V4: Undor a Nyugattól
Álmodozik a Mandiner, legyen 2016 a visegrádi négyek éve, megmagyarázhatatlan várakozás és alig visszatartott öröm sugárzik a sorokból, amely a magyar kormánypárti média közép-európai rovatában jelent meg. Mindig csodálkoztam, hogyan lehetséges az, hogy valaki a térség komolyabb ismerete nélkül bármiféle jóslásokba bocsátkozzon, noha tisztába vagyok a gátlástalansággal, amely még e témában sem ismer határokat. A mandiner cikke ugyanis a jelenlegi helyzet totális félreértése - hogy szándékosan vagy jóhiszeműen azt nem tudom - mivel a posztkommunista térség országairól, társadalmairól sok pozitívumot 2016 első napjaiban sem lehet írni.
Amennyiben elfogadjuk Szűcs Jenő tételét Európa hármas felosztásról, miszerint a “második jobbágyság” Kelet-Európájában létezik a Kelet és Nyugat között örökösen hánykolódó Kelet-Közép Európa is, amely alkatilag inkább a Nyugathoz, mint a Kelethez tartozik, nagy bajba kerülünk. Milan Kundera világa, amely a kilencvenes években egy pillanatra láthatóvá vált, amely azt üzente, hogy a régiónak helye van Európában, valami újat kaphatunk, undorodva fordult el, leszámítva azon tehetséges keveseket, akik Európa ezen a fertáján harcolnak a más nemzeteket, vallásokat le nem néző, nem megalázó nyugat-európai civilizáció minden egyes centiméteréért.
A neofasiszta ellenforradalom weblapjának optimizmusa egyszerűen közröhej tárgya: ma a V4-ek az európai kontinens legmegbízhatatlanabb része, amely huszonöt éve nem képes új politikai impulzust a közösbe betenni, ha csak ez alatt nem a régiós állampolgárok felelőtlen ijesztgetését és a felelőtlen gyűlöletkampányát értjük. Belátom, hogy ez nem hangzik valami optimistán, bizonyára sokan lelkendeznének együtt a mandineres szerzővel a visegrádi országokban is, de egyszerűen nincs nyom és ok arra, hogy ne követnénk el újra azokat a hibákat, amelyeket a múltban már egyszer elkövettünk.
A hidegháború világának összeomlása után először Szlovákiában értették meg az emberek, milyen az, amikor - szó szerint - egy éjszaka alatt le lehet építeni a demokráciát. Vladimír Mečiar dicstelen rendszere megakasztotta Szlovákia európai integrációját. Ne felejtük el: ha még léteznének azok az európai fékek, ma sem Orbán Magyarországa, sem Kaczynski Lengyelországa nem lehetne EU és NATO tag. De ez a két politikus nemcsak Mečiar "méltó" utóda, hanem olyan etnikai és vallási örökséget hordoz, amely nem integrációt és konszenzust, hanem két világháborút hozott el a kontinensre.
Szlovákiában 2015-ben a politika bevezette a rendőrállamot, a szlovák média-, gáz-, és villamosenergia területén a korrupció világában pedig a különböző oligarchák befejezték a hatalomátvételt, megtörtént egy újabb “rendszerváltás”. A menekültpolitikában is sikerült az egyetlen pozitívnak tűnő lépésben diszkriminációt elkövetni, amikor keresztény szíreket szállítottak repülővel Szlovákiába, amely a gyalogosan érkezők számára szintén nem volt vonzó célállomás.
Ahogyan a szlovák fiatal generáció számára sem az otthon maradni, a szírkkel együtt a fiatal szlovákok is nyugatra tartanak.
Lengyelországban, hasonlóan Magyarországhoz, huszonöt év kevés volt ahhoz, hogy egy négyévente megismételt közéleti szerepválllalás, egy parlamenti választás után ne érezze úgy az ország fele, cserben hagyták, kifosztják őket. Győztek a nacionalisták. Lengyelországban, csakúgy, mint Magyarországon, a katolikus tálibok gyűlöletük céltáblájává politikai ellenfeleiket tették, ma lengyel kormánypolitikusok elszámolással fenyegetik a lengyel liberális ellenzéket, míg a lengyel katolikus papok szervezett ördögűzést tartottak az egykori antikommunista disszidens Adam Michnik által alapított Gazeta Wyborcza politikai napilap szerkesztősége elé. Középkor, visszatért.
De ki kell ábrándítanom a liberálisokat Csehországgal kapcsolatban is, ahol tombol a zemani, svejki kispolgári nacionalizmus az első Szlovák Állam idejéből származó jelszó értelmében: "Svoje si nedáme, cudzie si nechceme" (A miénket nem adjuk, az idegen nem kell). Csehországban ma diktátorokkal készít interjút a cseh média Andrej Babiš oligarchára felesküdött része, a cseh köztévé Aszaddal, a Lidové noviny Orbánnal. Ki kell sajnos mondani: Csehország is készen áll, hogy az orbáni autoriter politikát magáévá tegye, noha Prágában, ahol eddig Nyugat-Európára mindig mint inspiráló és követendő példára tekintettek, az ezt kutyázó és összeesküvés elméleteket gyártó politika eddig relatíve ismeretlen novum.
Közép-Európa ma leginkább egy sündisznóhoz hasonlít. Összegömbölyödött, mert elkezdték bottal piszkálni, számára ismeretlen külső hatások érték, és ebben a tüskés védelmi állapotban nem túl vonzó látvány, és ráadásul nem is túl hősies. Kívülről pedig úgy látszik a régió egyfajta túlélésre - jelentsen ez bármit - rendezkedett most be úgy, hogy közben a hősiesség, a félelemnélküliség és a közvagyon tisztelete kiveszett a régióból. Ma az emberek a visegrádi országokban sokszor megint félnek, és lássuk be, erre minden okuk megvan. Megint ott tartunk, hogy az itt élők nagy tömegei belső vagy külső emigrációban gondolkodnak, a régió letért a nyugati intergráció útjáról, aki tud, menekül.
Három generáció alatt - amely nem túl nagy idő történelmi távlatokban nézve - több rezsimváltást is megélő a családi közép-európai emlékezet öröksége továbbra is az államosítás, a korrupció, a deportálások és az emigráció újra megélt valósága.
