Vakhittel, gyűlölködve pofozzák tovább a szart, amíg élnek...

Lássuk be, a hétvégén Szlovákiában tulajdonképpen minden a felvidéki szlovákiai magyarokról szólt. Nem kis teljesítmény ez az ország népességének alig tíz százalékától.

Vakhittel, gyűlölködve pofozzák tovább a szart, amíg élnek...
Paraméter-felvétel

Ez a tény egyszersmind felülírja azokat az eleve negatív gondolkodású, önkéntesen vagy bérért szenvelgőket, akik minden egyes népnemzeti csűrdöngölőn állandóan azon sírdogálnak, hogy szegény, mostoha sorsú, elnyomott felvidéki szlovákiai magyarok másodrendű állampolgárokként kénytelenek tengődni a szülőföldjükön…

Nézőpont kérdése persze, hogy mennyire lehetünk mi, felvidéki szlovákiai magyarok büszkék bérgyilkos „nemzettestvéreink” teljesítményére?

Arra, amiről a hétvége szólt, semennyire. Már ha egészségesek vagyunk. Sőt!

Tuti ugyanis, ha egy embernél minden rendben van az emeleten, vagyis legalább viszonylag normális, sokkal inkább szégyellnie kell, ha „nemzettestvérei“ egy közháborodást generáló bérgyilkosság miatt helyeztetnek vád alá.

Ahogyan azt a Gútán és Komáromban begyűjtött felvidéki szlovákiai magyar „sejt” tagjaival tették. Egy halálos bűn, konkrétan Ján Kuciak és kedvese kivégzése miatt.

Talán fölösleges itt tovább ragozni, hogy micsoda szemétség az emberölés. Kiváltképpen, ha aljas indokból, előre megfontolt szándékkal vetemedik ilyesmire valaki. A hatalmoért, illetve ez esetben pénzért...

A másik felvidéki szlovákiai magyarság generálta esemény a húsz évvel ezelőtt, bár tagadhatatlanul kényszerből, de nagy reményekkel Magyar Koalíció Pártjaként gründolt Magyar Közösség Pártjának (eztán csak MKP) Dunaszerdahelyen megtartott szülinapi banzája (értsd: jubileumi kongresszus) volt. Amely csoportos szeánsz csak azért nem gerjesztett országos társadalmi cunamit még a potenciális „magyar közösség” tagjai között sem, mert a Kuciak-gyilkosság ügyének fejleményeihez képest kb. olyan jelentőségűvé aszott, mint amilyen a holdraszálláshoz képest egy közepes településen rendezett gulyásfőző verseny.

A pártszülinapra meghívott résztvevők száma is kb. ugyanez a nagyságrend volt. A százhetvenhárom pártküldöttel és a több mint kétszáz vendégként meghívott kuncsafttal együtt.

Mindennek ellenére sokkal komolyabb jelentősége lehetett volna akár országosan, ha a Kuciak-ügy társadalmi moraja el nem fedi. Micsodát? Hát azt a valós bérgyilkossággal rokonítható cselekményt, amelyet a százhetvenhárom kongresszusi küldött és az MKP elnöke követett el. Ha még nem jött volna le, arról az egyhangúlag elfogadott kongresszusi határozatról van szó, amellyel a jubileumi kongresszus résztvevői egyhangú szavazással

megbízták Dodi alias Menyhárt Józsefet: NYÍRJA KI BUGÁR BÉLÁT!

Azt a Bugár Bélát, akit annak idején majdnem ugyanilyen összetételben egyszer már megkíséreltek legyilkolni. Méghozzá Komáromban. Jelképesen, politikailag legalább is. Csakhogy a történtek után ez a szemtelen, erőszakos Bugár, mintha mi sem történt volna, egyszercsak feltámadt, begurult, és szinte a zöld mezőn pártot (Most-Híd) alapított. Mi több, eztán annak rendje-módja szerint kigolyózta jelképes gyilkosait a szlovák törvényhozásból.

Illetve korántsem ő, hanem azok a felvidéki szlovákiai magyar választók, akik a Bugár pártjára leadott voksokkal vettek elégtételt a jelképes politikai gyilkosokon...

Na erre próbáljon csomót kötni, akinek életében ez már valamikor, valahogy sikerült. De tényleg csak ilyenek próbálkozzanak, mert a vallásosan Bugár-gyűlölők próbálkozásai úgysem érnek...!

Egyébként tényleg kár, hogy ezek, a Bugár-gyűlölők vannak elsöprő többségben az MKP vezető testületeiben. Ellenkező esetben olyan jubileumi kongresszust rittyentettek volna Dunaszerdahelyen a szóban forgó bűnelkövetési szeánsz helyett, hogy az akár a Kuciak-ügy hírverésével is vetekedhetett volna. Ha nem is érte volna el a Magas-Tátra bérceit, Dél-Szlovákia magyarok lakta provinciáit viszont egészen biztosan megbolygatta volna. Pozitíve – természetesen!

És most elmesélem itten, miként kellett volna lejátszódnia az eseményeknek, hogy így legyen.

Egyszer volt, hol nem volt, mindössze annyit kellett volna tenni, hogy az MKP húszéves szülinapjára nagyvonalúan meghívnak mindenkit, akinek köze volt a párt létrejöttéhez. Mindenkit! Érthető? Igen, az MKP első elnökét, Bugár Bélát is. Sőt!

Ha ez megvan, akkor ottan Dodi alias Menyhárt József elmond egy magasröptű, államférfiúkat jellemző beszédet. Amelyben az alapítóatyáknak hozsannát zengve, fátylat borít az ádáz testvérháborúra (kívülről szemlélve: CICAHARC!).

A végén pediglen bejelenti, hogy Bugár Bélát kell támogtni az államfővállasztáson! Elvégre felvidéki szlovákiai magyar ő, egyrészt. Másrészt meg Bugár már hónapokkal ezelőtt bejelentette, hogy ringbe száll a köztársasági elnöki posztért.

Mármost, ha a mese így végződött volna, akkor itt az utolsó mondat az, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak...

Csakhogy egyáltalán nem így végződött. Hanem mindennek az ellenkezője történt meg. Az MKP fanatikusai által kellőképpen beinjekciózott (megfélemlített?) Dodi alias Menyhárt József ünnepi beszédében elrettentő példaként festette le Bugárt. Hitet téve, miszerint őt tartja az államfőválasztáson az egyetlen legyőzendő ellenségnek. Mert ő, Dodi alias Menyhárt József az igazi magyar, Bugár pedig semennyire nem az! Meg izé, meg ecet...!

Így állunk hát! „A boldogan éltek, míg meg nem halnak” szólam helyett ezért kell így kell befejeznem az MKP sztoriját:

Innentől, amint eddig, vakhittel, gyűlölködve pofozzák tovább a szart, amíg élnek.

Illetve amíg a felvidéki szlovákiai választópolgároknak le nem esik a tantusz. És ki nem zavarják a politika erdejéből a közélet eme fajankóit, mint az egyszeri erdész az egymással viaskodó partizánokat meg a németeket.