Valami új

A nyolcvanas években lekezelően mondtuk a románokról, hogy „a puliszka nem robban”, aztán robbant, most talán a pacalpörköltről kéne hasonlót mondani, buzgón remélve, hogy valami változik. Első ránézésre az látszik, hogy a magyarországi ingerküszöb példátlanul magas, minden visegrádi országban, de Romániában és déli szomszédainknál is a töredékébe belebuktak annak – olykor a bíróságon –, ami a NER-ről lepereg.

Ennek részben intézményi akadályai vannak, amikről már sokat írtam: nincs igazi politikai pluralizmus, azaz politikai verseny; nincsenek igazi fékek és ellensúlyok, azaz a miniszterelnöktől független hatalmi tényezők. Ennek az állapotnak az előzményei 2010 előtti is megvoltak, csak akkor a pártoktól független hatalmak hiányoztak, minden képmutató beszéd ellenére. Hasonló a helyzet a médiában: a nagy pártok összetévesztették a médiaszabadságot azzal, hogy ők maguk szabadon használhassák a médiát.

Így aztán a politikai közösséget úgy érte a 2010-es hatalomváltás, hogy nem voltak tapasztalatai a liberális képviseleti demokrácia valódi működéséről. Az ellenzéki érzelműek látták, hogy valami nagy baj van, de a politikai ellenállásnak nem volt fókusza.

Kisebb kényelmetlenségeket, mint a vasárnapi boltbezárás vagy a netadó, el lehetett hárítani, mert a kormány utálkozva, de belátta, hogy nem éri meg ragaszkodni a népszerűtlen ötletekhez. Különben pedig nyolc éve periodikusan kitör az elégedetlenség, ami abból áll, hogy ellenzéki tüntetéseken a tömeg skandálni kezdi: „Nem hagyjuk!”, meg: „Nem félünk”, aztán egy év múlva ugyanúgy, esetleg ugyanazt nem hagyják, és nem félnek, csak annak semmi következménye nincs.

Az, hogy időről időre tüntetési hullám kezdődik Budapesten, s terjed át néha az egyetemi városokra is, két dolgot jelez: (még) mindig vannak olyan csoportok, amik elégedetlenek az állapotokkal, és hogy egyáltalán lehet tüntetni. Amúgy az a bölcsesség érvényesül, hogy 5 százalékos GDP-növekedés meg látványosan emelkedő reálbérek idején nincs forradalom, de még kormánybukás sem. (Más kérdés, hogy miért nem történt semmi 2012-ben, amikor csökkent a GDP.)

Az ellenállás ereje, tehát a hatalmi „elittel” szembeni indulat (nem minőségi elitről van szó) nem csökken, de éppígy a kormányzó párt népszerűsége sem, az ellenzék az érzelemkitörések és a remek közösségi élmények ellenére jottányival sem kerül közelebb a hatalomhoz, de még a hatalomra jutás lehetőségéhez sem.

Nem lelkesített föl az a tiltakozás sem, ami a rabszolgatörvénynek elkeresztelt munkatörvénykönyv-módosítást fogadta – évi 400 elrendelhető túlóra, lehetőség egy év helyett a három év utáni elszámolásra. A tiltakozás az ellenzéki pártoktól indult ki. A törvénymódosításról lerí, hogy disznóság, de nem lehetett pontosan tudni, hogy a kilencedik évben miért éppen ez háborítja fel annyira a hivatásos politikusokat, hogy minded eddiginél hevesebb parlamenten belüli és kívüli kampányt indítsanak ellene.

Úgynevezett normális országban ezekről az ügyekről a munka világán belül tárgyalnak, mielőtt jogszabály lenne belőlük, erről nem sokat tudni, viszont arról sem, hogy a pártok a munkaadók és szakszervezetek közötti alapos tárgyalásokat hiányolták volna. Sajnálom, ha túl savanyúan hangzik, de az egész mögött hallani lehetett a magyar ellenzéki pártpolitizálás egyik legutálatosabb szólamát: „mert ez érdekli az embereket”.

