Valóságos belső titkos tanácstalanok

Az aktuális botrányok elhomályosították, az 56-ról folytatott viták is hangosabbak voltak. De most, pillanatnyi szélcsendben végig lehet gondolni, mi történt valójában akkor, és mi nem történt azóta.

Mint Kósa mondja, „a megszólaltatottak köre lehetett volna szélesebb”, és csak technikai okai voltak, hogy a terjedelembe ennyi fért. Tulajdonképpen így is elég jól reprezentálja a politikával foglalkozókat, bár az én ízlésemnek megfelelt volna, ha nemcsak a Sziriza baloldali hosszúsági körén álló (Schiffer András) vagy a mai Szirizánál is balosabb interjúalany van (Pogátsa Zoltán), hanem valaki a másik végletből, aJobbik környékéről is. Mivel ott is vannak artikuláltan nyilatkozó emberek. Esetleg valaki az akkori MDF-től, a magyar parlament máig utolsó jobbközép pártjából. De ez összképen valószínűleg az ő nyilatkozatuk sem változtatna sokat.

Ami nem meglepő, de elszomorító – már ha közéleti kérdésekben bármi el tudna szomorítani a mostani hangulatomhoz képest –, az a politikai kaszt részeseinek tanácstalansága. Hogy mennyire nem értik azt a politikai világot, amit ők maguk hoztak létre vagy tartottak fenn. Például 2006 és 2010 között. És azóta sem értik.

A Fidesz oldalán nyilatkozók nem annyira érdekesek. Ők a központilag gyártott mitológiát mondják fel a maguk stílusában – jótanulós fantáziátlansággal, mint a csak 2010 után komoly szerephez jutó Gulyás Gergely, vagy pökhendi ripacskodással, mint Deutsch Tamás. Vagy – ahogyan Mráz Ágoston – tudóskodó higgadtsággal nyugtázzák a világviszonylatban páratlan mértékű elvtelenség diadalát, mintha az ország érdeke semmit sem számítana.

„Szemben az európai elitpártokkal – mondja Mráz –, melyek nagyon komoly társadalmi rétegek támogatását vesztették el, mert zártan ragaszkodtak ideológiákhoz, a Fidesz átgondoltabb stratégiát követett, és megtalálta azokat a hívószavakat, amivel magánál tartotta ezeket a rétegeket. Vagyis nincs társadalmi alapja egy új párt létrejöttének.” (Most felejtsük el, hogy a mai Fidesz, ha csak teheti, nem is engedi az ilyen párt létrejöttét és megerősödését. Megvannak az eszközei hozzá.)

A legszomorúbb – mondom, ha engem bármi el tudna szomorítani – Schöpflin György esete: hogyan lett fideszes EP-képviselőként – éppen 2006 tájékán – nagy tudású konzervatív professzorból a Párt mindenkori agitprop-irányelveinek hűséges megvalósítója, aki vagy a központilag kidolgozott torzításokat visszhangozza („A magyar értelmiség színe-java Gyurcsány Ferenccel együtt ítélte el a „»csőcseléket«, és éltette a brutálisan fellépő rendőrséget", vagy „a „máshol is így van, mi ezzel a gond?” érvével operál, vagy kiszórja ismeretei közül az ellentmondó tényeket, vagy be sem engedi őket a tudatába, elfogulatlanságot mímelve „Lehet erről vitatkozni, de szerintem a paksi bővítés politikai kontextusa jóhiszemű volt.” (Kiemelések tőlem.)

Nem tudom, miért a Török Gábor elemzővel készített interjú került az első helyre, mondjuk, bevezetőként, de hibátlanul megelőlegezi a mit sem értés – vagy érteni nem akarás – általános alaphangját. Török magabiztosan leszögezi például, hogy az Orbán által a 2010-es választások előtt kifejtett „centrális erőtér”-tétel lényege „egy sajátos háromosztatúság, ami azon alapul, hogy a második és a harmadik politikai erő lehet, hogy együttvéve nagyobb lenne, mint a Fidesz, de ez a kettő nem fog tudni együttműködni, soha nem jelenthetnek a másik számára szövetségest, így nem tudnak felülkerekedni.” A Fidesztől jobbra van a Jobbik, balra a baloldal, hiába kerülnek abszolút többségbe, összefogni úgysem fognak soha. Az igényei szerint átigazított választási rendszerben a Fideszé a pálya.

