Venom: Nem kell ide Pókember, de azért egy kis vért még elbírt volna

2018. október 11. - 21:27 | Kultúra

Bizonyára sokan örülhettek, mikor megtudták a hírt, hogy saját filmet kap a Marvel egyik legismertebb főgonosza. A képregényekből kiindulva roppanó csontokat, fröcsögő vért, repkedő végtagokat vártunk az űrből érkező parazitától, de csak egy lefinomított csihi-puhit kaptunk. Megnéztük a Venom című filmet!

Venom: Nem kell ide Pókember, de azért egy kis vért még elbírt volna

Félreértés ne essék, a Venom nem egy rossz film, sőt, nagyon is szórakoztató, de azért ott motoszkál bennünk a „mi lett volna, ha...“ faktor. Figyelem, spoilerveszély!

Eddie Brock oknyomozó riporterként éli boldog életét, szereti a munkáját, van egy gyönyörű menyasszonya. Viszont a milliárdos feltalálóval, Carlton Drake-kel (akinek jóvoltából a szimbióták a Földre cseppentek) való találkozást követően fenekestül felfordul az élete: Eddie-hez egy furcsa hang kezd beszélni, akaratán kívül mozog a teste, mígnem előbukkan belőle az iszonyatos szörny, és elkezdődik a húsdarálás...

Azaz csak kezdődne, ugyanis Venomot pont attól fosztották meg, amihez a legjobban ért: a brutalitástól. A PG-13-as besorolás miatt a készítők nagyon ügyeltek arra, hogy a túlzott erőszaknak még csak a legkisebb csíráját se lássák a nézők. Ha Venom olykor úgy döntött, hogy leharapja egy-egy áldozatának a fejét, a kamera diszkréten elfordult, hogy csak sejteni tudjuk, mi folyik a háttérben. Kár, hogy azt, amit a Deadpoolban be mertek vállalni, azt már nem láthattuk viszont a Venomban, így egy igazán tökös, brutális film helyett kaptunk egy lefinomított, gyerekek számára is kompatibilis látványvilágú akciófilmet. Az egyes bunyók, adrenalinnal töltött jelenetek láttán akaratlanul is elgondolkodhattunk, hogy mi lett volna, ha a készítők teljesen szabadjára engedik a fantáziájukat, és nem takarják el azt, amire mindenki a legkíváncsibb lett volna.

Ezzel el is lőttük a film legnagyobb hiányosságát, térjünk át pozitívabb tényezőkre – azt azonban megjegyzem, hogy ezekben is lehet kivetnivalót találni.

A korhatáros témát nem feszegetve tovább azért megjegyezhetem, hogy a Venom nagyon is szórakoztató film. A látványra épülő elemek ügyesen meg lettek komponálva (a kissé csapongó kameraállás és sötét snittek miatt azért olykor egy picit nehéz volt követni a szituációkat), a számítógépes technikának köszönhetően a szimbióták valami eszement brutálisan néznek ki, a Venom és Eddie között zajló párbeszédek pedig a film legderűsebb pillanatait jelentették.

Kissé furcsa volt a cselekmény lassabb felvezetése (a parazita csak hosszú percek után mutatta magát meg a filmvásznon), ami nem is annyira negatívum, sőt, a néző felcsigázására is szolgálhatott, aki már alig várta, hogy színre lépjen a nagy fekete szörnyalak.

Venomot egyszer már láthattuk a filmvásznon: a nem túl dicső 2007-es Tobey Maguire-féle Pókember 3-ban, ahol Topher Grace alakította Eddie Brockot. Lévén, hogy Venom főgonosz, eredendően magával vonzza ellenfele, Pókember jelenlétét. Esetünkben ez szerencsére nem történt meg, így az alapjában véve gonosz karaktert könnyű volt hősként ábrázolni.

Tom Hardy amilyen rossz újságírónak, olyan remek párost alkotott a szimbiótával. A színész remekül hozta lélekállapotának egyes szintjeit: a kiegyensúlyozottól az összetört szerelmesen keresztül az alfahímig, aki végül kénytelen volt beadni a derekát egy felsőbb hatalomnak.

A többiek nem alkottak túl maradandót: Michelle Williams karaktere eléggé egysíkúra sikeredett, Riz Ahmed pedig csupán egy volt a tucatnyi sablongonosz közül.

A hibái ellenére a Venomot szeretni lehet a maga módján, eredetfilmként pedig teljesítette a követelményeket. A stáblistás jelenet egy elég izgalmas jövőt vetít előre, ezt illetően pedig remélhetjük, hogy a készítők már bátrabbak lesznek és kissé felnőttesebbre fogják a hangulatot.

(tt)

Címkék: filmkritika, mozi, Venom