Vadászjelenetek Magyarországon

Széky János | 2022. augusztus 26. - 20:12 | Vélemény

A magyar állam és a vele szimbiózisban táplálkozó fogadott politikai család – ezúttal a 4iG képében – meg(v)ette a Vodafone Magyarországot. Ezzel a központi politikai és gazdasági hatalom lett a távközlési szektor egyik (vagy talán a) legfontosabb üzleti szereplője, miközben ő ugyanennek a szektornak a fékek nélküli szabályozó autoritása is. Roppant egészséges, nemde? (Azért nem mondok távközlési piacot, mert ez már rég nem szabad piacgazdaság, nem mintha ez sokakat bántana.)

Vadászjelenetek Magyarországon
Fotó: MTI

Kevés butább kérdés van annál, hogy mi értelme van a vevők szempontjából ennek a „beruházásnak”. A választ részletesen megadja Rényi Pál Dániel a 444-en, már a címben is: Orbán saját maga köré építi az új távközlési óriást, majd: „A cél már nem egyszerűen egy állami mobilszolgáltató kiépítése volt, hanem a távközlési piac leuralása.” Ennek minden politikai és – vélhetően, az infrastruktúra más monopolhelyzetben lévő cégeihez hasonlóan – gazdasági hasznával együtt. (A politikai haszonhoz sorolom azt is, hogy a Pegasust például lelkesen használó magyar államnak nem kell körülményeskednie, mint most, amikor a hálózatok más kezekben vannak.)

A szimbionta tulajdonosoké már a Digi, az Invitech, az Antenna Hungária, a Yettel 25 százaléka, most hozzátartozik már a Vodafone (mely utóbbi már 2018-ban felvásárolta az UPC-t). Az előfizetők számát tekintve legnagyobb Magyar Telekom ugyan többségi német tulajdonban van, de „stratégiai partnerségi megállapodás” köti a kormányhoz, ami domesztikálást jelent, azaz előnyöket kezes viselkedésért cserébe, mint azt az Origo átjátszása példázta (s az Index sem kerülte el sorsát, de kénytelen vagyok onnan linkelni).

Arra az akadékoskodó kérdésre, hogy miért pont most, az ország szorult gazdasági helyzetében költ a magyar állam és a kebelbeli cég 1,8 milliárd eurót a vásárlásra, az lehet a tárgyszerű válasz, hogy éppen most érett meg a helyzet a cég átvételére, sem előbb, se később. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy egy régóta, ráérős türelemmel folytatott művelet most érte el célját.

2021 januárjában – több mint másfél éve – a Vodafone Magyarország vállalati kapcsolatokért felelős vezérigazgató-helyettese lett Orbán Anita, aki korábban éveken át volt Magyarország energiaügyi utazó nagykövete. Egy másik diplomata, a Külügyminisztériumban korábban magas tisztségeket betöltő Wintermantel Péter a LinkedInen olvasható adat szerint 2022 júniusától, azaz két hónapja a Vodafone Magyarország közkapcsolati vezetője .

Nem holmi propagandahülyeségeket fröcsögő, szűkagyú cselédekről van szó (elteszem a rövidítést későbbre, jól jöhet még: pfszcs). Hanem kiválóan képzett, sőt tudós világpolgárokról, az elit elitjéről, akikre a kormányzatnak nagyon is szüksége volt, és lenne ma is, ha a kormányzást tartaná fontosnak.

E két „kormányközeli”, sőt volt kormányzati – és nem a távközlési szakmában járatos – ember jelenléte azonban azt érzékelteti, hogy a központi politikai/gazdasági hatalomnak a jó kormányzásnál fontosabb célja (például) a Vodafone Magyarország és ezen keresztül a távközlési szektor fölötti ellenőrzés megszerzése.

Itt válik érdekessé a vételár és ezzel összefüggésben az üzleti logika szerint teljesen természetes kérdés, amit eddig nem sok helyen olvastam, Pompéry Judit kitűnő blogja az egyik:

Egyáltalán miért adja el a Vodafone a magyarországi leányvállalatát?

A kérdést szó szerint felteszi Brückner Gergely is a Telexen, s a válasza: „Nem tudjuk”. A 715 milliárd forintos, civilek számára mellbevágó árról Brückner azt írja: „nem kiemelkedő, de tisztességes.” Önmagában valószínűleg nem lett volna elengedő motívum: „Ennyiért talán nem szokás csak úgy kiszállni egy piacról, de az is igaz, hogy a következő évek nem túl biztatóak Magyarországon.” Szóval sok, vagy csak soknak hangzik?