Csakhogy amikor Orbán megmondta, hogy tervei szerint a következő tizenöt–húsz évben „egy nagy kormányzó párt, egy centrális politikai erőtér (…) képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza – és ezt nem állandó vitában teszi, hanem a maga természetességével képviseli”, azaz bejelentette a magyarországi, mégoly beteg képviseleti demokrácia végét – akkor Török Gábor ezt volt hajlandó megérteni. Hanem ugyanilyen magabiztosan azt közölte 2010 februárjában, hogy nem kell félni, ez olyan, mint az olasz jobbközép vagy a skandináv balközép pártok tartós kormányzása” (ami, tudjuk, nem jelentette a képviseleti, sőt a liberális demokrácia végét). Ezt a bizakodó értelmezést azonban teljesen elfelejtette a mostani interjú idejére.

A leginkább aggasztó mégis az akkori kormányoldal képviselőinek szívós értetlensége. Hogy a közülük talán legtisztábban látó Lendvai Ildikó sem tudott másban gondolkozni a 2008-as válság idején, mint „szükségképpen szociális ígérgetésre alapuló” kampányban (aki kampányol, az ígérget, ez a világ rendje), és a másfél éves halasztásban reményt látott Orbán legyőzésére. (Vagy Mečiar 1998-as bukásáról beszélve nem akarja tudomásul venni a két választási rendszer sorsdöntő különbségét.)

Horn Gábor, a koalíciós kapcsolatokért akkoriban felelős szabaddemokrata államtitkár ma sem tartja hihetőnek, hogy „egy gaz MSZP-s” azért szivárogtatta volna ki az őszödi beszédet, hogy tönkretegye Gyurcsányt. Miért is nem? Senkinek nem fűződött hozzá érdeke? Egyébként a szocialista Molnár Gyula veti föl mégiscsak a legvalószínűbb hipotézist a kiszivárogtatásról, pontosabban kettőről: először nyáron juttatta el valaki a hangfelvételt a Fideszhez, mert „gyengíteni akarta” Gyurcsányt, másodjára „Gyurcsányék” juttatták el szervezetten a médiához szeptemberben, nehogy a Fidesz hozza nyilvánosságra, azzal számolva, hogy így csak „kis balhé” lehet belőle.

Fontos felismeréseket csak olyanoktól hallunk, akik (most vagy már) nem tartoznak a politikai kasztba. Mint Csaba László közgazdászprofesszor, aki rámutat, hogy a kormányzati hanyatlás a D–209 üggyel kezdődött 2002-ben, és a 2010-es választási győzelemmel meg az utána hivatalba lépő, programtalan kormánnyal csak folytatódott a tendencia. (S rámutat, hogy Orbán minden hatalmas és kőkemény határozottsága sem elég ahhoz, hogy fogalma legyen, mit is művel a gazdaságban.)

Stefano Bottoni történelmi tudásra alapozott illúziótlansága; Krekó Péter politológus tágabb látószöge, regionális politikáról szerzett alapos tudása; Jeszenszky Géza nemzetközi ismeretanyaga, történelmi távlata és konzervatív lelkiismerete; Kukorelly Endre józan esze és írói valóságérzéke – mindez hasznosabb a folyamatok és események áttekintésében, mint a magyar politikában élők bennfentessége és rutinja.

Kósa András rögtön az elején közli, hogy „be van oltva” az összeesküvés-elméletek ellen. Ami nagyon egészséges dolog, ha a manapság tudatosan, a politikai kasztokon belülről, dezinformációként terjesztett, az igazság és hazugság megkülönböztetésének képességét aláásó konteókról van szó. De az nem visz közelebb az igazsághoz, ha eleve kizárjuk, hogy a nyilvánosság számára ismeretlen kapcsolatban lévő emberek rosszindulatúan és a nyilvánosság elől rejtve hoznak döntéseket, és ekképp cselekszenek. Sőt, kiszolgáltat bennünket a politikai kaszt tudatos vagy már öntudatlan szokássá vált manipulációinak,

Maradtak feltáratlan tények 2006 őszéről? Mi az, hogy! Nagyon is! Van olyan tény, aminek a feltárása gyökeresen megváltoztathatná azt, ahogyan 2006 őszét a nyilvánosság látja? Nem tudjuk, de kizárni se tudjuk. Akkor ne is zárjuk ki, hogy valamikor előkerülhet ilyen adat.

