A' véleményszabadság eltörlése

A tegnapi ellenzéki tüntetés megmutatta az összefogás hatékonyságát.

A' véleményszabadság eltörlése
A szerző felvétele

Két axióma találkozott: 1. A nemzeti ünnepen nem egy történelmi eseményt kell ünnepelni, hanem politikai tüntetést kell rendezni, mert olyankor valahogy jobban működnek az érzelmek. 2. Ha az ellenzéki pártok és más csoportok együtt csinálnak valamit, akkor a művelt ellenzéki politizáló közönségben misztikus módon olyan mennyiségű boldogsághormon szabadul fel, hogy az a nem annyira ellenzéki közönségből is sokakat aktív politizálásra csábít, és akkor megbukik a kormány.

Ezek szerint nem egészen sikerült.

Született viszont egy kiáltvány, amit kitűztek a parlament kapujára. Nyolc pont, ebből a másodikkal foglalkozunk, már csak azért is, mert március 15. hagyományosan a sajtószabadság napja. Így szól:

„Követeljük a sajtószabadságot! Az államnak kötelessége, hogy polgárainak elfogulatlan és kiegyensúlyozott tájékoztatásáról gondoskodjon. A közpénzből fenntartott média nem lehet a kormánypárti propaganda szócsöve. Bértollnokok helyett független újságírást!”

Itt tart tehát az egyesült ellenzék 2019 márciusában.

Vegyük végig. A sajtószabadság körül az államnak egy feladata lehet: garantálni. Ezt a márciusi ifjak már 1848-ban tudták: „Kivánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését.” És passz. Azóta sokat változott a média, az audiovizuális médiában egy bizonyos mértékig sokfelé elfogadják a cenzúraelvet (lásd a korhatárok rendszerét), de az információközlés, főleg pedig a véleménynyilvánítás szabadságához ennek nincs köze. A szabadság, az szabadság.

A kiegyensúlyozottság és pláne az elfogulatlanság az átmenet utáni húsz év kétpólusú politikai elitjének a fétise volt. Ne firtassuk, hogy ki hitt őszintén benne, és kinek volt csak cinikus retorikai eszköz; egyformán kártékony butaság.

Az „elfogultság” örök bunkó a véleménypluralizmus ellenségeinek kezében, akik nem tudják – nem akarják – elképzelni, hogy egy újságírónak egyáltalán véleménye lehet – sőt, úristen, valamilyen politikai erőhöz közel álló véleménye –, hogy direkt ezért nem fizeti valaki. A „kiegyensúlyozottság” pedig a magyar médiapolitikai gondolkodásban azt a kényszerképzetet jelöli, hogy a tárgyi igazság vélemények függvénye, és józan ész szerint középúton van valahol a vélemények között.

Ez a két kimondatlan elv – a véleményszabadság, általánosabban pedig a plurális demokrácia utálata, egyfelől, a hamis józan ész kultusza másfelől –, ez működött a 2010-es médiatörvényekben. De ha valaki azt hinné, hogy ez csak a Fidesz oldalára jellemző, annak fehívnám a figyelmét, hogy a médiaszabályozás eme kiforrottan borzalmas formáját az előző kormányoldal berkeiben született, illetve „ötpárti” változatok előzték meg, melyek közül az utolsó, 2009 elején már eléggé megközelítette azt, ami ellen a NER ellenzéke később oly hevesen tiltakozott.

A tájékoztatásról (illetve a gondoskodásról) mint az állam feladatáról, sajnálom, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala jut eszembe, afféle sajtóügyi főhatóság volt a pártállami időkben. Ezt nevezték állami vonalnak, míg a pártvonal az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya volt. Demokráciában viszont a „tájékoztatásról” elsőrendűen nem az állam „gondoskodik”, hanem az írott sajtó és az audiovizuális média. Az előbbi szinte teljesen, az utóbbi nagyrészt, bár nem kötelezően, magánkézben van. És az államnak, mint láttuk, ez ügyben egy fő feladata marad: hogy ne pofázzon bele a szabad média dolgába. Amit Magyarországon nem szokás tudomásul venni.

Azzal, hogy „a közpénzből fenntartott média nem lehet a kormánypárti propaganda szócsöve”, még egyet is értenék elvben. Csak három fenntartásom van.

Az egyik, hogy a mostani ellenzéki pártok egy részének politikusai sohasem gondolták így – lásd a fentieket –, hanem mindig is úgy, hogy lehet a kormánypárti propaganda szócsöve, de akkor viselkedik jól és méltányosan, ha az ellenzéki propagandának is szócsöve. Az a jó média, amely a pártok szabad játszótere.

A másik, hogy a „közpénz” helyett jobban szeretem „az adófizetők pénze” kifejezést, attól ugyanis, hogy befizettem az adót, azt a pénzt én kerestem meg, és tőlem vették el, tehát annál, hogy nem tetszik, amire költik, egy fokkal még durvább az a lehetőség, hogy ellenem akcióznak belőle. És szeretném jobban megakadályozni.

A harmadik az, hogy a 2019-es 2. pont nem tesz különbséget a közszolgálati média és a szintén az adófizetők pénzéből finanszírozott, de magántulajdonban lévő és magánhasznot hajtó média között, amihez elméletileg az államnak semmi köze nem volna. Az embernek erős gyanúja támad, hogy a mostani ellenzék a 2010 előtti, „békebeli” állapotokhoz térne vissza legszívesebben, amikor a méltányosság abból állt, hogy az ellenzéki lapok is kaptak az állami cégek gazdasági értelem nélküli hirdetéseiből, illetve ötmillió forint alatt a kormányhivatalok simán köthettek szerződést baráti sajtószervekkel (milyen apróságnak rémlik a mából nézve). Emberarcú kézivezérlés.

Így kissé másként láthatjuk a „bértollnok” fogalmát, és a „független újságírásét”. Valahol minden tollnok bértollnok (én is, mert pénzt kapok a cikkeimért), viszont e helyett az állapot helyett nem lehet független újságírást csinálni egy olyan médiában, ahol kormányoldal és ellenzék konszenzusa szerint nem lehetséges független újságírás. Mivelhogy kormányoldal és ellenzék, ránézésre, egyformán nincs tisztában a sajtószabadság fogalmával.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.