Az embereket nem érdeklik az alapjogok, nem érdekli a joguralom pusztulása, nem érdekli, hogy a Fidesz módszeresen felszámolja saját leválthatóságának intézményes, alkotmányos feltételeit (eleve nem volt sok). Nem érdekli az ország fölötti ellenőrzés eladása – a szövetségeinkkel szemben álló hatalomnak. Ez nem ok az utcai haragra, nem elég a parlamenti botrányhoz, újságot kell olvasni hozzá, a népnek gondolkodni kell, a pártnak meg összefüggéseket magyaráznia – nem, a népet az érdekli, ha kevesebb pénzre számíthat, pontosabban ha a kormány kimondja, hogy kevesebb jut neki. Az érthető. Hadd ne mondjam, a nép micsoda megvetése rejlik az ilyen évelő gondolkodásmód mögött.

Könnyen adódott a nacionalista-osztályharcos érvelés is: „a vak is látja, hogy a multik érdekét szolgálja”, holott a marxista elképzelésekkel szemben a multiknak nem érdekük a képzett munkavállalókat elriasztó szabályozás. Egy közgazdász barátom, logikusan levezette, hogy az egy éven túli túlóra-elszámolás nem a feldolgozóiparban, meg kevésbé a mezőgazdaságban téma egyáltalán, hanem az építőiparban, ahol viszonylag sok viszonylag képzetlen munkaerő kell, és történetesen kicsi a szervezett, vagyis védekezésre képes munkavállalók aránya. És kik a legnagyobb építőipari vállalkozók? Nagy részük Orbán kivételezett belső köréből kerül ki, esetleg osztrák és más partnerekkel. Nem pontosan a multik.

Kezdetben, egész pontosan tegnap éjszakáig-ma hajnalig úgy látszott, sem a sérelem nem elég erős és tömeges, sem az ellenzék nem elég szervezett és – bocsánat a profán szóért – kreatív ahhoz, hogy ez a mozgalom ne végezze úgy, mint a többi: pár hét lelkesedés, aztán ellaposodás, felejtés. Most azonban valami új történt.

A szokott módszer – a politikailag mellékes részérdek harsogása vagy a széteső követeléslista helyett – nem parlamenti párt, hanem a Momentum összeállított öt pontot, amelyik összefoglalja a nem csak pillanatnyi bajokat a munkavállalók – köztük a rendőrök – kiszolgáltatottságától a minden joguralmi elevet felrúgó közigazgatási bírósági rendszer tervén és az Európai Ügyészségtől való rettegésen át a közmédia pártállami propagandagyárrá züllesztéséig. A lista biztosan nem teljesen, de éppen elég, és megjegyezhető.

A listával tegnap elindultak a közszolgai televízió székházához, hogy beolvastassák. Itt megtörtént a másik, nagyobb hatóerejű újdonság:

országgyűlési képviselőkkel, azaz hivatalos személyekkel szemben, a kormányzat ellenőrzése alá tartozó biztonságiak fizikai erőszakot alkalmaztak.

A kormányzati vagy egyértelműen a kormányzathoz köthető erőszak minden közép- és kelet-európai tiltakozó mozgalomnak lendületet ad. Kerülték is eddig Orbánék, ha volt idejük és energiájuk, hogy odafigyeljenek. Most elkövették a hibát.

Új helyzet állt elő. Nem várható, hogy holnapra megnő az ellenzék híveinek tábora, és csökken a kormányé. De úgynevezett normális közép-európai országban gyorsan változhatnak az erőviszonyok olyan módon, ahogy senki sem várja. Akár csak az ellenzéken belül is: a legjobbak megerősödnek, a rutinba zápultak szava elhalkul. Reménykedjünk, kívánjunk bátorságot és közép-európaiságot.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.