Mind fideszes, mind ellenzéki nyilatkozók például evidenciának veszik, hogy a rendőrség a kormány akaratával összhangban cselekszik. Ki-ki a maga érvelését erősíti ezzel. A fideszesek szerint nyilván Gyurcsány adott utasítást a brutális fellépésre – hogy is lehetne másképp? –, a szocialisták pedig, mint Tóth Károly, a Nemzetbiztonsági Bizottság egykori alelnöke – simán nem tudják feltételezni, hogy „szándékosság, rossz szándék” dolgozott a rendőri vezetőkben.

A feltételezés ösztönös vagy tudatos kizárásának érdekes tünete, hogy Gergényi Péter budapesti főkapitány neve – ő volt döntési helyzetben 2016. szeptember 18-án és október 23-án is – egyszerűen nem hangzik el a könyvben, sem a fideszes, sem a baloldali alanyok szájából. Talán azért, mert az akkori kormányoldal – hacsak nem kényszerítették rá – nem nagyon akart tudni a rendőri atrocitások tényéről egyáltalán, az akkori ellenzék véleménydiktálói pedig nem akartak tudni Gergényi szerepéről.

Ha már a nemzetbiztonságnál tartunk: a könyvből feltűnően (igazából egyáltalán nem feltűnően) hiányzik az állambiztonsági múlt feltárásának témája. Tóth Károly sem hozza szóba. A kommunista állambiztonság volt tisztjei által vezetett UD Zrt. 2008-as ügyét vegytisztán büntető- és eljárásjogi szemszögből nézi – pedig az UD Zrt. oldalán összehangolt akciónak ő is célpontja volt.

A harmadik köztársaságnak – az 1989 és 2010 közötti rendszernek – volt egynéhány ilyen alapvető hibája. Ezek csak felszínre kerültek 2006–8-ban. Vagy legalábbis a hatásuk láthatóvá lett volna a publikum elég nagy részének, ha az elé kerülő politikai témákat nem a politikai kaszt választja ki és súlyozza. Az a politikai politikai kaszt és kiszolgálószemélyzete, amelyik ebben a hibás rendszerben és rendszerből élt, tehát nem állt érdekében, hogy ezeket a hibákat egyáltalán észrevegye.

Schiffer Andrással például szinte semmiben nem értek egyet, de két dologban igen. Az egyik, amit a könyvben is mond: „Egy olyan kimondatlan paktum élt a rendszerváltó elitben, hogy kartellszerűen együttműködve mesterségesen is ellehetetlenítették a rendszerváltást követő húsz évben, hogy új politikai erő megjelenhessen.” Miért tudta észrevenni? Pontosan azért, mert kirekesztették, nem volt benne a kasztban.

A másik a dossziényilvánosság makacs követelése.

Gyurcsány bevallotta, hogy hazudott, a politikai kaszt túlnyomó többsége pedig Gyurcsány démonizálásával megnyugodhatott, mert rátolhatta a 2006-os kampányhazugságoknál sokkal nagyobb, alapvető bűnét. Nem kellett szembenéznie mindazzal, amit a választópolgároknak és nagyrészt saját magának hazudott és hazudik máig, régóta. Hogy az uralkodó magyar gazdasági filozófia – központosítás-, államivezérlés-, újraelosztás-mániájával – alkalmas a gazdasági fejlődés fenntartására. Hogy az 1992-re már funkcióját vesztett politikai intézményrendszer alkalmas a demokrácia fenntartására. Hogy az állambiztonsági múlt fenntartásának semmi értelme, és a többi.

Addig is tanulságos olvasni ezeket a beszélgetéseket, kijózanodás céljával – ilyen politikusok kezében voltunk és vagyunk. És nem, kedves ellenzéki barátaim, Orbán még csak nincs is az interjúalanyok között.

A szerző az Élet és irodalom (Budapest) rovatvezetője-