Nem láthatunk bele a magyar ajánlattevők és a paddingtoni döntéshozók fejébe, de az ilyen ügyletek papírforma szerint kompromisszumok eredményei: a vevő érdeke, hogy minél kevesebbet kelljen fizetnie, de azért még annyit, amennyiért az eladónak megéri. Jelen esetben annyi az eltérés a papírformától, hogy a leányvállalat országában, mint láttuk, nem szabad piacgazdaság működik.

Forduljunk tehát ahhoz a kézikönyvhöz, amelyik az idevágó fejezetében a magyarhoz hasonló nem szabadpiaci, hanem „kapcsolati” gazdaságok működési elveit írja le (Magyar Bálint – Madlovics Bálint: A posztkommunista rendszerek anatómiája). Ennek 5.5.4.1 részében olvashatunk a prédavadászatról, amelynek során valamilyen okból vonzó cégeket cserkésznek be és vadásznak le azok, akiknek ez módjában áll.

A vételár csökkentésének bevett módja ilyen feltételek mellett „az integritás megtörése”, azaz „(állami) erőforrások és eszközök alkalmazása egy aktor formálisan meghatározott autonóm pozíciója ellen”. Ilyen eszközök például a különadók vagy a zaklatásszerű bírságok, amelyek kivetésére a távközlési szektor és konkrétan a Vodafone Magyarország esetében sor is került.

Ha csak azt nézzük, hogy a Vodafone – nem függetlenül a többletadóztatástól, zaklatástól, hatósági szurkálástól – veszteséges volt, akkor az ár valóban drágának tűnik. Ha meggondoljuk, hogy ez már lenyomott ár a „becserkészési értéhez” képest (nagyon leegyszerűsítve: amennyit a cég akkor ér, amikor a vadász már kiszemelte magának, de még békén hagyja, lásd az 514. oldalt), akkor úgy saccolhatjuk: jó, jó, nagyon sok pénz, de nem annyira, hogy önmagában elegendő legyen.

Ám a kézikönyv a becserkészési és vadászati érték mellett megkülönböztet egy harmadik fajtát is, a zsákmányértéket, ahol a zaklatás nélküli értékhez már hozzájárul az is, amihez a zsákmányolt cég „a reputációjában, valamint a piaci, járadékvadászati és kleptokratikus potenciálja kitöltésével hozzájut”.

Ez így túl tömény. Hogy érthetőbb legyen, hadd hivatkozzam Gulyás Gergely kancelláriaminiszterre. Ez a jeles jogász inkább a pfszcs pólushoz áll közel; most ezt mondta: Egy távközlési cég megvásárlása profitot hoz, a Vodafone nyereségéből pedig akár a pedagógusbéreket is lehet emelni.

Mármost bármilyen cég megvásárlása akkor éri meg a vevőnek, ha a jövőbeli nyeresége viszonylag gyorsan behozza a megvásárlására költött összeget, ez esetben az 1,8 milliárd eurót. Tegyük zárójelbe azt a lehetőséget, hogy a cég csak mint vagyontárgy és mint megfigyelési terep érdekli, meg azt, hogy Gulyás Gergely hazudott vagy, másképpen, blöffölt, de úgy, hogy maga sem tudta, micsoda ostobaságot beszélt. Ez esetben Gulyás szavait komolyan kell vennünk, azaz ígéretként felfognunk, amit mondott.

Ha így van, akkor Magyarország Kormánya azt ígérte, hogy az utóbbi időben veszteséges céget nagyon nyereségessé teszi. Azaz nemcsak az extraprofit” büntetéséül kirótt különadót szünteti meg, amint a cég a kezébe kerül, hanem még „extraprofitot”, különlegesen nagy nyereséget is csinál. (Amiért persze magát nem bünteti meg. Vagy mégis? A vicc az, hogy míg ez a tétel 715 milliárd forintba került, a kormány idén és jövőre 815-815 milliárdot kíván besöpörni a különadókból, amiket többet közt a távközlési cégekre vetettek ki.)

De felejtsük el az elemi számtant. Hogyan tudja a kormány elérni a k. nagy nyereséget a monopolhelyzetét kihasználva? Ahogy ilyenkor szokták. Áremelésekkel. (Amikor úgyis rohan az infláció.) Akkor majd lehet pedagógusbéreket emelni. Köszönöm Gulyás Gergelynek, hogy segített a tisztázásban.

Kormánypárti ismerőseim egy része örül, hogy ez a fontos cég végre visszakerült nemzeti kezekbe. Én az utóbbi években csak azt látom, hogy ha valahová odabiggyesztik a „nemzeti” szót, ott nagy valószínűséggel az állampolgárok fölös gyötrése, minőségromlás vagy áremelkedés következik. Izgalmas lesz.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.