magát, akik szembeszálltak a túlerőben és technikai fölényben lévő orosz birodalmi agresszorokkal. Az következnék ebből, hogy a szóban forgó médiatermék megtagadja ötvenhat eszméit. Csakhogy nem pontosan az következik.

Amikor 2016-ban arról írtam, hogy a „hős pesti srácokként” emlegetett tizenévesek egy része a ma hatályos törvény szerint háborús bűncselekmény áldozatának minősülne (a bűncselekményt az követi el, aki harcba küldi őket), megkaptam a magamét kormányoldalról. Holott nem az ötvenhatos felkelők, nem a hősök deheroizálása volt a célom, hanem az állami ötvenhat-kultusz hamisságát akartam megmutatni: olyan figurák emelnék politikai eszményképpé a világgal s benne a katonai erőviszonyokkal tisztában nem lévő, vesztenivaló nélküli kiskorúakat, akiknek eszük ágában sincs kockáztatni a szolgalelkúségükkel kiérdemelt remek egisztenciájukat.

Amúgy tizenöt és tizennyolc év közötti fiatalok állami katonai kiképzése és területvédelmi szolgálata a frontharcoktól távol nem náci és nem kommunista tempó, nem gyilkosság, hanem megfelel a magyar törvénynek és a nemzetközi egyezményeknek.

Azt a kultuszt ugyanúgy nem kellett volna elfogadni, mint a kultusznak ellentmondó ukrángyűlölő propagandát. Talán rá lehetne jönni, hogy az illiberális hatalmi elit gépezete nem követ semmiféle erkölcsi és viselkedési szabályt, legyen szó akár ötvenhatról, akár az ukrajnai háborúról, hanem mindig és bármikor kitalál ilyeneket, mikor mire van szükség a napi belpolitikai hadviselésben. És nem kellene folyton beugrani a zengzetes szavaknak s a megjátszott dühnek.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.